Nekünk a hazánk az anyanyelvünk – Pigniczky Réka a Mandinernek

Nyitókép és fotók: Mandiner / Földházi Árpád

Eddigi filmjei kőkemény identitáskérdéseket jártak körül, a minden pillanatában varázslatosan derűs Kaláka-mozi egy új korszak nyitánya?
Őszintén mondom, hogy nem tudom. Jellemzően kétféle dokumentumfilmes létezik, az egyik az adott témához keres alanyokat, a másik pedig fordítva: éli az életet, figyeli a világot, a körülötte lévő embereket, és ha szembejön egy jó sztori, lecsap rá. Én, talán mert újságíróként kezdtem, inkább az utóbbi kategóriába tartozom. Ezért ha megkérdezik, mivel foglalkozom, a legtöbbször azt szoktam mondani, hogy vizuális történetmesélő vagyok.

A Kaláka ötvenötödik születésnapja ugyan kuriózum, még nem biztos, hogy önmagában megérne egy egész estés mozit. Bennük milyen történetet látott?
Azért az sem éppen szokásos, hogy egy zenekar ennyi időn át működjön, nemcsak hogy folyamatosan és sikeresen, de nagyobb drámák, balhék, pletykák nélkül. De igen, ez a tény, hogy valakik több mint fél évszázada csinálnak valamit közösen, önmagában még nem biztos, hogy filmet ér. Mivel azonban Gryllus Vilmost már régóta ismerem, a lányaink egy osztályba jártak, készítettünk közösen egy remek zenés darabot is a suliban, volt valamiféle előzetes képem róla, ők négyen milyen emberek lehetnek.

És milyenek?
Pontosan olyanok, mint ahogyan az a filmből látszik: viccesek, kedvesek, őszinték, és minden különbözőségük ellenére van közöttük valami nagyon mély kapcsolódás. Nem véletlen, hogy sokan úgy emlegetik őket, hogy a Kalákák. Mert ez a lényeg a zenéjükben és szimbolikusan is, az egységes hangzás, stílus, a megénekelt verseken keresztül egymással és persze a közönséggel való töretlen összetartás, -tartozás. Visszakanyarodva az előző kérdéshez, mindennek a – reményeim szerint jól sikerült – érzékeltetése, az össznépi panaszkodás helyett a derű, az optimizmus előtérbe helyezése az a plusz, amitől ez a dokumentumfilm sokkal több lehet annál, mint hogy négy „bácsi” felmondja az életét. Amúgy sincs bennük semmi bácsis. Valójában egy felemelő filmet akartam, ők meg ehhez tökéletes alanyok voltak.

Az egészet ráadásul érdekes perspektívába helyezte azzal, hogy a kerettörténet révén – a Kaláka Kányádi Sándor Románc című versét „viszi vissza” annak születése helyére, a kolumbiai Cartage­nába – végül egy igazi vagány, összmagyar road movie bontakozik ki szó szerint a Kárpátoktól a Karib-tengerig húzva az ívet. Ez miért volt fontos?
Hadd meséljek valamit. Amikor a film elkészült, levetítettem Clevelandben egy fókuszcsoportnak, és ott azt mondta a velem egyidős régi cserkésztársam, hogy „Réka, bevallom, nem szeretem a dokumentumfilmeket, nem is nagyon ismerem ezt a zenét, csak azért vagyok itt, mert a barátnőm elcipelt, de hazafelé a Spotifyon most végig Kalákát fogok hallgatni”. Másvalaki, egy nagyon néptáncos barátom, akit szintén nem igazán érdekelt a téma, meg teljesen fellelkesedett, hogy „Réka, csak miat­tad jöttem, de tök jó, hogy megnéztem, mert ez az egész úgy szól rólunk, hogy nem is rólunk szól”.

Vagyis rólunk, magyarokról, éljünk bárhol a világon?
Az egész emberiségre célzott. Azon belül persze ránk, magyarokra is. A határon belüliekre, a határon túliakra és a diaszpórában élőkre; ahogy Gryllus Dániel sok helyen elmondta már, nekünk, mindannyiunknak a hazánk az anyanyelvünk. És úgy általában az emberi boldogságról is akartunk ezzel a filmmel beszélni. Hogy nem lehetetlen megtalálni ebben a nagy zajban a saját kis csendes szigetünket. És azt sem, hogy személyesen miben lehetünk hasznára a világnak, hogy jobb helyként hagyjuk hátra, mint ahogyan találtuk.

Ön melyik csoportba tartozik a három közül?
Azt hiszem, kicsit mindenhová. Amerikában születtem, ott nőttem fel, a kilencvenes évek eleje óta hosszabb-rövidebb időkre Magyarország az otthonom, a magyarságomhoz igazán közel mégis Erdélyen át jutottam. Amikor a kilencvenes évek közepén először jártam ott, rögtön megéreztem a rokonságot az erdélyiek és köztem: az identitáskérdések és -válságok, a magyarságért való folyamatos harc egy pillanat alatt összekapcsolt minket, azzal együtt, hogy nekik persze sokkal-sokkal rosszabb helyzetben kellett magukat magyarnak megőrizniük.

A mindenhol ráadásul könnyen belecsúszhat a seholba. Ezt amerikai magyarként vagy magyar amerikaiként hogyan tudta elkerülni?
A mi családunkban, közegünkben nem volt kérdés, kik vagyunk: elsősorban magyarok. A szüleim ötvenhatos disszidensek voltak, édesanyám a nagyszüleimmel tizenöt, édesapám huszonhét évesen menekült el az országból, és Amerikában, a magyar közösségben találkoztak. A nővéremet és engem, rengeteg energiával, teljesen magyarként neveltek. Olyannyira, hogy ötéves koromig, mivel a nagymamámék vigyáztak rám, kizárólag magyarul beszéltem. Amikor az óvodába bekerültem – soha nem felejtem el – az óvó néni egyszer megrázott, mert nem voltam hajlandó angolul megszólalni. A tévé miatt valamennyire nyilván értettem a nyelvet, de addig sehol nem kellett használnom.

Ezek szerint kezdetben nem egy életre rendezkedtek be a tengerentúlon.
Egyáltalán nem. Anyukámék, mivel nem önszántukból hagyták el az otthonukat, erősen hazavágytak, és hittek benne, hogy előbb-utóbb véget ér a kommunizmus, mi pedig visszaköltözünk. Már csak ezért is muszáj volt nekünk anyanyelvként tanulni a magyart, magyar iskolába, templomba járni, tökéletesen ismerni a magyar szokásokat, gondolkodást: ha egyszer ez megtörténik, ne érjen bennünket semmilyen hátrány. Mire kiderült, hogy a szocializmus időszaka a vártnál hosszabb lesz, már „késő volt”.

Jobb lett volna asszimilálódni? Ahogyan sokakkal történt, különösen azok között, akiknek a házastársa már nem magyar volt.
Nem tudom, mi lett volna akkor. Egy biztos: az én magyarságom, hiszen senki nem akarta tőlem elvenni, még így sem lett olyan erős, mint az övék. De a sokéves inkubátorlét miatt nem lettem teljesen amerikai sem, és ez néha gondot okozott. Az, hogy én egyáltalán amerikai is vagyok, egyébként tizenkilenc éves koromban esett le. Spanyol­országban voltam egy évig az egyetem alatt, és amikor bemutatkoztam a többi diáknak, meglepődtek, hogy nem is amerikai a nevem. Én meg mondtam, persze, hogy nem, hiszen magyar vagyok, csak nem Magyarországon, hanem Pennsylvaniában születtem, és az Egyesült Államokban nőttem fel. Erre nevettek egy jót, hogy „de hát akkor mégiscsak amerikai vagy”.

És akkor rádöbbent, hogy tényleg?
Arra legalábbis, hogy ugyanannyira vagyok amerikai, mint amennyire magyar. Aztán amikor a rendszerváltozás után friss diplomásként életemben először megérkeztem Magyarországra, elkezdtem itthon dolgozni, majd megismerkedtem a magyarországi magyar férjemmel, rájöttem arra is, hogy magyarnak is más vagyok, mint aki itt nőtt fel.

Miben volt más?
Például sokkal több népdalt tudtam, és sokkal jobban ismertem a magyar szokásokat, hagyományokat, történelmet, mint az itthoniak jó része, mégis az a furcsa helyzet állt elő, hogy mindenhol bizonygatnom kellett a magyarságomat. Hasonlóan kívülállónak éreztem magam, mint gyerekként Amerikában, nyilván azért is, mert a szocializmus örökségeként a diaszpóramagyarság akkoriban még szinte láthatatlan volt az itthoniak számára, arról pláne fogalmuk nem volt, hogyan élünk a föld másik felén.

Hogy ennyi mindent tudott, ha jól sejtem, nem csak a szüleinek volt köszönhető.
Nem, óriási szerepe volt benne a cserkészetnek is. Itthon betiltották, nekünk viszont az volt a kovászunk: egy talán soha nem is volt magyar világot őriztünk vele. Nem mellesleg anyukám és apukám már az Egyesült Államokba érkezésük előtt cserkészvezetők voltak, édesanyám Német­országban lett az, ahol közvetlenül a menekülés után éltek néhány évet, édesapám pedig már az úgynevezett búvópatakos cserkészetben is részt vett. Természetes volt, hogy Amerika ide vagy oda, a nővérem és én is cserkészek leszünk, ahogyan a mi gyerekeink is azok lettek. És imádtuk minden percét. Azzal együtt, hogy a cserkészet, ahol magyarul beszéltünk, magyar népdalokat énekeltünk meg magyar néptáncot tanultunk, nyilvánvalóan inkubátor volt az inkubátorban: egy csodálatosan szép, meleg hely, ami életben tartott minket, de el is zárt a külső világtól. Amíg az amerikai gyerekek nyáron például sokhetes táborokba jártak, mi, magyarok, mint egy kis nyáj, minden időnket együtt töltöttük a cserkészetben és azon kívül is; nem mondom, hogy a szüleim ostorral vertek volna, ha nem magyarok a barátaim, de nem örültek volna. Erre mondtam korábban, hogy ez az egész jó is volt, meg nem is. Másnak lenni, kilógni az átlagból egy gyereknek azért nem mindig könnyű; talán az lett volna az optimális megoldás, ha nemcsak jó magyarokat, de jó amerikaiakat is nevelnek belőlünk. Ha viszont a teljes életemet veszem, összességében több előnyöm származott a kettős identitásomból, mint hátrányom. Nemcsak az angol nyelvre és az amerikai útlevélre gondolok, hanem arra is, hogy mivel az amerikai­ak nagy részével ellentétben – beleértve a 20. század második felében érkező, három­negyedrészt beolvadt magyarokat is – jól ismerem a gyökereimet, ez még erősebbé tett, és még több lehetőséghez juttatott.

Mondhatni, hogy a filmezéshez is a magyarsága vitte közel?
Az eddigi témavilágomhoz mindenképpen. Amúgy nem filmes oldalról jövök. Majdnem két évtizedig televíziós újságíró-hírszerkesztő voltam, tizenöt évig mint nemzetközi news producer az Associated Press hírügynökségnek dolgoztam New Yorkban, Washingtonban és Budapesten. A helyszínről tudósítottam többek között 2001. szeptember 11-éről is, az lett az én ötvenhatom. A dokumentumfilm­ezést viszont valóban későn kezdtem, a harmincas éveim közepén, és nem is teljesen önszántamból. Akkoriban volt a forradalom ötvenedik évfordulója, és pont jött egy sztori, amiről úgy éreztem, muszáj utánamennem.

Méghozzá nem is akármilyen: a nővérével megpróbálják kideríteni, édesapjuk vajon milyen szerepet játszott a forradalomban, ami miatt sürgősen menekülnie kellett. Vagy nem is teljesen így történtek a dolgok?
Azt nyilván tudtuk, hogy részt vett a harcokban, és utána kereste az ÁVH, de azzal nem voltunk tisztában, hogy pontosan mit csinált azokban a napokban, csak mendemondákat hallottunk. Így amikor huszonegy éve meghalt, és nekiálltunk Eszti nővéremmel, hogy teljesítsük az utolsó kívánságát, azaz itthon temessük el, gondoltuk, megkérdezzük a rokonokat, ők mit tudnak. Csak az volt a baj, hogy azt sem tudtuk, kiket és hol kell megkérdezni. Elkezdtünk nyomozni a család, illetve apám után, ezzel párhuzamosan levéltárakban kutattam, van-e nyoma az iratokban Pigniczky Lászlónak. Vagyis egy klasszikus oknyomozásos-újságírós dolog indult el azzal a különbséggel, hogy megkértem az állandó operatőrömet, Kiss Gergőt, akivel a híreket gyártottuk, hogy dokumentálja mindezt. Gellér-Varga Zsuzsanna, aki maga is dokumentumfilmes – most együtt írtuk a Kaláka forgatókönyvét – pedig egyszer csak szólt, hogy „te, Réka, ugye tudod, hogy most egy filmet készítesz?”. Én meg mondtam, hogy „Igen? Hát akkor legyen ez tényleg egy film”. Édesapám múltjáról. És rajta keresztül minden Amerikába került ötvenhatosról. Akiket sokkal szívélyesebben fogadtak, mint a második világháború után, a „rossz”, ráadásul legyőzött oldalról érkezőket, ám sokan közülük azzal a traumával éltek, hogy többet nem láthatták a szülőföldjüket. Mint ahogyan édesapám sem. Ő anyukámmal ellentétben akkor sem jött, még látogatóba sem, amikor már szabadon lehetett volna. Soha nem tudta megbocsátani a hazájának a kommunizmust, és a rendszerváltozás után sem érezte, hogy Magyarország biztonságos lenne a számára; ez volt az ő személyes drámája. És egyben a miénk is Esztivel: a Hazatérés – Egy szabadságharcos története a mi hazatérésünk is volt, és teljesen máshogy alakult, mint ahogy gondoltuk volna.

Ön viszont ahogy lehetett, jött. Miért?
Kíváncsiságból, hogy lássam, milyen az a csodavilág, amit a szüleink, nagyszüleink lefestettek nekünk. Mínusz persze a negyven éven át tartó, „átkos” kommunizmus. Amiről szintén megvoltak a magunk fekete-fehér képzetei. A Hazatérés készülésekor még nekem sem volt egészen árnyalt a képem a vasfüggöny ezen oldaláról; Almási Tamás rendezőnek és Hargittai László „Pamacs” vágónak rengeteget köszönhetek ezen a téren. A második filmem, az Inkubátor forgatásakor – amely az amerikai magyar cserkészeten keresztül a mi sajátos inkubátorgenerációnkról szól – utóbbival például volt egy termékeny vitánk, amiből sok mindent megértettem. A cserkészekkel párhuzamba állítottam az úttörőket, nem éppen kedvesen, mire Pamacs egyszer csak megjelent a vágószoba ajtajában a kis vörös nyakkendőjével, és azt mondta, hogy „te, Réka, ne szidd már az úttörőket, én ebben nőttem fel, ugyanolyan fontos része volt az életemnek, mint nektek ott kint a cserkészet, arról nem is beszélve, hogy mi voltunk a béke szigete, ti meg állandóan háborút akartatok”. Nagyon hasznos kis kulturális összetűzés volt, a filmnek is jót tett, sokkal árnyaltabb lett tőle. Pamacs pedig azóta is a fő kreatív munkatársam.

És hogyan árnyalódik tovább az ön és a gyerekei identitása? Ha úgy tetszik, nekik is két hazájuk lett.
Nekik ez természetes, én pedig úgy érzem, hogy mostanra mindkét országban megtaláltam a helyem; ehhez rengeteget segítettek a filmjeim. A kívülállóságom persze valamennyire mindig is megmarad. De ez inkább jó, mint rossz: mivel egyik irányban sem vagyok már elfogult, ez emberileg és szakmailag is kinyitotta a világomat.

Akkor a jövőben más, az identitásproblémáktól vagy a magyarságtól elszakadó dokumentum­filmekben is gondolkodik?
A nyugati emigránsok történeteit feldolgozó Memory Projectet, ha tudunk rá szerezni támogatást, biztosan szeretném folytatni; a huszonnegyedik órában vagyunk, hogy még első kézből rögzíteni tudjuk az interjúkat. És, ha megtalálom hozzá az egyedi szempontokat, szeretnék olyan örök témákat is feldolgozni, mint a megbocsátás és a gyász. Ebben sajnos a nagylányom révén magam is érintett vagyok, ezért tudom, hogy túl lenni rajta nem lehet soha. De talán tudok segíteni másoknak abban, hogyan lehet tovább élni egy mindent megváltoztató tragédia után.