„Ma Magyarországon kétségtelenül vannak olyanok, akik szerint Vona Gábor és a hozzá közelállók nácik. Igaz, hogy ezek mindeddig többnyire a kommunista utódpárt és a hiszteroliberális sajtó környékén helyezkedtek el, de, hát mit tegyünk, ha Balavány György az elmúlt hónapokban mindent megtesz, hogy e körök magukhoz öleljék. (Nemrégiben kolumnás cikkben kért bocsánatot az általa eddigi pályafutása során »megbántott« balliberális újságíróktól.) Mindenkinek jogában áll bármikor úgy dönteni, hogy megtagadja egész korábbi munkásságát, és átáll a barikád másik oldalára. Majd odaát eldöntik, mennyire becsülik meg az árulót. Nincs tehát gond ezzel sem, és eszem ágában sem lett volna a billentyűzet után kapni, ha csak ennyiről volna szó.
Csak, hát a mi Györgyünknek sok-sok jóvátennivalója van új barátai felé, akik közül néhányan bizonyára nem elégedtek meg egy szimpla nyilvánosan elkövetett hasoncsúszással. És, ha az ember elkeseredetten kompenzálni akar, akkor előbb-utóbb minden gátlását levetkőzi. Így történhetett meg, hogy e csípős téli reggelen emberünk klaviatúráját elhagyhatta a következő mondat:
»Hogy rohadjon ki a szíved, meg a rák egye ki a beledet, Vona – gondolja most sok honfitársam szerte Magyarországon. Én pedig ezt mélyen megértem.«
Hát, így állunk Balavány úrral … Mások (szerinte) egy fiatal férj, és kisgyermekes apuka halálát kívánják , és ezt ő - megérti.
E veretes sorokat olvasva bizonyára sokan vannak olyanok, akik szívesen elhelyeznének egy méretes gyalogsági ásót a szerző koponyájában. Én meg nem értem meg őket. Mert én ugyan nem ragasztom a »keresztény újságíró« matricáját a homlokomra, de igyekszem legalább többnyire a Mester nyomdokain járni. Vagy egyszerűen csak megmaradni embernek. Azokkal szemben is, akikkel nem értek egyet, azokkal szemben is, akiket utálok, és azokkal szemben is – amilyen például e jeles opus alkotója – akiket rendszertanilag nagyjából valamivel a zöld szemes ostoros alá helyezek el.”