Trianon-legendák

„A két háború közötti Magyarországon nem volt olyan politikai erő, amely elfogadta volna igazságosnak a trianoni békeszerződést: ideértve a jobboldal mellett a szociáldemokratákat, liberálisokat, de az illegalitásban működő kommunistákat is. Paradox módon még leginkább két periferikus csoport, a népiek és az urbánusok voltak azok, akik a kérdést részben másodlagosnak tartották a magyar középosztály felfrissítése és a parasztság fölemelése, illetve a demokratikus reformok mögött. Ehhez a korszellemhez igazodott a történetírás is, bár már abban a korban is vannak olyan életművek, Gratz Gusztávé, Horváth Jenőé és részben Szekfűé, amelyek megpróbálnak szakmai nyelven beszélni Trianonról, bár a végkicsengésük nem lehetett kétséges. Ezzel szemben 1945 után, egy nagyon rövid demokratikus periódus kivételével, az ezt követő kommunista hatalomátvétel után Trianon egész kérdését jegelték legalább jó másfél évtizedre, és csak a hatvanas évektől jelennek meg elszórtan olyan művek, amelyek szakmai igénnyel közelítették meg a kérdést: az első fecske kétségkívül L. Nagy Zsuzsa könyve volt, A párizsi békekonferencia és Magyarország, 1918-1919, és fontosnak tartom Or­mos Mária 1983-as Padovától Trianonig­ját is. És a két könyv között eltelt csaknem két évtized alatt alakultak ki azok a beszédmódok, amelyek a mai napig meghatározóak a Trianonról szóló diskurzusban: a formálódó népi ellenzék által használt szimbolikus, metaforikus, metahistóriai nyelv, a Kádár-korszak korlátozott nyilvánosságában ugyanis csak így eshetett egyáltalán szó Trianonról és a magyar kisebbségekről. A rendszerváltás aztán meghozta a téma igazi történettudományi kibomlását, nem mintha a nyolcvanas években már ne lehetett volna erről egyre szélesebb körben beszélni. Van kis zsebkönyvformátumú összefoglalás Trianonról, Romsics Ignácé, szöveggyűjtemény Zeidler Miklóstól, bibliográfia Szidiropulosz Archimédesztől, népszerűsítő film. És közben a Trianonnal kapcsolatos ismerethiány csak nagyon lassan enyészik: ez az igazi információelméleti paradoxon.

Ezzel együtt azt tehát nem lehet mondani, hogy a magyar történettudomány Trianont elhallgatta, bűnös hanyagsággal kezelte. Sokszor felvetődik - és ezért sokunk politikai korrektséggel meg hasonlókkal van vádolva -, hogy miért ennyire megértőek a magyar történészek a szomszédos államok problémáival szemben, és miért nem a magyar álláspontot részesítik előnyben - bármit is jelentsen ez. Ami egyrészt így nem igaz, másrészt Trianon - bár a könyv ennek ellentmond, mert az egész problémát elhozza napjainkig - történeti probléma. Tehát 1920. június 4-én történt, és mondjuk a relevanciája nagyjából 1945-ig vagy 47-ig tart, legalábbis az én álláspontom szerint. Ami most van, a magyar kisebbségek kérdése, az emberi jogi, társadalmi és oktatási kérdés, amivel a magyar államnak kötelessége foglalkozni, de ennek nincs köze Trianonhoz.”