Megérteni Orbánt

„Az elkötelezett liberálisnak indult politikus, nekem úgy tűnik, valamikor a kilencvenes évek közepére már biztosan megértette, hogy a politika nagyon kevés dologban különbözik attól, ahogy a gazdaság működik. Kereslet és kínálat szabályai alakítják, folyamatosan figyelni kell az igényekre, de az alkalmazkodás mellett óvatosan alakítani is lehet az elvárásokat. A politika is egy sajátos piac, ahol nincs helye gyengeségnek, önmérsékletnek és altruizmusnak. Nincs helye érzelmeknek és önmarcangolásnak sem: a célok, a döntések és az eredmények számítanak, minden más értelmetlen és érdektelen. Orbán úgy kezdett el gondolkodni, ahogy a sikeres gazdasági szereplők gondolkodnak, s úgy kezdett el viselkedni saját pártjában, ahogy a nagyhatalmú vállalatvezetők viselkednek birodalmaikban. Mindössze egyetlen dologban különböznek: miközben utóbbiak számára a siker egyetlen mércéje a pénz, a bevétel, a nyereség, a Fidesz vezetője ugyanezt a szavazatban, a támogatásban találta meg. (...)

Orbán nem diktátor, hanem sikeres politikus akar lenni. Maradandót akar alkotni, legenda kíván lenni. Az elmúlt fél évét és az előttünk álló éveket nem értjük meg, ha abban a hitben élünk, hogy fő célja a demokratikus rendszer felszámolása. Orbán Viktornak tudnia kell, hogy ennek semmi realitása nincs – ha megpróbálná, az országot és vele együtt saját magát írná ki Európából. Meggyőződésem, hogy a kormányfő nem csupán tudja ezt, de ismeri és vallja is a demokratikus rendszerek előnyeit. Elmegy a falig, ha szükségesnek érzi, de azért mindig a szobán belül marad. (...)

Nekem úgy tűnt, hogy Orbán Viktor a kormányalakításkor két állítást biztosan felírt a képzeletbeli falra: adócsökkentés igen, megszorítás nem. A szavazatban, a támogatásban gondolkozó politikus úgy vélte, hogy hitelességének és hatalmának tartós megtartásához ezúttal ez a két feltétel elengedhetetlen. Most nem az az érdekes, hogy igaza volt-e, hanem az, hogy Orbán – mint tette mindig korábban – mindent alárendelt kitűzött céljai elérésének. S a gépezet beindult: ha kellett, megnyirbálta az Alkotmánybíróság hatásköreit, ha kellett, lehetetlen helyzetbe hozta a magánnyugdíjpénztárakat. Márpedig kellett: mert ezek nélkül az eredeti terv már az első pillanatban kudarcot vallott volna.”