Az utca hírmondója

„Nem értem én ezt az egészet: átvett a Fidesz egy kábé rommá lőtt országot, lenullázott egészségüggyel, szétszaggatott szociális ellátórendszerrel, négyszázötvenezer éhező gyerekkel, csillagászati adóssággal, összeomlott közlekedéssel, most akkor sorolhatnám tíz flekkben, hogy mi a gond, amit meg kell tegnapra oldani. 

És aztán azon dolgoznak erősen, hogy kerüljön be a fellengzős frázisokkal teli Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat a közintézményekbe, kerüljenek ki a hajléktalanok az aluljárókból, kerüljenek ki a kisegyházak a pikszisből, kerüljön fel a szentkorona a nemzeti lobogóra, kerüljön bele Szalai Annamária az alkotmányba.

Tényleg ezek a legsürgősebb dolgok? Olyan szépen indult: bankelnök fizetéscsökkentése, különadó, kilakoltatási moratórium, beintés az IMF-nek, roma felzárkóztatási program, hasonlók. Ilyenkor tapsol igazán a jónép, nem koronaúsztatáskor. Nem kéne felélni négy év alatt a köz bizalmát, mert a Mesterházyék nem viccelnek ám, és ha visszajönnek, ennek az országnak tényleg annyi.

Most akkor a sajtószabadságról, illetve a sajtótörvény fogadtatásáról: nem akarok én kollégákat különösebben bántani, de az előző kormány idején a ballib sajtó nagyon, nagyon, nagyon ciki volt; olyan vígan tolta a diktatúra szekerét, hogy még énekelt is közben, de nem általánosítanék persze, és mélységes kisztihand a kivételnek, csak el kell gondolkoznom, hol a kivétel. Szóval ez a fehér címoldal meg szabadságharcos fíling facsarja az orromat. Tetszettek volna kicsit korábban forradalmat csinálni; lett volna miért. Mi az hogy, nagyon is.”