Kereszténység-kutató: A korábbi marxista hazugságokat liberális hazugságok váltották fel a kereszténység múltját illetően

Magyarország segít – nem csak az üldözött keresztényeknek

Amikor, akár a közbeszédben, akár a jogászi szakmában az üldözött kisebbségekről beszélnek, ritkán értik ez alatt a keresztényeket. Pedig minden nyolcadik keresztényt, vagyis mintegy 260 millió embert ér üldöztetés a hite miatt, amely így a világ legüldözöttebb vallása. Ezzel a gondolatsorral nyitották a konferenciát mind a szervezők, mind Azbej Tristan államtitkár, az első előadó. Elmondása szerint mintegy 80 országban szenvednek üldöztetést a keresztények, az üldözöttek száma pedig azért növekszik olyan rohamosan, mert ezekben az országokban egyúttal a lakosságszám is nő.

A keresztényüldözés széles skálán történhet meg.

Ettől jellemzően alacsonyabb szinten, diszkriminációval valósul meg az üldözés. Az államtitkár kiemelte, hogy a diszkrimináció szó jelentése elinflálódott nyugaton, így például az Egyesült Államokban transzgender személyek WC használati joga kapcsán alkalmazzák. Ezzel szemben a világ más részein hamis blaszfémia és térítési vádak alapján több száz keresztényt ölnek meg évente.

Pakisztánban mintegy 300 gyermekkorú keresztény van halálsoron az ilyen vádak miatt.

Ám súlyossága ellenére ezt a problémát nyugaton a szőnyeg alá söprik, nem foglalkoznak vele. A magyar kormány éppen ezért döntött úgy, hogy a humanitárius segítségnyújtása során kiemelten foglalkozik az üldözött keresztények kérdésével. A kormányzat erőn felül fordít a humanitárius segélyezésre: míg 2016-ban a GDP 0,1 százalékát költötték ilyen célokra, ez mostanra megduplázódott. Ennek eredményeképp 70 ezer ember maradhatott lakóhelyén.

A program abban jelentősen eltér a nyugati államokétól, hogy annak során a teljes közvetlenség elve érvényesül, vagyis nem iktatnak közbe nagy segélyszervezeteket, amelyek jellemzően felélik az adományozott összegek harmadát, hanem közvetlenül a rászorultakat keresik meg. Az államtitkár kiemelte, hogy sok tévhit van a program kapcsán: bár az üldözött keresztények kiemelten fontosak, rájuk csak a töredékét fordítják a humanitárius segélyek teljes összegének. Ezen kívül támogatják még például a jazidi menekülteket, a bangladesi muszlim rohingyákat, és bárki mást, aki rászorul. Az „üldözött keresztények” kiemelése kapcsán gyakori az a nyugati vélemény, hogy ez csak egyszerű provokáció. Az államtitkár szerint ez legfeljebb annyiban provokáció, hogy így próbálják rávenni a nyugati államokat és a különféle jogvédő szervezeteket, hogy ők is tűzzék napirendre a keresztényüldözés kérdését.

Ezután az államtitkár bemutatta a magyar szerepvállalást a különböző országokban, így például

Szíriában és Irakban, ahol 2,5 millióról 1 millió alá, illetve 1,5 millióról 200 ezerre csökkent a keresztény népesség létszáma,

amelyek beszédes számok. Szíria kapcsán kiemelte három aleppói keresztény kórház támogatását, amely nemcsak a többségében muszlim betegek és sérültek gyógyulásához járul hozzá, de reményeik szerint a felekezetek közötti szembenállást is enyhíteni tudja. Irakban kiemelte Tell-Aszkuf település magyar újjáépítését, ahova mintegy ezer család tudott visszatérni, és a helybéliek hálájuk jeleként a „Magyarország leánya” titulussal egészítették ki községük nevét. Szó esett még a Jordániában és Libanonban, valamint az Afrikában, azon belül is Nigériában és Burkina Fasoban nyújtott segítségről. Kiemelésre került még ezen kívül Dr. Hardi Richárd szemorvos misszionárius is, aki Kongóban 8 millió ember számára biztosítja az egyetlen professzionális szemorvosi segítséget.

Végezetül azzal a gondolattal zárult az előadás, hogy összefogásra van szükség ahhoz, hogy a keresztényüldözést meg lehessen állítani, amiben az államtitkár szerint mindenkinek lehet szerepe. Akár anyagi segítségnyújtással, mint azt a kormány teszi, akár az olyan konferenciák szervezésével, mint a szervezők tették, akár más eszközökkel.

A keresztények ókori üldözői és mai apologétáik

A konferencia következő előadója Prof. Dr. Sáry Pál, a Kar Jogtörténeti és Jogelméleti Intézetének intézetigazgatója, az ókori kereszténység jeles kutatója volt. Az előadó azzal a gondolattal nyitotta meg előadását, hogy

a korábbi marxista hazugságokat (például hogy Jézus egy kitalált személy volt) a liberális hazugságok váltották fel a kereszténység múltját illetően.

Kiemelte Candida Moss amerikai katolikus teológus The Myth of Persecution (Az üldöztetés mítosza) című könyvét, amelynek fő gondolata, hogy a keresztényekkel azért nem lehet bizonyos kérdésekben – pl. abortusz – konszenzusra jutni, mert ők állandóan támadva érzik magukat, és ezen képzelt üldöztetés miatt agresszívak. A szerző szerint ugyanakkor, ahogy ez ma sem igaz, úgy a múltban se volt az, hiszen az ókori üldöztetéseket is csak utólag találták ki.

A professzor elmondása szerint a szerző számos módon igyekszik igazát alátámasztani, például azzal, hogy mivel a vértanúk történetét utólag jegyezték le, így nem lehetnek hitelesek. „A történelemtudomány már csak ilyen” – fogalmazta meg az előadó, miért is hibás ez az érv. A szerző azzal is érvel, hogy a történetek számos sablont alkalmaznak, így szinte mindig visszautalnak Jézus passiójára. Az előadó Vanyó László munkássága alapján azonban rámutatott, hogy ez az érv is hibás: az eredeti történelmi feljegyzéseket utólag bővítették ki, teológiai célzattal, hogy azok ne csak feljegyezzék a megtörténteket, de tanítsanak is. A hitelességet erősítik is bizonyos egyezések, így például a kihallgatások, perek, kivégzések leírásai mind megfelelnek a korabeli eljárásjognak.

A szerző azzal is érvel, hogy az üldöztetés hátterében nem a keresztények gyűlölete állt, hanem a törvénysértő magatartásuk, ám az előadó ezt is cáfolta. Elmondása alapján

a keresztényeket a római közvélemény megvetette, a korabeli pletykák szerint a keresztények titkos összejöveteleiken csecsemőket gyilkoltak meg, emberhúst ettek és vérfertőző orgiákat rendeztek.

A szerző az írásos bizonyítékokat is kevesli, ám ez az érv sem helytálló. Ránk maradt az ifjabb Plinius helytartó levele Trajanus császárhoz, amiben azt a kérdést tette fel, hogy valaki keresztény mivolta kell, hogy a büntetés alapja legyen, vagy pedig azon bűnök, amelyek – a korabeli közvélemény szerint – elkövettek? A császár válasza egyértelmű volt: a keresztények esetén nincs helye az ártatlanság vélelmének, sőt, a bűnösség vélelme érvényesül – elég azt bizonyítani, hogy keresztények, hogy büntetést szabjanak ki rájuk. Ezen kívül ránk maradtak Hadrianus és Marcus Aurelius császárok keresztényellenes rendeletei is, valamint Ulpianus római remekjogász összegyűjtötte a keresztények elleni eljárást szabályozó császári rendeleteket, amely arra utal, hogy ebben a tárgyban sok rendelkezés született. A szerző azon érve, hogy Néró keresztényüldözésével kapcsolatos források nem megbízhatók, mert ötven évvel később születtek, szintén elfogadhatatlan a professzor szerint: ez olyan, mintha azt állítanánk, napjainkban semmi bizonyosat nem tudnánk papírra vetni az 1960-70-es évekről.

A professzor előadása szerint valóban nem került sor olyan szisztematikus üldözésre, mint napjainkban. Kiderül Euszebiosz Egyháztörténetéből, hogy az egyház a III. század nagy része alatt üldözésektől mentesen, békés légkörben növekedhetett. Így tehát Moss hiába támadja azt az állítólagos keresztény nézetet, hogy a pogány birodalom időszakában folyamatosan üldözték volna a keresztényeket. Ugyanígy nem igaz az sem, hogy a keresztények maguk rögtön üldözővé váltak Contantinus császár fordulata után. A keresztényüldözésekhez hasonló véres pogányüldözésekre nem került sor sehol sem.

A kereszténnyé váló államhatalom célja a pogányok fokozatos megtérítése, s nem a kiirtása volt.

A professzor véleménye szerint ebből látható, hogy nem a keresztények találták ki az üldözés mítoszát, hogy erkölcsi alapot teremtsenek maguknak mások üldözésére. Sokkal inkább a liberálisok igyekeznek most mítoszt teremteni, mert az üldöztetések nyomán a hívő emberekben kialakult lelki erő irritálja őket. Végezetül elmondta: az egyház nem zárkózik el a párbeszédtől, de a más véleményen lévőknek is meg kell érteniük, hogy bizonyos kérdésekben – így például a bevetőben említett abortuszban – nincs helye kompromisszumoknak. Az előadást követő kérdésekre válaszul kifejtette, hogy

bizonyos nyugati filmek, mint például a 2006-os Agora, tudatosan ferdítik el a történelmi tényeket, és állítják be a keresztényeket vérszomjas gonosztevőknek, akik kiirtják a békés pogány és zsidó lakosságot.

A valóságban, ahogy pogány-, úgy zsidóüldözésekre sem került sor a keresztény Római Birodalomban.

A papgyilkosságoktól a csengőrázásig

Az utolsó előadást Prof. Dr. Horváth Attila alkotmánybíró, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Közigazgatási Kara Magyar Állam- és Jogtörténeti Intézetének intézetvezetője tartotta a szocialista időszak egyházüldözéseivel kapcsolatban. Ő azzal nyitotta előadását, hogy

Marxot igyekeznek ma sokan felmenteni a kommunizmus bűnei alól,

pedig pontosan az valósult meg, amit ő elképzelt. Példaként hozta Sáry Pál professzor előadására reagálva, hogy Marx a londoni munkásoknak arról beszélt 1848-ban: az egyébként toleráns rómaiak bűneik – gyermekáldozatok, húsevés és vérfertőző orgiák – miatt üldözték a keresztényeket. A világ első kommunista államában, a Szovjetunióban is élesen megjelentek a vallásüldöző gondolatok, számos papot kegyetlenül kivégeztek. 1919-ben idehaza a Lenin-fiúk 11 papot öltek meg, és a Tanácsköztársaságban felállították a beszédes nevű Vallásügyi Likvidáló Hivatalt is. Később, ahogy a második világháború során a Vörös Hadsereg előre tört, a nyomában mindenhol követte a keresztényellenesség is.

A szovjet katonák sokszor „öntevékeny” módon végezték ki a papokat,

például Apor Vilmost, de a régi 1919-es elvtársak is működésbe léptek, Gyömrőn például két papot és tucatnyi más értelmiségit is agyonlőttek. Beszédes, hogy az események 1946-os napvilágra kerülésekor Nagy Imre kommunista belügyminiszter nem volt hajlandó eljárást indítani.

Rákosi Mátyás kezdetben toleránsnak igyekezett mutatkozni, ám a kommunisták eközben az idehaza legerősebb felekezet, a Katolikus Egyház megtörését tűzték ki célul, és két generáción belül el akarták tüntetni a vallásosságot az országból (1949-ben a lakosság 98%-a mondta magát hívőnek). Ennek egyike eszköze a földosztás volt: még javában zajlottak a harcok a Dunántúlon, amikor az ország szovjet ellenőrzés alatt álló részén megkezdődött a földosztás. Ez jellemzően nem a magánnagybirtokokat érintette, hanem az egyházi birtokokat, amelyek azonban mintagazdaságok voltak, többségében nem, vagy csak életképtelenül feloszthatók (sok ezek közül, pl. az erdőgazdaságok azonnal állami tulajdonba kerültek át). A cél nem a nincstelenek földhöz juttatása volt, hanem az egyház pénzügyi hátterének felszámolása, és így ellenőrzés alá vonása. A kommunisták felismerték, hogy nem hagyhatják azt sem, hogy a hívek tartsák el az egyházat, hanem kizárólag az állam teheti meg ezt, ezzel is kontrollt gyakorolva felette. Ezt a jogalkotás eszközeivel is segítették: a bevett vallások privilégiumait olyan módon szüntették meg, hogy minden vallás a nem elismert vallások szintjére került 1947-ben.

Fontos lépés volt még az egyházi iskolák államosítása, a tanult papok elküldése, ami súlyos színvonalromlással járt.

A világszínvonalú egyházi tanítók helyére képesítés nélküli megbízható elvtársak kerültek.

Az apácákat eltiltották attól, hogy a kórházakban önkéntesen nővérkedjenek; fennmaradt olyan levél is, ahol egy kórházigazgató könyörög a gyakorlat megszüntetéséért Rákosinak, mivel így nem biztosítható a megfelelő egészségügyi ellátás. Mindez a folyamat a kommunista hatalomátvétel után tetőzött be. 1951-ben létrejött a Vallásügyi Hivatal, amely adminisztratív úton, a papi kinevezések kontrollálásával igyekezett az egyház munkáját ellehetetleníteni. Mire ez megtörtént,

az összes egyházi vezető börtönbe került, kivéve Grősz József kalocsai érseket, aki az egyház nevében 1950-ben aláírhatta a konkordátumot az állammal.

1957-ben, a forradalom utáni megtorlásban 11 pap halt meg gyanús körülmények között, de még 1973-ból is találni gyanús haláleseteket.

A Kádár-korszak alatt az egyház nyílt üldözése helyett inkább a hívek kerültek előtérbe: szabad volt misét látogatni, de azon kívül pap társaságát keresni már nem.

Aki nyíltan vállalta vallásosságát, az élet számos területén hátrányba került.

A kommunistákkal együttműködő egyházi emberek ugyanakkor gyorsan haladhattak előre. „Megmondom őszintén: hogy ha az országgyűlés ülésén néhány óra hosszáig a csengő egy pap kezében van, én ettől nem féltem a magyar proletárdiktatúrát” nyilatkozta Kádár, miután Beresztóczy Miklós katolikus prépostot választották az Országgyűlés alelnökévé 1961-ben. Ugyanakkor 1977-ben VI. Pál pápa közbenjárása kellett ahhoz, hogy Lénárd Ödönt kiengedjék a váci börtönből, ahová húsz évre zárták be 1966-ban.

Az alkotmánybíró ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy ez a sok kegyetlenség nemhogy megtörte volna az egyházat, de még erősebbé tette mind a papságot, mind a híveket. A kommunista államhatalom a bebörtönzések után nem sok mindent tudott tenni a papokkal: ha együtt tartották őket, akkor támogatták egymást, megosztották a tudásukat. Tudni olyan internálótáborról, ahol pappá szentelésekre és teológiai vizsgákra került sor a sok kiművelt fogolynak köszönhetően.

Amennyiben szétszórták őket a rabok között, félő volt, hogy megtérítik őket.

Így végül inkább egyben tartották őket. Vácon külön folyosón voltak az egyházi személyek, amit „Vatikánnak” is hívtak. Egy fontos kérdés mellett azonban nem lehet elmenni az előadó szerint: mindmáig nem került sor az egyház megfelelő kártalanítására a kommunista időszak során elvett rengeteg vagyon, az üldöztetések és a kegyetlenkedések miatt.

A cikk szerzője dr. Dornfeld László, a PROKON-Miskolc alapító tagja, a Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet kutatója.

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.