Nekünk a hazánk az anyanyelvünk – Pigniczky Réka a Mandinernek

Nyitókép és fotók: Mandiner / Földházi Árpád

Eddigi filmjei kőkemény identitáskérdéseket jártak körül, a minden pillanatában varázslatosan derűs Kaláka-mozi egy új korszak nyitánya?
Őszintén mondom, hogy nem tudom. Jellemzően kétféle dokumentumfilmes létezik, az egyik az adott témához keres alanyokat, a másik pedig fordítva: éli az életet, figyeli a világot, a körülötte lévő embereket, és ha szembejön egy jó sztori, lecsap rá. Én, talán mert újságíróként kezdtem, inkább az utóbbi kategóriába tartozom. Ezért ha megkérdezik, mivel foglalkozom, a legtöbbször azt szoktam mondani, hogy vizuális történetmesélő vagyok.

A Kaláka ötvenötödik születésnapja ugyan kuriózum, még nem biztos, hogy önmagában megérne egy egész estés mozit. Bennük milyen történetet látott?
Azért az sem éppen szokásos, hogy egy zenekar ennyi időn át működjön, nemcsak hogy folyamatosan és sikeresen, de nagyobb drámák, balhék, pletykák nélkül. De igen, ez a tény, hogy valakik több mint fél évszázada csinálnak valamit közösen, önmagában még nem biztos, hogy filmet ér. Mivel azonban Gryllus Vilmost már régóta ismerem, a lányaink egy osztályba jártak, készítettünk közösen egy remek zenés darabot is a suliban, volt valamiféle előzetes képem róla, ők négyen milyen emberek lehetnek.