„Élet csak egy van. Élni a diktatúrában is kell, de hogyan? A hiteles válasz keresése legyen azok feladata, akik meg sem születtek, vagy legfeljebb gyerekek voltak az elnyomás évtizedeiben. Az ő gondolataikat nem kötik személyes árulások, emberi gyengeségek. Ítélkezni azonban nekik s nekem sincs jogunk. Ez a jog csak azokat illeti meg, akik ott voltak, (túl)éltek, de nem hódoltak be. Akik nem voltak hajlandók a legcsekélyebb kollaborációra sem. Ilyen ember az egyik legnagyobb filozófusunk, Hamvas Béla. Ő konokul kitartott, az ő becsületén nem esett folt. Röviddel a kommunista hatalomátvétel után elbocsátották könyvtári állásából, majd szinte az élete végéig, 1964-ig száműzetésben, mélységes szegénységben, gyakorlatilag kényszermunkát volt kénytelen végezni az ország különféle csücskeiben, az Erőműberuházó Vállalat segédmunkásaként. Esténként a barakkokban lámpafénynél, vasárnaponként az árokparton, pályaudvarok padjain írt. Természetesen csak a melósbútor fiókjának, hiszen a Kádár-rendszerben egy betű sem jelenhetett meg a ragyogó művekből. (...)
A kérdés tehát az, hogy bűn-e a gyávaság. Hogy leköpje-e az utókor azokat, akik a szovjet tankok árnyékában is vígan éltek, kollaboráltak? Hogy hol tartana most Magyarország, ha a Bach-rendszerhez hasonlóan ellenállt volna a nemzet színe-java? Összeszorított foggal szabotált és lapult volna, és napszámosmunkát végzett volna, ahogy Hamvas Béla javasolta? Hogy könnyebb lett volna egy sokkal jobban lerohasztott, de erkölcsi csúcson álló Magyarországot újjáépíteni 1990 után?”