„Orbán Viktor napja volt a mai: nyolc évi kínlódásos ellenzéki lét és néhány, nyelvi leleményeket didaktikusan felolvasó kormányfő-jelölti szereplés után visszatért a magyar közéletbe az a politikus, akit meggyőző ereje, céltudatossága és lendülete miatt egy évtizeddel ezelőtt még politikai ellenfelei közül is számosan tiszteltek.
A miniszterelnök a parlamentben – elsősorban a frakcióvezetők felszólalásaira válaszolva – és este a köztelevízió műsorában is olyan arcát mutatta, amilyennek 2002 óta talán egyszer sem láthattuk. Szabadon, érvelve, gondolkodva beszélt, nem kerülte meg a kellemetlennek látszó kérdéseket sem, s még akkor is érthető és megfontolható volt a mondanivalója, amikor nem eleve nyertes pozícióból indított. Az a politikus, aki négy évvel ezelőtt a miniszterelnök-jelölti vitában vergődött a rákényszerített népfia szerepben, akit folyamatosan lehúzott a biztonsági játékra kitalált helyzetek sokasága, most kétségtelenül elemében volt.
Úgy tűnik, Orbánnak egyszerűen nem való az ellenzéki szerep, nem érzi jól magát a cselekvési lehetőségektől megfosztva; korábban gyakran üresnek és tartalom nélkülinek látszott az álláspontja, amit időnként maga is csak félszívvel és lelkesedés nélkül képviselt. Miközben számos társának sokkal jobban áll az ígérgető vagy mindent tagadó ellenzéki pozíció, a felelősség nélküli nagyotmondás világa, Orbán ezekben a szerepekben lényegesen kevésbé volt jó és hiteles. Ellenben most, amikor végre maga mögött érezheti a teljes cselekvési arzenált, amikor lehetőséget, tulajdonképpen második esélyt kapott a bizonyításra, szinte olyannak látszik, mintha újjászületett volna.”