„Nincs mese, mostantól itt félni kell. Akármi megtörténhet, olyasmi is, amit az ember feltételezni sem mer. Az Orbán-kormány elszabadult, és senki nincs, aki megállítsa, se belülről, se kívülről. Tudtam persze, és jó néhányan mások is tudták, hogy mi készül: a nevezetes kötcsei beszéd a centrális erőtérrel nyilvánvaló és pontosan dekódolható előjele volt annak, hogy a vezér egypártrendszert akar, csak a maga szokásos kettős beszédjével ezt nem mondja ki nyíltan. Mégis mindvégig bíztam abban, hogy az ötödik vagy tizedik botrányos lépés után a következőt már nem meri megtenni. Vagy azért, mert annak már akkora a politikai kockázata vagy azért, mert olyan mértékű volna a nemzetközi (ellen)reakció. De nem. Mindent meg mer csinálni, még ha a nagyhatalmú Valutaalappal vagy az Európai Unióval kerül is összetűzésbe. Ha formálisan vissza kell is lépnie egyszer-egyszer (mint például a hiánycél betartásában), akkor válaszul még durvábban ront neki, ha nem is az uniós politikai vezetőknek, de legalább a magyar közvélemény által egyre jobban utált uniós üzleti és befektetői csoportoknak. Azt a mindent elsöprő agresszív cinizmust, amellyel szabad választás elé (hiába fizettél eddig az államnak nyugdíjjárulékot, nem kapsz állami nyugdíjat) állította a magán-nyugdíjpénztárak hárommillió tagját, a szabad világban senki nem merészelné gyakorolni. (...)
A héten a londoni Guardianben megjelent egy cikk arról, hogy Orbánék szisztematikusan rombolják szét a jogállamot, és az Európai Uniónak végre figyelmeztetnie kellene a magyar kormányt. Londonban, úgy látszik, emlékeznek még Orwellre, nálunk rövid fellángolás után máris elfelejtették, pedig mi a valóságban is átéltük, nem is egyszer. Csakhogy az Unió most Írországra és a szerencsétlen euróra figyel, nehogy szétessen az Unió gazdasági talapzata. Ám ha közben hagyja, hogy a magyar periférián valaki szétverje Európa demokratikus alapjait is, akkor Európának is vége, unióstul. Kezdjenek már félni! Én már elkezdtem.”