„Hiú ábránd persze azt várni, hogy Biszku Béla élete vége felé számot vet saját múltjával és töredelmes vallomást tesz, ugyanakkor már az is érdekes és közfigyelemre méltó, ha egy kamera előtt csupán védi vagy megindokolja akkori intézkedéseit és gondolkodását. Úgyhogy Biszku-interjút készíteni már önmagában is komoly dolog, részben menti is a kegyes csalást, amivel a filmesek a volt pártvezető bizalmába férkőztek. Ám a kétséges eszközt a nemes cél csak egyetlenegy esetben szentesíti: akkor, ha súlyos bűncselekmények leleplezéséhez vagy olyan, eddig ismeretlen tények fölfedezéséhez vezet, amelyek megváltoztatják a társadalom tudását, ismeretét múltjáról és jelenéről. Ha Biszku a beszélgetésekben esetleg olyasmit ismert volna be, hogy ő adott utasítást a kivégzésekre (de azt mondta, hogy nem is próbálta befolyásolni a bíróságokat), vagy egy másik történelmi szereplőről közölt volna mai tudásunkat cáfoló lényeges információt, akkor az interjú közzétételét a közérdek mindenképpen indokolja. Ha csak védi (és javíthatatlan, megbánásra képtelen, véres komcsi színben tünteti föl) magát, akkor a tisztességes eljárás a riporteri visszavonulás. Biszkunak joga van a nyilatkozat közzétételét nem engedélyezni, mint ahogy a vádlottnak a rendőrségen és a bíróságon is joga van nem beszélni. Hogy végül némi huzavona után a család mégis hozzájárult a vetítéshez, azt mutatja: talán tovább kellett volna próbálkozni szép szóval, meggyőzéssel, türelemmel. Igaz, akkor nyilván sokkal kevesebben szereztek volna tudomást a film létezéséről. (...)
De ez csak az ügy egyik vitatható része. A másik a nácivadászat. A koncepció. Hogy a kommunista bűnösöket ugyanúgy le kell vadászni, mint a nácikat, nehogy már büntetlenül megússzák történelmi bűneiket. Itt azonban már a kiindulással baj van. A háborús bűnös nácik ugyanis a felelősségre vonás elől igyekeztek elmenekülni, és többüknek ez sikerült is. Éppen azért kezdtek rájuk vadászni, mert tartózkodási helyük ismeretlen volt, fel kellett őket kutatni. A Kádár-rendszer vezető politikusait - akár bűnösöknek tekintjük őket, akár nem - nem kell különösebben keresni. Akad olyan egykori politikai bizottsági tag vagy központi bizottsági titkár, aki ma is rendszeresen szerepel a nyilvánosság előtt, van, aki csak ritkán, és előfordul olyan, aki teljesen visszavonult, színét nem látni, szavát nem hallani. Pedig Kádár közvetlen környezetéből egyre kevesebben élnek már, épp ezért jó volna, ha legalább szóra - de nem feltétlenül bocsánatkérésre - lehetne bírni őket. Sok mindent jobban láthatnánk, ha Biszku Béla is hajlandó volna történészek alapos kérdéseire részletesen válaszolni, vagy az ugyancsak nyolcvanas éveinek második felében járó volt miniszterelnök (12 évig!) Lázár György beszélne tudományos kutatóknak vagy akár filmeseknek a Kádár-korszakról, és benne arról, amit talán már csakis ő tud. Abból viszont nem sül ki más, mint propaganda, hogy Biszku védekezik, és nem akar bocsánatot kérni.”
