Vilinek égő tekintete volt, és valami rémisztően mély szomorúság parázslott elő sötétbarna szemeiből. Legalábbis akkor szomorúságnak láttam, de ma már inkább belenyugvásnak nevezném. Az élet alapvető tényeivel való mély és visszavonhatatlan megbékélés tüze volt ez, nem a szomorúságé.
Hogyan nem írtam recenziót Puzsér Róbert Metafizika című könyvéről. Talán ezt a címet is adhattam volna ennek az írásnak. De nem ezt a címet adtam. Ebben a pillanatban még nem is tudom, mi lesz a cím. Az majd egyszer csak adja magát. Nekem tetszik az az eljárás, amiről Parti Nagy Lajos ír egy régi tárcájában. Francois Truffaut egyik filmjéből emleget egy jelenetet, amelyben egy író beszél valakinek arról, hogy elkészült a regényével, csak a címével van bajban, nem jut eszébe semmi használható. Kérdezi az írótól ez a valaki, hogy vannak-e a regényben dobok. Nincsenek, mondja az író. Hát trombiták vannak-e, kérdezi ismét ez a valaki. Nem, trombiták sincsenek, válaszolja az író.
Hát akkor legyen a regény címe Se dobok, se trombiták, mondja ki a végszót a regényíró ismeretlen beszélgetőtársa.
Egy írás címének nyilván utalnia kell valamiképp az írás tartalmára, legalábbis ez lenne logikus, de én hajlamos vagyok figyelmen kívül hagyni a logikát, illetve egy számomra is többé-kevésbé ismeretlen logika sugallataira hallgatok inkább.
Ennek a homályos működésű logikának tudható be nyilván, hogy eszembe jutott egy arc a múltból, harminc évvel ezelőttről. Az arc viselőjét Vilinek hívták, és a sváb családnevét csak azért nem írom le, mert nem szeretném, hogy esetleg valaki, aki netán ismerte őt, előjöjjön azzal, hogy ez meg az nem is úgy volt, hanem máshogy. Az igazság amúgy is rejtélyes dolog, és hajlok arra, hogy
egy írás (egy irodalmi mű) igazsága nem a tényszerűségében rejlik.
Legfeljebb az oknyomozó újságírásban lehet elvárható szempont az ilyesmi. Ahogy én emlékszem dolgokra, helyekre, emberekre, az nem egyezik mások emlékeivel. Esetleg homlokegyenest más. De nem is érdemes ebbe mélyebben belemenni, úgysem fogom itt megfejteni az igazság természetét. Eszembe jutott az arc viselője, akit Vilinek hívtak. Harminc éve láthattam utoljára. Vili külsőre kísértetiesen emlékeztetett Pilinszky Jánosra. Az arca, az alkata, de még a hangja is, az az erőtlen, kicsit nőies, éneklő beszédhangja. Lyukas bőrcipőben és fényesre kopott térdű kordbársony nadrágban járt. Nem is tudom, melyik kocsma volt a törzshelye. Talán nem is járt kocsmába. Bár valamelyikbe járnia kellett, mert egyébként nem hiszem, hogy bárhol máshol szóba állt volna velem. A Diófa lehetett az. Az, hogy szóba állt velem, nem egészen pontos, mert soha nem beszélgetett, csak monológokat mondott. De ez sem pontos, mert inkább töredékek voltak ezek, halk mondatok, hosszú szünetekkel. A hosszú szünetek hozzátartoztak a halk mondataihoz, már csak azért is, mert ilyenkor, a mondatai között beálló mély csendben vált hangsúlyossá igazán az arca, ez a Pilinszky arcára emlékeztető arc. Van ez a kissé ódivatú kifejezés, hogy égő tekintet. Vilinek égő tekintete volt, és valami rémisztően mély szomorúság parázslott elő sötétbarna szemeiből. Legalábbis akkor szomorúságnak láttam, de ma már inkább belenyugvásnak nevezném.
Az élet alapvető tényeivel való mély és visszavonhatatlan megbékélés tüze volt ez, nem a szomorúságé.
De mivel akkor még nem tudtam arról, hogy létezik efféle megbékélés, a magam kamasz módján csak szomorúságként tudtam azonosítani mindazt, ami a tekintetéből áradt. Vili soha nem nekem mondta, amit mondott, hanem annak, aki épp vele szemben ült a kocsmaasztalnál. Ha az a valaki én voltam, nekem mondta, ha más, akkor másnak. Abban sem vagyok biztos, észrevette-e, rögzítette-e magában, hogy kinek mondja, amit mond. Valószínűleg mindegy volt neki. Mert magában is mondta ezeket a mondatokat, amikor nem hallotta senki. Minden nap ott volt az esti misén, ott is mondta. Aki nem ismerte, azt gondolhatta, hogy halkan imádkozik. De nem imádkozott, hanem ugyanazt mondta, amit a Diófában is, bárkinek. Amit mondott, azt képtelenség rekonstruálni, mert ahhoz a tekintete is kellene. A tekintete nélkül üressé válik az egész. A tekintete nélkül csak üresen kopogó mondatok maradnak, mint a régi padlásokon halmokban álló dióhéjak. De nincs mit tenni, be kell érnem a mondataival, mert a tekintete már nincs a világban. Vagy itt van, nem is tudom, mert azóta sokszor éreztem magamon ezt a tekintetet. Csendes, téli erdőkben például, vagy kietlen, hajnali tengerpartokon.
Mindenesetre olyan helyszíneken, ahol belátható távolságban senki sem volt. Érzek magamon egy tekintetet, de ez a tekintet nem kapcsolódik senkihez, nem egy személy tekintete, hanem a természeté.
Vagy valamié, amit jobb szó híján természetnek nevezünk.
Vili arról beszélt többször is, hogy otthon van neki egy cserépkályhája, és ennek a cserépkályhának a falán szokott megjelenni Szűz Mária arca. Nyáron nem, csak télen, ősszel és télen, amikor befűt.
Megrakja a kályhát, és amikor kezd átmelegedni a csempe, az arc egyszer csak felbukkan.
De nem csak felbukkan, hanem beszél is. Vilihez beszél. Azt soha nem mondta el, mit mond neki ilyenkor Szűz Mária, azt viszont elárulta, hogy mindig leírja, amit mond. Egy halom teleírt füzete volt Szűz Mária mondataival, de soha senkinek nem mutatta meg egyiket sem. Sokszor elképzeltem ezt a jelenetet, ahogy Vili ül a kályha előtt a téli estéken, térdén egy füzettel, amibe jegyzetel. Néha felpillant a kályhára, hogy jól értette-e, amit hallott, hogy ne vesszen kárba egyetlen szó sem. Az ágya melletti szekrény tele van már ilyen füzetekkel. Ropog a tűz, megvilágítja Vili arcát, a hegyre meredeken felfutó kis utcában csend van, sehol egy lélek. Ha valaki benézne az ablakon, egy széken ülő, vézna férfit látna, aki nagy igyekezettel ír valamit, olykor mozog a szája, mintha beszélne valakihez, de a szobában rajta kívül senki sincs. Erről motyogott Vili a Diófában, ezt mondta el mindenkinek az évek alatt. Elmondta, de közben mégsem mondta el, mert csak a cserépkályháról és az arcról motyogott, arról, hogy beszél hozzá és ő leírja.
Hogy mit mondott neki a Szűzanya, azt soha senki nem tudta meg, mert Vili halála után a holmija és a szegényes ingóságai sittes konténerekben végezték. Ma már a háza sem áll. Egyedül élt, nem volt senkije. Egyetlen fia még gyerekkorában, a hetvenes évek végén a Dunába fulladt. Kajakozott és beborult az éppen áradó folyóba. A kajakedző utánaugrott, de ő sem került elő élve. Vili beleőrült a fia elvesztésébe, ez volt az általános vélemény, amit senki sem kérdőjelezett meg.
Néma részvéttel figyelték, és azzal a jól titkolt megkönnyebbüléssel, hogy nem a saját gyerekük veszett a zöldártól megvadult Dunába.
Soha nem gondoltam arra, hogy Vili őrült lenne. Azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy a kályhacsempén kirajzolódó Szűzanya beszél hozzá. Ehhez a képhez nem volt hozzáférésem, nem tudtam elképzelni. Megpróbáltam, de csak giccses és nevetséges képeket láttam, ahogy rossz keresztény filmekben szokás ábrázolni az ilyesmit. Gyorsan abba is hagytam a képzelődést, és inkább a tekintetét figyeltem, mert annak a tekintetnek a mélyén tényleg ott égett az a tűz, ami a cserépkályhájában lobogott, és ennek a tűznek a visszfényében láttam a lassan felforrósodó kályhacsempéket, ahogy kirajzolódik rajtuk valami, ami talán egy arc. Vilit egyáltalán nem érdekelte, hogy elhiszi-e bárki is azt, amit mond. Rég túl volt ezen, nem érvelt, nem bizonygatta az igazát. Csak halkan, vékony hangon suttogta ezeket a töredékes mondatokat nagy szünetekkel, mintha verset mondana.
Nagyon rég nem gondoltam rá. Fogalmam sincs, miért éppen most jutott eszembe. Az viszont eszembe jutott róla, hogy ha valaki ma előállna azzal a Diófában vagy bárhol, hogy ő az Isten fia és azért érkezett, hogy megváltson bennünket a bűneinktől, azt minden bizonnyal ugyanazzal a néma részvéttel vagy hangos röhögések kíséretében figyelnék, mint Vilit harminc évvel ezelőtt. Amivel természetesen nem azt akarom állítani, hogy Vili lett volna Jézus Krisztus. Hogy mit akarok ezzel állítani, azt mindenkinek a képzeletére bízom.
(Nyitókép: Mandiner/Réz Johanna)
Hani nem szokványos teológiát és filozófiát művel, inkább a Máriához kapcsolódó szimbólumokból, nevekből, címekből és egyes liturgikus szövegekből indul ki. Könyvismertetőnk.
Mert hiába sakkozgattak itt emberek olykor ötszázezer forintokkal reggeltől estig, ha eközben egy titkos bugyorban lapult még néhány raklapnyi pénz, ami csak arra várt, hogy olyanoknak legyen kiosztva, akik egyrészt nem szorulnak rá, másrészt pedig nem érdemlik meg.
Ha nem mellébeszélni óhajtunk, hanem szembesülni akarunk ezzel, az bizony kényelmetlen, sőt, mi több, fájdalmas processzus lesz. Győrffy Ákos írása.
Azért ilyen rohadt ideges mindenki értelmiségi körökben, mert érzik, hogy az összes elemében szürreális sztorit sikerült beszopniuk két éve.
„A pokol térélmény”, mondja Pilinszky János, de nyugodtan hozzátehetném, hogy egyben akusztikai élmény is.
Ma van a szeplőtelen fogantatás ünnepe: mit jelent az, hogy valaki „kegyelemmel teljes”, és hogyan egyeztethető össze ez az állapot a szabad akarattal? Ádám Rebeka Nóra írása.
Az iratok szerint K. Endre kegyelmének megadása a köztársasági elnök döntése volt, amelyet az igazságügyi miniszter ellenjegyzett.
Hiába ígért keményebb fellépést a Merz-kormány a bűncselekmények miatt elítélt vagy biztonsági kockázatot jelentő szíriaiakkal szemben, január óta egyetlen újabb kitoloncolás sem történt Németországból Szíriába.