„Az első világháború győztesei talán nem ismerték a Misnát, a zsidótörvényeket, de sokan ismerhették Zecharia, magyarul Zakariás próféta szavait. Mégis vették maguknak a bátorságot, hogy bíráskodjanak – ne csak egyes emberek –, hanem országok, és népek fölött. Pedig ez a jog embert nem illet meg. Ítéletük, a Trianonban aláírt békeszerződés, nem követte a próféta szavait, abban a jog, az igazságosság csírája sem volt fellelhető, a döntés nem a békességet szolgálta. És ha valami mind a három dolgot megsértette, amelyen a világ alapszik, úgy előbb utóbb vissza kell állnia a világ rendjének.
Édesanyám, azon a napon született, amikor a román csapatok bevonultak Diósgyőrbe. Ezt a napot egy olyan család legendája őrizte meg, amelynek tagjai, egyik napról a másikra, három különböző államban találták magukat.
A magyar zsidó családokhoz hasonlóan, valamennyiükben benne lakozott az elpusztíthatatlan hazaszeretet. Két évtized múlva az egész családot deportálták. Akik északabbra éltek, azokat hamarabb elérte a vég; a szlovenszkói gyilkos gépezet hamarabb kezdett működni. Majd 1944. szörnyű tavaszán Magyarországról mindenkivel elindultak a deportáló vonatok. Kevesen tértek vissza. Édesanyám egyéves rabszolgalét után hazajöhetett, és mégis azt tanította nekünk, majd az unokáinak – pedig akkor még ilyen dolgokról nem szavaztak a Parlamentben –, hogy a magyarországiak legnagyobb tragédiája Trianon volt.
Nehéz megérteni, miként érezhetett így egész életében az a nemzedék, amely annyi szörnyűség, üldöztetés, és gyilkosság után sem feledkezett meg a Trianon okozta fájdalomról, és ezt tovább adta nekünk?
A titok abban rejlik, hogy mi nem gépek vagyunk, hanem érző emberek, és gondolkodásunkat a szívünk határozza meg. Hitünket a Jóteremtőben, ragaszkodásunkat a nyelvhez, amelyet a családunkban vagy az iskolában tanultunk, semmi sem pusztíthatja el. Ezért volt az, hogy eleink teljes hittel vették magukra a gyászt és nem akarták elfogadni a történelem szörnyű csapását.”