„A budapesti 23. választókerület második forduló előtt áll. Bár a fideszes László Tamás több, mint 48%-kal toronymagas esélyese a mandátumnak, a szocialista dr Hetyei László is mindent bevet, ami bevethető. Néhány hete (!) buzgó látogatójává vált a nemrég fölszentelt újpalotai templomnak, s úgy vélte célirányosnak, hogy a miséken szorgalmasan áldozik is. Háttérként tudni kell, hogy a kerület jelenlegi szocialista polgármestere is egészen kiváló kapcsolatokat ápol az egyházakkal: a templom telkét is a szocialista többségű önkormányzat döntéséből kapta az egyház használatba; persze másik oldalról nézve ezzel a hatalmas és természetesen templom nélkül épített újpalotai lakótelep katolikus híveinek teljesen jogos igényét vették csak figyelembe. Mindenesetre a joviális polgármesteri egyházpolitika önmagában dicséretes, de egy takaros pártállami karrier után a hívek gyomra az ilyen buzgólkodásoktól hajlamos kissé fölfordulni.
A szocialista képviselőjelölt tehát, mondhatni, kitaposott egyházpolitikai ösvényen próbált elindulni, bár a mai események fényében, s főként az MSZP-közlemény azonnaliságából ítélve már azt sem tartom kizártnak, hogy kifejezetten várták a helyi egyház reakcióját. Azaz lehet, hogy színtiszta provokációról volt szó.
Az MSZP-nyilatkozat természetesen vérlázítóan szemforgató. Mindenekelőtt: a képviselőjelölt szabadon mehet misére, ahol, mint mindenkit, szívesen látják. Egyszerűen nem hiszem el, hogy az érintett káplán telefonon le akarta volna beszélni Hetyei urat a megjelenésről. Az áldozás azonban valami egészen másról szól. Két dolgot kell megértenie azoknak, akik keveset tudnak a katolikus egyház vonatkozó szabályairól (mert vannak ilyenek, mint minden normális emberi közösségben).
Az egyik, hogy a katolikus hit szerint az »áldozás« - latinul »communio«, azaz közösség - az ezen a világon lehetséges legteljesebb egységet valósítja meg az Úr és az ő testét magához vevő hívő között. Már az a fogalmazás is, hogy a képviselőjelölt »nem kapott ostyát«, blaszfémikus, mert az a kovásztalan kenyér ott és akkor már nem »ostya«, hanem az Úr teste. Szentség. Ennélfogva ezt csak az veheti magához, aki erre a közösségre fölkészült, azaz teljes és tökéletes bűnbánatot tartott, ami pedig a gyakorlatban azt jelenti, hogy a meggyónt, s gyónása óta súlyos vétket nem követett el. Ha ez nem áll fönn, akkor Szent Pál szavai szerint az áldozás számára »ítélet«, azaz újabb súlyos vétek. Ettől az egyháznak minden körülmények között igyekeznie kell megvédenie magát az áldozni akarót - különben maga is bűnpártolóvá válna! Ha pedig valaki tudatlanságból kívánna áldozni, akkor az egyháznak attól kell óvakodnia, hogy profanizálja a szentséget.”