„Keserűséget és tehetetlenséget érez az ember, amikor csak taknyos gyerekeknek vagy egyszerűen huligánoknak nevezik az 1956-os forradalom részvevőit. Márpedig elég gyakran megesett ez még a rendszerváltás után is. A kádári megtorlás sátáni filozófiája öltött testet ezekben a szavakban. Mert nem csak bosszút és halottakat akart az a rendszer, de közönséges bűnözőként kezelte, sok esetben köztörvényes bűnökkel vádolta a forradalom harcosait. (...) Nem nehéz elfogadni egyébként, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc volt a modern magyarságtudat bölcsője. Az 1956-os forradalom pedig újrafogalmazta és megerősítette ezt. Sokkal rövidebb ideig tartott, de talán még a korábbinál is erősebb nemzeti összetartást és összefogást kovácsolt. Ezért is lett a forradalom a rendszerváltás spirituális alapja, s mint ilyen, legtöbbet hivatkozott értéke. (...)
Nincs tehát Biszku-ügy. Pontosabban, nem lesz. Az indoklás persze életveszélyes: Biszku tetteit a megtorlás idején hatályos törvények szerint kell elbírálni. Ezek szerint pedig Biszku bűnei elévültek. A legsúlyosabbak is. Talán mondani sem kell, hogy a MÁV szerelvényei is nyilván az akkor hatályos törvényeknek és szabályoknak megfelelően futottak 1944-ben. De a harmincas évek közepén kezdődő németországi deportálásoknak is meg kellett felelniük a náci hatalom érvényben lévő törvényeinek és szabályainak. Legyenek azok bármilyenek.
Jogászkodás? Ez lenne a sokat emlegetett elszámoltatás végső buktatója? És a tettesek menedéke? Egyben az elszámoltatóké is? Vajon tudja-e az ügyészség, miféle precedenst teremtett?! Nyilván igen. Mert ha ezen az úton jár a magyar igazságszolgáltatás, akkor a véres gyurcsányi októberből is egy félresikerült közúti ellenőrzés lesz legvégül.”