A kínai büfé és a magyar faló

Az van, hogy amikor Németország vezetője menetrendszerűen elrobog Pekingbe kapcsolatot ápolni, vagy kuncsizik egy kínai autógyárért, mert a Ford faképnél hagyta, vagy amikor Franciaország pénzügyminisztere párás szemmel bevallja, hogy hát igen, nekik is nagyon jó lett volna az a pár milliárdos kínai vállalat, vagy amíg a kínai befektetések 98 százaléka elkerülte a kelet-közép-európai régiót, és egy német–francia–spanyol tengely mentén szórta szét a pénzt, addig minden rendben van és volt.  

Most, hogy a kínai elnök európai miniturnéján egyértelművé tette, mely európai államot tartja a legfontosabbnak, és francia látogatása után (amelyet udvariasan azzal töltött, hogy miután megpróbálta értelmezni és enyhíteni a brüsszeli kereskedelmi politika Kína-ellenességét, tanulmányozta Macron elnök Joker-mosolyát, majd végignézte az Ursula von der Leyennel előadott jó zsaru, rossz zsaru előadást) Szerbia érintésével Budapesten végre ehetett egy jót Orbán Viktor és egy fullos beruházási lista társaságában, Magyarország hirtelen megint célkeresztbe került, és maga lett a sátán birodalma. Csak úgy röpködnek a liberális mainstreamben a cifrábbnál cifrább jelzők, van itt minden, autoriter rezsimtől kezdve európai érdekek és értékek árulóján keresztül Kína trójai falováig minden. Még jó, hogy a Putyin-pincsi eddig nem volt átültethető kínai kontextusba,  

Magyarország mint Kína trójai lova. Meg az eszetek tokja. Ha itt Magyarország lovat épített, azt saját istállóba szánta, és már szerelik is bele az elektromos hajtást. Igazi nemzeti vágta lesz, ahová a mezőny másik fele még mindig ideológiailag megfelelő, ám gőzhajtású plasztikpónikkal nevez be. Nem azért, mert tiltanák a szabályok az elektromos falovat, hanem azért, mert úgy vélik, ha a veterán versenyzők szerint (sufnituning gazdaságfilozófiával) a gőz győz, akkor az úgyis van. Aztán persze félpályánál már óbégatnak, hogy „csaló, csaló!”. Plusz ha már faló: az összeszerelése igencsak maximalista IKEA-s volt. Tizennégy évébe telt Magyarországnak, hogy a keleti nyitás révén az ázsiai nagyhatalom 2024-re eljusson oda, hogy 

Csakhogy ehhez nem kellett semmiféle trójai faló. A magyar kormány a legnyíltabb lapokkal játszott az elejétől kezdve. Nem maszatolt, nem ködösített, nem papolt szem- és gyomorforgató módon, és végképp nem játszotta el azt a botrányosan gyenge darabot, amelyben egyes nyugati vezetők habzó szájjal uszítanak Kína ellen, majd a hátsó kapun beosonnak Pekingbe egy „Éhes vagyok, kérek még!” feliratú szakadt pólóban. A konnektivitás hangoztatása drámainak tűnhet Magyarország részéről, de ha egy egész kereskedelmi politika épül rá, akkor nincs értelme mellébeszélésnek. Lehet fröcsögni, ám ha megkérdezzük mondjuk a BMW magyarországi vállalatát, hogy mi a véleménye a kínai befektetésekről, csak a tapstól vörös tenyerét fogja megmutatni válasz gyanánt. Kelet és Nyugat közt, de már nem hídként, hanem találkozási pontként prosperáló országként neveztünk be a versenybe, és előnyünk okán már nem is halljuk tisztán a gőzhajtásúak zajában a káromkodásokat.  

Lovas nemzet 

Akik falovazni kezdenek, szétnézhetnének maguk körül térben és időben. Értelmetlen ugyan, de ha valóban Trójához hasonlítják az Európa–Kína viszonyt, akkor az európai országok eddig ácsműhelyek ezreit hozták létre és futószalagon gyártották a deszkaparipákat.  
És kilóg a lóláb.  
Minek nevezik például a 2012-ben létrehozott 16+1 együttműködést Kína és az európai országok között (amelyből aztán a három balti állam gyorsan kilépett 2022-ben), ha nem asszisztálásnak ahhoz, hogy Kína újrarajzolja a geopolitikai térképet és a nemzetközi rendet? Tizenkét év távlatából is hallani a nyikorgó nyihogást. Vagy a Franciaországgal és Németországgal kiépült bivalyerős pekingi kereskedelmi kapcsolatokat? Vagy Olaszország csatlakozását a Belt and Road projekthez? (Jó, Giorgia Meloni Brüsszel és Washington nyomására ki is lépett belőle, de csak azért, hogy már aznap bejelenthesse: Kínába utazik, hogy erősítse a kereskedelmi kapcsolatokat.) Vagy a német ipar szereplőit, akik pavlovi reflexszel a középső ujjukat mutatják, amikor meghallják a Kínától való kockázatmentesítés kifejezést? Vagy a V4 többi országát, amely egymással verseng a kiemelt kínai beruházásokért – nem mellesleg éppen a német gyártók legnagyobb örömére?  

Mind kicsi Hszi Csin-ping-pincsi? 

A Kína-ellenesség Brüsszel kereskedelmi filozófiájának szerves részévé kezd válni. Igaz, a forgatókönyvből hiányoznak a hatékony alternatív lehetőségeket bemutató jelenetek lapjai, így azt még a Washington intelmeit mindig kötelező tisztelettel értelmező Ursula von der Leyen is felfogta, hogy Kína nélkül nem megyünk mi sehová, a zöldátállás és a klímacélok azonban egyenesen a levesbe, ahogy valószínűleg az európai gazdaság és egy az egyben az Európai Unió egésze is. (Azt nyilván senki nem gondolta komolyan, hogy az oroszok után a kínaiakat is elkezdjük szankcionálni, csak mert a világkereskedelem véresen és jól átpolitizálva a finom.) Így maradt neki a „kockázatmentesítés” kifejezés, amit szeret is kimondani, mert az ő hangja mélyebb, és ami Peking értelmezésében mindössze Kína globális piaci kiszorításának, egyben a világkereskedelem szétverési kísérletének brüsszeliesen idióta megfogalmazása. És ha már német izombeszéd: Magyarország az igazi bajnok a játékban, csak éppen mi nem Kínától, hanem a saját magát kiherélő német gazdaság negatív hatásaitól próbáljuk magunkat mentesíteni. És nálunk a korona, donnerwetter nochmal! 

A pillangóeffektus 

Amikor Ursula von der Leyen kiállt, és a kínai elnökkel elköltött uzsi után a keblét düllesztve elmondta, hogy beolvasott neki és tartott egy kiokosító mintanfolyamot arról, miként kell viselkednie Pekingnek Moszkvával szemben (kereskednie például nem kellene, kettős felhasználású termékekkel pláne nem), éppen azt a sületlenséget csinálta, amit honfitársa, Annalena „360 fok” Baerbock. A német külügyminiszternek mániája, hogy ahol egy kínai politikus felbukkan, azt kényszerbeteg módjára nekiálljon eltájolni gyakorlatilag mindennel kapcsolatban, ami éppen eszébe jut. Teszi ezt akkor is, ha éppen Kínába látogat, aztán nem érti, miért akarják udvariasan folyton teával itatni, és miért integetnek nagyobb mosollyal a távozásakor a repülőtéren, mint az érkezésekor. Legutóbb éppen lediktátorozta a kínai elnököt, amiért azonnal be is rendelték Pekingben a kínai nagykövetet, Scholz kancellár pedig a fejét verte a falba. Nincs ezzel semmi probléma, de azon senki ne csodálkozzon, ha a hasonló mentalitású találkák után Hszi Budapesten sóhajt fel először, és aláírja azt a beruházási paksamétát, amiért egyébként fél Európa gyilkolni tudna. (Hangtompítóval persze, meg ne tudja a másik fele.) 

De lássuk az igazi falovat, Németországot. Ha olyan EU-s tagállamot keresünk, amely totálisan függ kereskedelmileg Kínától, és mindent megtesz, hogy ez így is maradjon, miközben az ellenkezőjét kommunikálja, akkor meg is találtuk.  

Miközben VDL a Berlaymont konyhájában sütögeti a wurstpecsenyét, Macron a saját homlokára font koszorújából töri a babért a ragoût de pommes de terre-be,  

Miért? Mert az Európa gazdasági motorjának tartott német ipar mostanában kihagyásokkal dobogó kicsi szíve úgy össze van nőve a kínai piaccal, hogy ha Pekingben megrebegteti a szárnyát egy pillangó, Berlinben ered el az eső. Amikor Scholz hangosan a protekcionista törekvések ellen áll ki, azt kizárólag a német ipari szereplők kínai érdekeltségei miatt teszi. (Ezt brüsszeli nyelven neoliberális értékőrzésnek nevezik, van nekik külön szótár is, hogy értsék egymást.) Bár Pekinggel szemben kritikus hangot üt meg, a kormány kínosan vigyáz arra, hogy az évi közel 300 milliárd eurós kereskedelmi forgalom ne sérüljön. Nem véletlen, hogy Németország volt az, amely kényszeredetten mosolyogva fogadta a kínai gyártók ellen indított brüsszeli vizsgálatot, miközben a háttérben ellene lobbizott, hogy 2022 végén, Hszi Csin-ping újraválasztása után Scholz gyorsan Pekingbe sietett gratulálni és kapcsolatot szilárdítani, hogy a recesszióba csúszva Kínától várja a megváltást – és persze az sem, hogy a napokban ismét megtette a nagy utat, mindössze két (egyébként a jó kínai kapcsolatokban hívő) miniszterét, de számtalan ipari szereplőt furikáztatva magával.  

Az a gyűlöletes pragmatizmus 

Kettős beszéd kell? Figyelj Berlinre. Hagyják Baerbock asszonyt zagyválni az emberi jogokról, Ukrajnáról, autoriterekről, diktátorokról, ezzel kipipáljak a kötelezőt, amit Brüsszel és Washington felé kell prezentálni. Aztán jön Scholz, és besöpri a szőnyeg alá a külügyminisztere által ott hagyott mocskot. A történet vége pedig az, hogy tavaly már zsinórban nyolcadszor lett Kína Németország legfontosabb kereskedelmi partnere, a német vállalatok pedig (mintegy ötezren) 12 milliárd eurónyi közvetlen befektetést eszközöltek. Ott, diktátoréknál. Közben tárt karokkal várják a kínai befektetőket. Itt, demokratáknál.  

Lehet olyan kommunikációs és retorikai bűvésztrükköket bemutatni, mint Németország. Kutyát nem érdekli, mit mond Baerbock, mit mond Brüsszel vagy éppen mit mond Magyarország:  

A CNN épp most borított az asztalra egy Magyarországot falovazó terjedelmes írást, amelyben olyan hülyeségekre hívja fel a figyelmet, mint az, hogy a kínai elnököt és feleségét a francia „hűvös” fogadtatással ellentétben Szerbiában és Budapesten melegen üdvözölték – ami máris gyanús ugye, mert rögtön a landolás után meg kellene mutatni az eltévedt kínaiaknak, merre van a hazafele. Macron és VDL megmutatta, mi az igazi európai keménység, ám a két másik ország nem így cselekszik, hanem „segítenek Hszinek szétzúzni azt a világrendet, amelyet szerinte az Egyesült Államok ural”. Majd kedvetlenül hozzátette: „az utazás során kevés kézzelfogható jel mutatkozott arra vonatkozóan, hogy a nyugat-európai országokkal és az EU-val való feszültség enyhülne, annak ellenére, hogy Macron és Von der Leyen is hangsúlyozták a párbeszéd fontosságát”. Kinek mi a párbeszéd, kinek mi a feszültség, kinek mi az Egyesült Államok, kinek mi a világrend. Amit elméletileg éppen most segítünk szétzúzni a saját szorgos kis kezeinkkel.  

A cikk végén lejárató célzattal, de kissé kontraproduktív sikerrel megszólaltatták Scheiring Gábor egykori LMP-s és párbeszédes politikust (ha nem mond sokat a név, nincs gond), aki úgy nyilatkozott: „Orbán és Vučić olyan illiberális vezetők, akik országukat a rivalizáló geopolitikai tömbök közé helyezik abban a reményben, hogy elkerülik a túlzott függőséget azoktól. Számukra a külpolitika pragmatikusan a gazdasági érdekekről szól”.  

Aranyszájú ember. Bár ezt kritikának szánta, nem is lehetett volna szebben megfogalmazni. A külpolitika erről kellene, hogy szóljon. És hogy lelőjem a poént: az Egyesült Államok mintaszerűen mutatja, hogyan is kell ezt csinálni. Igaz, Washington ezt izompolitikával tolja, ami éppen a szemünk láttára bukik meg, valóban átformálva az eddigi világrendet. Itt jön a képbe a pragmatizmus, amelyet komolyan véve a fél világ (globális délnek nevezzük újabban) csinál éppen bohócot Biden elnökből és az egész Európai Unióból. Hogy az európai vezetésből kiveszett, azt elég jól tükrözi a gazdaságának rohamhanyatlása. Engedtessék meg azonban a különvélemény és a blokkosodás elkerülésének vágya. Sem az Egyesült Államoknak, sem Brüsszelnek, sem Kínának nem szeretnénk kiskuktája lenni. Főzhetünk közösen, még vacsizhatunk is együtt egy szépen megterített asztalnál. De ha mi vagyunk a házigazdák, a mi konyhánkban gyűlnek össze főzni és a mi tányérunkból esznek, akkor tiszteletben kell tartani a szabályainkat. 
Például hogy asztalnál nincs böfögés. Az errefelé nem bók a szakácsnak, hanem szimpla tahóság. 

Kapcsolódó:

Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher 
Belső fotó: MTI/EPA POOL/Mohamed Badra 

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.