Legfeljebb az oknyomozó újságírásban lehet elvárható szempont az ilyesmi. Ahogy én emlékszem dolgokra, helyekre, emberekre, az nem egyezik mások emlékeivel. Esetleg homlokegyenest más. De nem is érdemes ebbe mélyebben belemenni, úgysem fogom itt megfejteni az igazság természetét. Eszembe jutott az arc viselője, akit Vilinek hívtak. Harminc éve láthattam utoljára. Vili külsőre kísértetiesen emlékeztetett Pilinszky Jánosra. Az arca, az alkata, de még a hangja is, az az erőtlen, kicsit nőies, éneklő beszédhangja. Lyukas bőrcipőben és fényesre kopott térdű kordbársony nadrágban járt. Nem is tudom, melyik kocsma volt a törzshelye. Talán nem is járt kocsmába. Bár valamelyikbe járnia kellett, mert egyébként nem hiszem, hogy bárhol máshol szóba állt volna velem. A Diófa lehetett az. Az, hogy szóba állt velem, nem egészen pontos, mert soha nem beszélgetett, csak monológokat mondott. De ez sem pontos, mert inkább töredékek voltak ezek, halk mondatok, hosszú szünetekkel. A hosszú szünetek hozzátartoztak a halk mondataihoz, már csak azért is, mert ilyenkor, a mondatai között beálló mély csendben vált hangsúlyossá igazán az arca, ez a Pilinszky arcára emlékeztető arc. Van ez a kissé ódivatú kifejezés, hogy égő tekintet. Vilinek égő tekintete volt, és valami rémisztően mély szomorúság parázslott elő sötétbarna szemeiből. Legalábbis akkor szomorúságnak láttam, de ma már inkább belenyugvásnak nevezném.
Az élet alapvető tényeivel való mély és visszavonhatatlan megbékélés tüze volt ez, nem a szomorúságé.
De mivel akkor még nem tudtam arról, hogy létezik efféle megbékélés, a magam kamasz módján csak szomorúságként tudtam azonosítani mindazt, ami a tekintetéből áradt. Vili soha nem nekem mondta, amit mondott, hanem annak, aki épp vele szemben ült a kocsmaasztalnál. Ha az a valaki én voltam, nekem mondta, ha más, akkor másnak. Abban sem vagyok biztos, észrevette-e, rögzítette-e magában, hogy kinek mondja, amit mond. Valószínűleg mindegy volt neki. Mert magában is mondta ezeket a mondatokat, amikor nem hallotta senki. Minden nap ott volt az esti misén, ott is mondta. Aki nem ismerte, azt gondolhatta, hogy halkan imádkozik. De nem imádkozott, hanem ugyanazt mondta, amit a Diófában is, bárkinek. Amit mondott, azt képtelenség rekonstruálni, mert ahhoz a tekintete is kellene. A tekintete nélkül üressé válik az egész. A tekintete nélkül csak üresen kopogó mondatok maradnak, mint a régi padlásokon halmokban álló dióhéjak. De nincs mit tenni, be kell érnem a mondataival, mert a tekintete már nincs a világban. Vagy itt van, nem is tudom, mert azóta sokszor éreztem magamon ezt a tekintetet. Csendes, téli erdőkben például, vagy kietlen, hajnali tengerpartokon.
Mindenesetre olyan helyszíneken, ahol belátható távolságban senki sem volt. Érzek magamon egy tekintetet, de ez a tekintet nem kapcsolódik senkihez, nem egy személy tekintete, hanem a természeté.
Vagy valamié, amit jobb szó híján természetnek nevezünk.