Rövid utószó egy vitához

„Induljunk ki abból, amit mindannyian tudunk és látunk. Nevezetesen, hogy a (parlamenti és parlamenten kívüli) demokratikus ellenzéki pártok között lényegi kérdésekben nincs semmiféle egyetértés. Nincs stratégiai gondolkodás abban a tekintetben, hogy miképpen kellene ellenzéki politikát folytatni. Nincs közös gondolkodás, senki nem keresi a kapcsolatot a másikkal. Ebben a pillanatban esély sincs rá, hogy kialakuljon valamiféle demokratikus ellenzéki koalíció, amely közösen, együttesen igyekszik megakadályozni a liberális demokrácia hazai épületének a lebontását. Igaz, ez a feladat egyáltalán nem könnyű, hiszen a kormány kétharmados, bármiféle öntudatot, felelősséget, kiállást és bátorságot nélkülöző frakciója minden elé kerülő törvényjavaslatot megszavaz. Azaz a parlamentáris demokrácia eszközeivel nem lehet útját állni a hatalom legalantasabb törekvéseinek sem. De pontosan ezért kellene elgondolkozni azon, milyen esélyek és lehetőségek kínálkoznak az ellenzéki politizálás számára ebben a helyzetben. Egyrészt a parlamentben jelenlévő demokratikus ellenzéki pártoknak – azaz az MSZP-nek és az LMP-nek – túl kellene lépniük saját árnyékukon, és meg kellene keresni azokat a területeket és témákat, ahol értelmes módon szót tudnak egymással váltani és érteni. Ennek egyik előfeltétele, hogy az MSZP saját, elmúlt nyolc évi kormányzásának kritikai elemzésén keresztül le tudja gyűrni saját mélyre ható identitásválságát, hogy legyen végre világos jövőképe, hogy ne csak reagáljon, hanem kezdeményezzen is; hogy felhagyjon önmaga fel- és szétaprózásával; hogy megtanulja a belső konfliktusokat a párton belül rendezni. Az LMP-nek pedig végre el kellene döntenie, hogy melyik úton akar járni; hogy valóban azt gondolja-e, egyes konkrét ügyek kapcsán együtt tud és akar működni a Jobbikkal is, vagy felfogja végre, hogy a Jobbik – az MSZP-vel szemben – nem demokratikus párt, amelyet egyszerűen politikai karanténba kell zárni; hogy képes-e elvi alapon politizálni, vagy végérvényesen elvész a hatalomtechnikai manipulációkban (lásd: Trianon, kettős állampolgárság, stb.); hogy képes-e a személyes ellentéteken és ellenszenveken túllépve igazi politizálást folytatni, vagy megreked más politikusok gyalázásánál. Másrészt mindkét pártnak meg kellene fontolnia, melyek azok a parlamenten kívüli erők, amelyekkel érdemes együttműködniük; s melyek azok a formák, amelyek teret teremthetnének az ilyen együttműködésnek. Végül azon is el kellene gondolkozniuk, hogy a(z ellenzéki) politizálásnak milyen eszközei állnak a rendelkezésükre; ezeket hogyan, miképpen lehet a leghatékonyabban használni; hogyan lehet olyan üzeneteket megfogalmazni, amelyek a társadalom különböző rétegeit képesek megszólítani és mobilizálni. Ezekről (és ezekhez hasonló) kérdésekről érdemtelenül keveset hallani, pedig megválaszolásuk döntő fontosságú az ország politikai jövője szempontjából.”