Lesznek-e még keresztények?

Európa megtagadja keresztény gyökereit, az európai keresztény civilizációt, kultúrát meg kell menteni az iszlamizáció és a liberalizmus kettős szorításából – így szólnak a politikai és/vagy kulturális kereszténység sok igazságot tartalmazó állásfoglalásai. A keresztény identitások újrafelfedezésének korában – és most, pünkösd tájén – van azonban még egy kérdés: lesznek-e még itt keresztények, pontosabban:

Minden erős identitás szilárd alapokra épül, a fundamentumok pedig akkor szilárdak, ha a valóságon, tényeken alapulnak. A vallási identitással szemben gyakran megfogalmazódik az a vád, hogy természettudományos módszerekkel nem (mindig) igazolható tételekre épül, alapjai ezért bizonytalanok, a hit szférájában értelmezhetőek.

A keresztény hit meghatározó történései, Jézus és az apostolok tevékenysége azonban a történelem időben és térben meghatározható, szemtanúkkal és független korabeli forrásokkal jól dokumentált események voltak. És nem is légüres térben, hanem az I. századbeli judaizmus keretei között, az ószövetségi próféciák által pontosan meghatározott eseménymenetbe illeszkedve történtek.

De ha már vallási identitást említettünk, tegyük rögtön hozzá: aki figyelmesen és értő szívvel tanulmányozta már valaha a keresztény tanítás egyetlen primér forrását, a Szentírást, tudhatja: a kereszténység elsősorban nem vallás. Jézus nem új vallást alapított, még csak nem is a judaizmus megreformálása volt a célja zsidó rabbiként –

ami a zsidó kultúrában a lehető legextrémebbnek számított, maga volt az istenkáromlás: emberként Isten fiának, Istennel egylényegűnek mondta magát, a személyéhez való hozzáállást pedig élet-halál kérdésének. A jeruzsálemi Szanhedrin pontosan ezért, egy súlyos bűnért kérelmezte az államhatalomnál, a római impérium Iudaea provinciabeli helytartójánál a kivégzését, amely meg is történt.

Minden embert, aki ilyet állított magáról, a Tóra rendelkezésének értelmében halállal kellett büntetni, a Törvényt pedig Isten írta, és Tőle kapta Mózes, rajta keresztül pedig a zsidó nép. Ezzel tehát Jézusnak is számolnia kellett, hiszen a Tóra és a háláchá („a törvény és a próféták”) magyarázója volt, az I. századi nagyhatású zsidó rabbik egyike, Hillél és Sámmáj (a rabbinikus hagyományt máig meghatározó tanítók) kortársa. A zsidó szent iratok szerint ilyet csak egy ember állíthatott istenkáromlás nélkül az egész történelemben: a Messiás.

Jézus, a Galileából érkezett rabbi i.sz. 29. és 32. között azért okozott akkora felbolydulást a korabeli zsidó társadalomban, mert ő éppen ezzel az igénnyel lépett fel: egészen a kínhalálig azt hirdette, hogy ő nemcsak a Törvény magyarázója, hanem annak betöltője is, az ószövetségben megígért Messiás (görögül: Krisztus). 

Ez az evangélium központi üzenete. De nemcsak ez, hanem két másik esemény is, amelyekre azóta húsvét és pünkösd ünnepe emlékeztet. És amely eseményeket egyetlen őszinte kereszténynek sincs esélye reflektálatlanul hagyni. Ugyanis mind a feltámadás, mind a Szent Lélek eljövetele „vagy-vagy” kérdés.

Ha a keresztények nem hisznek Jézus Krisztus feltámadásában, akkor mindenkinél nyomorultabbak, és értelmetlen a hitük – írja Pál apostol (1Kor 15). Valóban nyomorult dolog lenne hinni és áldozatokat hozni egy illúzióért, ugyanis ha Jézus nem támadt fel, akkor senki sem fog – ezt fontos tisztázni.

Ha nincs feltámadás, mert az csak egy keresztény mítosz,

a halál pillanatában az enyészeté lesz a szent és a gyilkos, a jó és a rossz egyaránt. Ha viszont a tanítványok nem tévedtek, ha az egyház első hívei, az a több száz ember, akik saját szemeikkel látták a feltámadása után még 40 napig testben meg-megjelenő Krisztust, igaz módon tanúskodtak egy valós eseményről és le is írták az evangéliumokban, apostoli levelekben, akkor minden ember előtt még az európai kultúra megmentésénél is életbevágóbb kérdés tornyosul: minden most élő, több milliárd ember személyes üdvösségének megszerzése. 

Ugyanez vonatkozik a napokban ünnepelt pünkösdre is. Az Írás szerint 50 nappal a Megváltó feltámadása után jött el a Szent Lélek a tanítványokra (a pünkösd szó az „50” jelentésű görög „pentékoszté” szóból származik). Krisztus még halálában és feltámadásában is követte a zsidó ünnepek menetrendjét: a Peszach esti beállta előtt végezték ki (az egyiptomi szabadulás emlékünnepe, ahol egy bárányt kellett áldozatként levágni), az Első zsengék ünnepén támadt fel (az új tavaszi árpatermésből az első kévét az Úrnak vitték fel a Templomba), és az onnan számított Hetek (Sávuót) ünnepén érkezett meg a mennybe felemeltetett Krisztust helyettesíteni, Róla tanúskodni a Szent Lélek.

A szemtanúk szerint ennek az eseménynek köszönhető, hogy

és bár a farizeus és szadduceus felekezet Krisztus követőit egy judaista szektának tekintette akkor, ezzel a történelemben megszületett az egyház. A Biblia állítása pedig ismételten csak zavarba ejtő: a Szent Lélek Krisztus szelleme, aki nem egy erő, hanem Isten harmadik személye, aki Jézust kihozta a sírból, és aki kétezer éve nem távozott el a Földről, hanem most is itt tartózkodik, az Egyház támogatójaként.

Ha tehát ez igaz, akkor ismételten felmerül a keresztény identitás kérdése: ha a transzcendens adottságok ugyanazok, miért nem történnek meg ugyanazok a „jelek és csodák” a nemzedékünk életében, mint az első századi keresztények idején? 

Ez egy nehéz ügy, de egy biztos: a keresztény kultúra megőrzése, az európai civilizáció megmentése fontos feladat, de nem a végső cél. Az csupán konzerválhatja, vagy éppen megteremtheti egy emberibb világ társadalmi kereteit, egy szabad világban pedig nagyobb esély van – evilági létezésünk ezer kisebb határozásai mellett – életünk legmeghatározóbb döntését is meghozni. Ez pedig az, hogy ne csak a dolgok árnyékával foglalkozzunk, hanem magával az Árnyékot Vetővel is. A Mester ugyanis arra figyelmeztetett előre, hogy

Másképp: mit fog érni a keresztény világ, amelyet építünk, ha közben abban Krisztus tanításai visszhangtalanok maradnak?