Sírkertek és sörkertek – A kertember 30.

Elmúltak a gyásznapok. Tort ült az emlékezet, aztán visszatért a régi kerékvágás, illetve hát egy új vágatott, az idő, az a nem létező továbbvágtatott. A kertember nem rajongott túlságosan a temetőkért, persze ki rajong egy sírkertért, nem rock and roll sztár az, hanem egy telek, tele halottakkal, kinek-kinek ismerősökkel és életükben sosem látottakkal, és akadnak azért olyanok,  akik kimondottan (vagy éppen kimondatlanul) szeretnek sétálni bennük, talán hogy szokják a megszokhatatlant, vagy csak úgy, mert ez a heppjük, az egyik legalábbis. A kertember nem tartozott közéjük, bár nem volt ez mindig így. Voltak sétányok a sírok között, amelyeken sétált, sőt szaladt, menekült és leizzadt, nem pont a melegtől. Például amikor egyszer nem találta meg az apja sírját, holott ezerszer meg természetesen igen. Egy alkalommal az anyjáét is alig, nagy nehezen, hosszú idő elteltével. Mintha egy másik dimenzióba került volna, de ez mondjuk érthető. Lilláét, a Csokonai Vitéz Mihályét viszont meglelte hamar, nem messze a Dunától, és egy másik rock and roll hősét, Jim Morrisonét is könnyedén, igaz közben folyamatosan az a vicc járt a fejében, amiben a hangya megkéri a tücsköt, hogy ha legközelebb Párizsban jár, ugyan ugorjon el a Père-Lachaise-be, és mondja meg a La Fontaine-nek, hogy a nénikéjéről írogasson meséket, ne róla. Ebből a szempontból a temetések is neccesek néha. Ki tudja, mi jut az ember eszébe váratlanul. Ráadásul amióta valami miatt mindenhová napszemüvegben járnak a népek, az összes temetés úgy fest, mintha Tony Sopranótól vennének búcsút az egybegyűltek. És akkor jön Petri, az Ami azóta történt utolsó soraival, hogy „ki lehetett az az / állat, aki a SÍRKERTI úton egy vendéglőt SÖRKERT- / nek nevezett el?”.