Von der Leyen kibékítené a gazdákat, de ez csak pótcselekvés – mi áll a háttérben?

Nehéz a sorsa a brüsszeli elitnek, lassan könnyebb felsorolni, mely EU-s tagországban nem tüntetnek a gazdák, mint ahol igen.  Persze mindenhol van sajátos mintázata a gazdatüntetéseknek, de egyben azonosak: a megélhetésükért, 

 Hiába a csodás mélyzöld utópia, a gazdák azt lerázzák magukról. Persze rögtön jön a vád, hogy a jobboldali „populista” pártok rátelepszenek, kihasználják a gazdák elégedetlenségét. Lásd Orbán Viktort, aki egyedüliként a 27 európai vezető közül nem átallott odamenni a brüsszeli gazdákhoz. Bár valljuk meg, lehet, csak a magyar miniszterelnök engedhette meg ezt magának anélkül, hogy atrocitás érte volna. 

Tehát Von der Leyen egyik utópisztikus vágyálma omlott össze. Persze a politika logikájának szemszögéből érthető. Ursula királynő nem Isten kegyelméből lett az Európai Bizottság elnöke, mondjuk inkább, hogy más hatalmasságok kénye jóvoltából, és  

Pedig hogy bíztunk benne mi, magyarok, hogy végre egy konzervatív, hétgyermekes családanya került Európa élére, akinek vélhető értékrendje mutat valamiféle emberies megközelítést, hogy már a keresztényi jelzőt ne alkalmazzam. Aztán jött a csalódás, miként igazodott a mi Ursulánk a „globális értékekhez”, hogy az SMS-ek árnyékolta korrupciógyanúról ne is beszéljünk. Von der Leyen tehát átgondolta a dolgot, és rájött, ha nem csillapítja a gazdák dühét, akkor kevés lesz a háttér hatalmasainak támogatása, mert ez a csúf, kirekesztő, nacionalista és populista jobboldal annyira megerősödik, hogy oda lesz a vágyott második ciklus. 

Így teljesen logikus, hogy Ursulánk visszavonta a vitatott rendelkezést, amely szerint 2030-ra a felére csökkentsék a peszticidek (növényvédő szerek) használatát, illetve amely ezenkívül előirányozta ezek teljes betiltását az érzékeny területeken, például a városi zöld- vagy a Natura 2000 területeken.  

Azt azért látni kell, hogy az EU folyamatosan dolgozik az agrárium megfelelő vegyszerhasználatán. Sorra veszi ki az eddig használt készítményeket a gazdák repertoárjából – jogosan, vagy kevésbé jogosan –, mondván, azok mennyire kockázatosak az emberi egészségre.  

Érdekes módon a glifozátokat (totális gyomirtó) is eljárás alá vették, de állítólag környezetvédelmi szempontból nem tudták indokolni annak veszélyességét, holott sokan meg vannak győződve, hogy ez a vegyszer számos bélbetegség okozója. Persze a nagy képhez látni kell, hogy a glifozátok a BigAg (a multinacionális agrárbiznisz) számára egy fontos vegyület, hiszen számos génmódosított növényt pont arra nemesítettek, hogy túlélje ennek a totális herbicidnek a hatását. A szója gyommentesítése bonyolult feladat volna, a génmódosított szójáé viszont ezzel pofonegyszerű. Tehát használható maradt Európa-szerte, csupán a németek korlátozzák.  

Persze ismerjük el, hogy  

Van az a pénz, amikor egy kutatással mindent is be lehet bizonyítani a környezet és az emberi egészség megóvásának álcája alatt. A legutóbbi kedvencem például az, ahol a Michigani Egyetem tanulmánya azt állítja, hogy a saját termesztésű élelmiszer ötször több szén-dioxid-kibocsátást okoz, mint az ipari gazdálkodási módszer – gondolom azért, mert a BigAg nem szeretné, ha magunk termelnénk meg az élelmiszerünket. 

Csak kapkodjuk a fejünket, amikor a mezőgazdaságot az egyik legnagyobb szén-dioxid-kibocsátónak minősítik, és lassan a szarvasmarha is közellenséggé válik a bélgázai miatt. Egy bizonyos, a gazda nem lehet a környezete ellensége, hiszen maga is a természetből él, ő is érdekelt abban, hogy termőképes maradjon a földje. Hogy tehetne többet is a környezetért, kétségkívül igaz, de valahol meg kellene találni az egyensúlyt. Ez az, amire az európai bürokraták a zöldfelindulásukból nem törekednek, csak tiltani próbálkoznak.  

Számtalan gazdát ismerek, aki már nem szánt, hanem úgynevezett regeneráló talajművelést végez. A termőtalaj nemcsak véges, azaz nem lehet belőle többet előállítani, mint például egy esztergagépből, de őrizni kell a termékenységét, ami évszázadok során alakult ki. A mai szántásos mezőgazdasági technológia, ismerjük el, rontja ezt a termőképességet, csökkenti a humusztartalmat. Az eredmények azonban azt mutatják, hogy a regeneráló talajműveléssel újra növelhető a talaj humusztartalma, azaz a talajban több szenet tudnak megkötni még a mai mélyzöld narratíva szerint is. Csak kérdezem: akkor ezeknek a gazdáknak miért is nem fizetnek a nem kevés szén-dioxid megkötéséért, ha már másoktól beszedik a pénzt a szén-dioxid-kibocsátásért? Talán azért, mert a gazda alapvetően vétkes a környezetszennyezés bűnében, és a tehén sok metánt böfög fel, tehát nem lehet a környezeti biznisz haszonélvezője? Csak a multicégek lehetnek a haszonélvezők, amelyek továbbra is végzik a szennyező tevékenységüket, és ezt azzal mossák tisztára, hogy finanszíroznak néhány kétes környezetvédelmi projektet? 

Miért is elégedetlenek a gazdák? 

Sokan szidják, főleg a liberális közgazdászok az EU közös agrárpolitikáját (KAP), mondván drága, sok pénzt visz el, emellett torzítja a piacot. Ma ezt a KAP-ot igyekeznének zöldíteni, de érdemes megvizsgálni, honnani is indult el ez a rendszer. Az 1950-es években Európa nem igazán volt önellátó élelmiszerből, emellett beütött a nagy ipari fellendülés, amely átalakította a társadalmat. A mezőgazdaságban dolgozók elindultak a városi gyárak felé, és fenyegetett a vidék elnéptelenedése, a kultúrtáj leromlása. Tehát a KAP egyrészt politikai (és ellátásbiztonsági) okokból meg szerette volna őrizni a birtokstruktúrát, amely mai is elaprózott a globális konkurensekhez képest, szerette volna megteremteni az élelmiszer-önellátást, ami igencsak sikerült – hiszen több termékből mára felesleg van –, illetve támogatta a vidéki foglalkoztatást.  

Persze meg lehet venni mindezt a világ piacain, csak kérdés, hogy ez a mai klímaváltozásos korban, amikor számtalan helyről hallhatunk terméskiesésekről, valóban megvalósítható stratégia-e.  

A KAP persze az évek során csiszolódott, tökéletesebbé vált, amiből a gazda annyit érzékelt, hogy több papírmunkája keletkezett, több dolgot kellett teljesítenie a nyújtott támogatásokért. Mivel a területért adtak támogatást, kincs lett a föld, drágább lett a bérlet, mivel egymásra ráígértek, és – ahol volt – a földadó is magasabb lett, hiszen amúgy is kapnak támogatást. A fejlesztési támogatások persze csábítók voltak a gazdáknak, de a támogatás meglétét a gépgyártók beépítették az áraikba, és a bankok sem jártak rosszul.   

A gazdáknak nem maradt más, mint igyekezni minél több bevételt lehozni egy adott hektárról, itt viszont érvényesül az alapelv, miszerint minden további befektetés hozama csökken. Azaz míg az első euró befektetés hoz két euró bevételt, a második már csak 70 centet, a harmadik pedig már csak 50-et. Jöhet a kockás papír, és ki lehet számolni a matematikáját a gazdaság működésének.  

A kockás papír viszont mindent megmutat. Ha ugaroltatnom kell a területem 4 százalékát, akkor az bevételkiesés, ha nem műtrágyázhatok, akkor az bevételkiesés, ha nem használhatok hatékony növényvédő szert, helyette többször kell permeteznem, akkor az szintén bevételkiesés. Ennyit a zöldpolitikáról. 

De mellette az európai agrárium megsínylette az ukrajnai háborút is. A Covid utáni kilábaláskor, 2021 őszén az energia- és vele együtt a vegyszerárak, azaz a mezőgazdaság inputárai megemelkedtek, amit az ukrajnai konfliktus még tovább emelt. Igaz, ezzel együtt drágult a termények ára is, így  

Mára a gabona ellenértéke lezuhant a 2021-es nyári szintre, viszont az inputárak magasan maradtak. Persze mi elsősorban a gabonára gondolunk, ami tavalyelőtt az Ukrajnával szomszédos országokban, azaz nálunk is okozott piaci zavart. A szállítási költségek miatt a nyugati piacokra már csak az ottanihoz hasonló áron tudott volna eljutni az ukrán gabona. A baromfi, a tojás vagy a cukor az más tétel, az már tavalyelőtt is kiverte a biztosítékot a francia gazdáknál.  

A tavalyi viszonylagos jó termés sem segített, hiszen Európában az ukrán gabona leverte az árakat, de a nyugati gabonaexportőrök a hagyományos afrikai piacokaikon sem tudtak megbirkózni az ukrán, illetve a szankciók miatt szintén ár alatt kínált olcsó orosz gabonával.  

A kockás papír nem ereszt, a gazda mindent elkövet, hogy megéljen, de ha a bevételek csökkennek, amikor nem tudja fizetni a kölcsönöket, a léte, a gazdasága veszhet oda. Innentől teljesen logikus, hogy a holland gazdák kezdtek először tüntetni a zöldelőírások ellen, hiszen talán ők Európa legintenzívebb – és halkan tegyük hozzá legkörnyezetszennyezőbb – mezőgazdasága. Majd jöttek a németek, akik nehezményezték, hogy a zöldgázolaj adó-visszatérítésének elvesztésével egy átlagos gazdaság majdnem 3-4 ezer eurót veszít, mindezt azért, mert az ukrajnai konfliktus, az ukránok támogatása miatt a német költségvetés összeomlott, és az elhibázott szankciós politika következtében az energiahordozók ára a csillagokban van. Ehhez társulnak a többiek hasonló indokokkal, színesítve néhol a támogatások késedelmes kifizetésével. 

A válságot kezelni kellene, de a valós megoldás az volna, ha Európa visszatérne a stratégiai önállóságához, elérné az ukrajnai konfliktus lezárását és rendezné a viszonyait Oroszországgal, hogy újra olcsó energiához jusson. Persze ezt kimondani könnyű, a jelenlegi brüsszeli elitnek azonban ez a teljes önfeladást jelentené.  

Helyette maradnak az ilyen pótcselekvések, mint a Green Deal egyik elemének a kivétele vagy Macron intervenciója az EU és a latin-amerikai államok közötti szabadpiaci egyezmény elodázására. Ravasz a francia elnök, az összes felelősséget rátolja Brüsszelre.  

Persze ha csak a nyers GDP adatokat nézzük, jó volna egy ilyen egyezmény, hiszen az európai ipari termékek szabadon áramolhatnának Dél-Amerikába, márpedig ez nagyon fontos lenne. 

Ma a legégetőbb az ukrán áruk beáramlása. Arról már szót se érdemes ejteni, hogy azok mennyire eltérnek az európai normáktól. Mindenesetre üdvözítő, hogy a brüsszeli elit is foglalkozik a témával. Igaz, csak a közelében tüntető nyugati gazdák hangját hallotta meg. Így nem csoda, hogy a Bizottság az ukrán árudömpingből a legérzékenyebb termékeknek a baromfit, a tojást, valamint a cukrot minősítette, és csak ezekre lebegtetett be vámokat, amennyiben a behozatal meghaladja a 2022-es és 2023-as átlagos szintet. Valahogy megint kimaradt az a fránya gabona, amely a keleti részek gazdáit érinti. 

Persze bárki mondhatja erre, hogy kit érdekel, az agrárium csak pár százalékát adja a szent GDP-nek. Nekik ajánlom, hogy akkor próbáljanak jóllakni a legyártott autóból, a számítógépből, esetleg a papírra nyomtatott euróból. 

Kapcsolódó: 

Címlapfotó: MTI