Mégis kinek fájnak a szankciók?

Mindenki ismer példát a helytelen gyermeknevelésre. Számomra a legmegdöbbentőbb ilyen, amit hallottam egy két fiúgyermeket nevelő családé. A nagyobb srác rendszeresen verte a kisebbet, mire az apjuk válasza az volt, hogy jól elverte az agresszív kölköt. A nevelési módszer hatékonysága borítékolható volt. Az erőszak nem tűnt el a család életéből, sőt egyre durvább lett. Ennek pedig leginkább a védeni kívánt kisebb gyermek itta meg a levét. 

Az USA az 1917-ben hozott „Trading with the Enemy” törvény keretében az évek során összesen 47 ország ellen rendelt el különböző szankciókat. Már a törvény meghozatalakor fagyasztottak be orosz eszközöket, igaz, ekkor a szankciók célja a nagy medve vagyonának központi hatalmaktól való megvédése volt. 

1948-tól azonban már a Szovjetunió volt az amerikai szankciók alanya és károsultja. A közel fél évszázadon át fenntartott korlátozások legnagyobb károsultja – mint minden szankció esetében – az ország népe volt. 

2014-ben, a Krím félsziget harc nélküli elfoglalása után a nyugati országok ismét a szankciókhoz nyúltak. Ezek célja az EU esetében az volt, hogy fordulatot érjenek el az orosz politikában és akciókban. A lépések között megtalálhatunk utazási korlátozásokat, oligarchák üzleti tevékenységét korlátozó passzusokat, valamint egyes orosz bankokkal, olaj- és védelmi cégekkel való üzletkötés tilalmát. 

Az orosz-ukrán háború 2022-es kitörése egyértelműen megmutatta, hogy az elmúlt nyolc év szankciói nem érték el a kitűzött céljukat. Ezt a korlátozásokat bevezető országok is észlelték, így ma már nem a katonai cselekmények intenzitásának csökkenését hangoztatják akkor, amikor a gazdasági intézkedéseket indokolják. Az új cél az lett, hogy a szankciók jobban fájjanak az oroszoknak, mint nekünk. 

Az OECD becslései alapján a szankciók teljesítik ezt az új célt. A gazdasági szervezet 2021. decemberi és 2022. júniusi előrejelzését összevetve a legfrissebb elemzés már közel 20 százalékos gazdasági teljesítmény-veszteséggel számol hosszabb távon Oroszország tekintetében (lásd 1. ábra). 

A szankciók azonban nem csak az agresszort sújtják. Az OECD elemzései alapján több európai ország is komoly gazdasági károkat könyvelhet el. Ahogyan a 2. ábra megmutatja, a jövő év végéig a háború és a szankciók együttes hatása közel 7 százalékponttal csökkenti az észt GDP-t, és 4 százalékpont feletti csökkenést eredményez Szlovákia, Litvánia és Írország esetében is. 

A legnagyobb vesztesek – ahogyan a fenti ábra mutatja – a háborús cselekményekhez közel lévő országok. 

A magyar gazdaságpolitikát dicséri, hogy

A valós folyamatok azonban azt mutatják, hogy az OECD jelentősen túlbecsülte az orosz gazdaság kárait. A legfrissebb számok alapján Oroszország GDP-je csupán 4 százalékot esett 2022. második negyedévében az első negyedéves 3,5 százalékos emelkedés után. Egyben az is nyilvánvaló, hogy a 

legnagyobb vesztes nem a szankciókkal bőségesen sújtott atomnagyhatalom, hanem a védeni, támogatni kívánt Ukrajna (lásd 3. ábra). 

Keleti szomszédunk gazdasági teljesítménye 15,1 százalékot zuhant az idei első negyedévben, ám még ez is eltörpül a második negyedéves 37,2 százalékos zsugorodás mellett. A mostani helyzet tehát nem Oroszországnak fáj a legjobban, hanem paradox módon pontosan annak az államnak, melyet a szankciókat alkalmazó szövetség védeni, támogatni szeretne. 

Sőt, abban sem lehetünk biztosak, hogy a helyzet az EU számára hosszabb távon is kevésbé lesz fájdalmas, mint az oroszoknak. Erre céloznak azok az orosz videósok is, melyek a nap 24 órájában egyetlen dolgot közvetítenek, a folyamatosan égő gáztűzhelyüket. 

Míg Oroszországban a gáz és az olaj lényegében korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre, addig az öreg kontinens energia-egyenlege durván deficites. Európa a felhasznált energiának több mint felét importból fedezi.

 A németek függése az orosz gáztól pedig ugyancsak brutálisan magas, 50 százalék körüli. 

Bár Németország mindezen függés ellenére képes volt 90 százalék fölé emelni gáztározói töltöttségét (melyeket azonban nem biztos, hogy német fogyasztók fognak megkapni), ennek már eddig is komoly ára volt. Ahogyan azt a Business Day „Germany’s got gas so don’t worry about winter” cikke megírta, 

a németországi munkahelyek közel kétharmadát adó középvállalatok közül minden tizedik csökkentette vagy teljesen leállította a termelését az elmúlt hetekben. 

Az északi áramlat vezetékeinek felrobbantása pedig egyértelműen rontja a német és az európai gazdaság kilátásait. Az IMF már a csővezetékek megrongálása előtt is 3 százalék körüli német GDP-visszaeséssel számolt „The Economic Impacts on Germany of a Potential Russian Gas Shutoff” című elemzésében. 

Az IFO üzleti várakozások jól ismert indexe pedig a COVID időszakában látott szinteken van, és ne felejtsük, hogy 2020. júniusában a német GDP 10,5 százalékkal volt kevesebb az egy évvel korábbi értékénél. 

De nem optimisták más elemzők sem. A Bloomberg „Nord Stream Hit Adds to Europe's Economic Woes in 2009 Echo” című elemzésében 

akár 5 százalékpontos gazdasági visszaesést is elképzelhetőnek tart a teljes Eurozóna tekintetében. 

Mi következik a fentiekből? 

A szankciók a történelem során ritkán voltak sikeresek. Megdöbbentő, ám beszédes az, hogy Kuba már több mint 64 éve áll amerikai szankciók alatt. És az elmúlt nyolc évben az Oroszország elleni szankciók sem tudták elérni eredeti céljukat. 

Mára a fókusz átterelődött a gazdasági károkra. Mint az agresszív gyermekét verő szülőnek, a gazdasági korlátozásokat bevezető feleknek az a célja, hogy Oroszország jobban szenvedjen, mint a szankciókat bevezető országok. Azonban ahogyan a szülő is, úgy a nyugat is elfeledkezik arról, hogy a jelenlegi helyzet legnagyobb kárvallottja pontosan az, akit elvileg védelmezni szeretnének. 

Emellett 

Minél hamarabb szakítunk az ideológiai háborúval, minél előbb pragmatikus, valós tényekre épülő alapokra helyezzük Európa lépéseit, annál nagyobb az esélye annak, hogy nem magunknak és Ukrajnának ártunk értelmetlen, sőt nem ritkán kontraproduktív lépéseinkkel.