„Ha Cicero ma élne, bizonyára nem egy időszámítás előtti tirannus lenne meséje hőse, hanem a forradalmi időszámítás utáni médiacárnő, aki nem a trónra áhítozó udvaronc feje fölé függeszti lószőrszálon a kardot, hanem a sajtómunkás leshetné néhai Damoklész nyugtalanságával, hogy mikor zuhan rá a nyaknyiszáló fegyver.
Az új médiatörvény ugyanis bármikor bárkire lesújtani kész kardot adna a - merő véletlenségből - szín kormánypárti hatóság kezébe, s annyiban modern, hogy kafkai módon nem árulja el, mi és mikor váltja ki az odavágást. Ellenben az ejthető (sok milliós pénzbüntetést jelentő, olykor akár halálos) sebek gondosan, tehát óva intően fel vannak sorolva. Hadd tudja szerkesztő, riporter és publicista, de még internetes blogelmélkedő is, hogy sorsa valóban szőr-, akarom mondani hajszálon múlik, s főként sejtse, de hamarosan már ama Damoklészhez hasonlóan tudja is, kinek a kegyét kell keresnie.
Még a bevallottan pártállam idején vetette fel az Írószövetségben Eörsi István, hogy legyen inkább cenzúra, mint öncenzúra, mert az előbbit legalább van esély kijátszani. A forradalmian formálódó centrális pártrendszerben dehogy korlátoznák a sajtószabadságot: a sajtónak szabad lesz ama régi időkhöz hasonlóan kitalálni, mit tekint a hatalom kiegyensúlyozottnak, közérdeknek.”