„Nagyon úgy néz ki, emberek: Danikennek igaza lett. Itt egy jóval autoriterebb rendszer épül, mint amit eddig megszoktunk, és ennek a jeleit fölösleges újra felsorolni. Amíg külső vagy belső erők nem kényszerítik Orbánt pályamódosításra, addig ezzel fog próbálkozni. Nehéz lenne amellett érvelni, hogy a magyar liberális demokrácia fényesen bevált, és mással kár is volna kísérletezni.
Amikor Putyinról vagy Kínáról esik szó, ott hamarosan előkerül az úgynevezett néplélek, ami állítólag egyenesen szomjazza az erős vezetést, akire fel lehet nézni, és akit nem illik gyalázni. Hja, hát az oroszok ilyenek, birkák, nekik kell a kolomp meg a juhászkutya. No, most megnézzük, kell-e a magyarnak. Érdekes kísérlet, simán kijöhet belőle, hogy nekünk is az jön be.
Mellesleg az oroszoknál azért lett putyinizmus, mert a Jelcin-időszak nem volt egy sikertörténet. Nálunk azért kisebb szarrakással zárul a liberális korszak, mint amit Jelcin hagyott hátra, de nem is Putyint kaptuk a nyakunkba.
Az autoriter rendszerek – a kilencvenes évek mámoros téziseivel szemben – egyáltalán nem bizonyultak sikertelennek és élhetetlennek. Különösen jól teljesítenek a nemzetközi színtéren: a legocsmányabb latorállamok feszítenek a legbüszkébben, kiköhögik az atombombát is egy kis spórolással, és ha fel nem is néznek rájuk, legalább félnek tőlük. De elvannak a kevésbé brutális diktatúrák is, Kína virul, Venezuela nem hátrál, Szingapúr meg a fél magyar jobboldal álma. Mert ott rend van.”