Lassú az Andor. A második évad is, épp amennyire az első az volt. Nem önkényesen vagy öncélúan, hanem úgy lassú, ahogy a jó történetmesélés kívánja: időt ad a karakterek kibontására, a tét súlyának érzékeltetésére. Itt a kimondott szónak súlya is van, a feszültség nem robbanásokból, hanem pillantásokból és suttogásokból építkezik. A kritikusok – és az a néhány néző, aki látta az előző évadot – pedig ezt jutalmazták, összesen 8 díjjal és 84 jelöléssel, köztük 8 Emmyvel is.
Az különösen érdekes, hogy ez a történet annak ellenére (vagy épp pont azért?) működik, mert szinte a legszűkebb narratív keretek közé van szorítva. Tudjuk, hova vezet: sikerrel járnak a lázadók, hisz láttuk, azt is láttuk, hogy mint Aurelius Rómájában, itt a suttogásban élő lázadás szikrát kap, s olyan tüzet csihol, amit szerte a galaxisban érezni fog később a birodalom. Mégis jó nézni. Jó látni, ahogy a Star Wars világa ideig-óráig elhagyja a fekete-fehér erkölcsi dichotómiát, és beszürkül – ezzel a szürkeséggel pedig valahogy reményt is ad.