„Az ember befizeti az adóját, és mivel a demokrácia megtanította, hogy azt legközelebb az államtól kapott szolgáltatások formájában fogja viszontlátni, rákérdez: és a kultúra? Ott mi a terv?
Ugyanezt persze lényegesen emelkedettebben fogalmazta meg Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, amikor úgy egy hónapja, a Magyar Kultúra Napján megkérdezte őt a Magyar Nemzet, mit vár a honi kultúrpolitika irányítóitól, milyennek szeretné látni a magyar kultúra következő évét. Azt felelte: »olyan kulturális vízió vázolódjon fel, amely magával tudja ragadni a kulturális élet legkülönbözőbb résztvevőit, hogy azután lépésről lépésre közelebb kerüljünk a megvalósításhoz«.
Ennél szebben valóban nem lehet körülírni azt, hogy legyen már vége a blaskói értelemben vett tanácstalankodásnak – de vajon hihetjük-e, hogy létezik olyan terv, amely valóban »magával tudja ragadni a kulturális élet legkülönbözőbb résztvevőit«? Ez itt a kérdés, és a válasz bizony nem lehet határozott igen. Hiszen bár a Magyar Nemzet körkérdése nem merészkedett ismeretlen terepre, a megszólítottak között kizárólag a jobboldalhoz köthető értelmiségiek voltak, mégis, ugyanarra a felvetésre csupa széttartó válasz született.
Vidnyánszky Attila, a debreceni színidirektor »új, minőségcentrikusabb pénzelosztási módokat« óhajtott. Csete György építész általában a magyar eszme érvényesülését. Szokolay Sándor zeneszerző – egyenesen a végromlást megelőzendő – több pénzt. Szörényi Levente énekes-zeneszerző nemzeti egységet, hogy legyen végre »erő« a kultúra ápolására.
Ami mindebből a pénzt illeti, egy dolog már most biztosan látszik: a fejezet semmivel sem kap többet a költségvetésből, mint az elmúlt évek megszorító büdzséi idején, sőt a mostani tartalékképzés is vélhetően ezt a területet fogja a legfájóbban érinteni. Ráadásul a helyzetet még rontja, hogy példátlanul szigorú költségvetési takarékoskodást hirdetett a hagyományosan fővároscentrikus honi kultúra fontos gyámola, a budapesti önkormányzat is.”