„Valaki gólt lőtt, barátaim!” – de a nevét nem merjük kimondani, bocsánat

Nem gondolnánk, hogy egy december közepi Juve Stabia – Cesena olasz másodosztályú mérkőzésen világpolitikai jelentőségű események lehetnek. Ha a jelző talán túlzás is, az ünnepek kissé álmosító közegében publicisták tollára (klaviatúrájára) illő momentum történt:

Sportversenyeken szokás a hangulat fokozása érdekében (végül is cirkusz ez, hová szórakozni járnak a népek), hogy a helyi műsorközlő bemondja a gólszerző keresztnevét, mire a tömeg zúgja a családnevet. (Az indoeurópaiaknál ez így dívik, mi magyarok – akik logikusan a nagyobb egység, a família tisztázása után pontosítjuk csak az utónévvel a személyeket – ezt fordítva csináljuk.) Csakhogy Floriani édesanyja, Alessandra, az egykori duce unokája,

Így történhetett, hogy amikor megzörrent a Cesena hálója, és a stadion eksztázisban ünnepelt, a hangszórókból felhangzott a „Romano” (ötször egymás után, végül szótagolva is),

Néhányan talpra is ugrottak, és a modern kor gladiátorát az ókori gladiátorok karlendítő köszöntésével méltatták.

Mivel politikának nincs helye a sportban (leszámítva, ha egykori gyarmattartók vétkeiért térdepeltetik az erről mit sem tehető labdarúgókat, vagy szexuális devianciákat kell kötelező jelleggel reklámozni),

Diktátorok leszármazottai hetedíziglen nem focizhatnak? Elemzik a felvételeket (kép és hang), vajon kik kiabáltak? Netán kitiltják a stadionból a komplett szurkolótábort? Legnyilvánvalóbb persze a műsorközlő felelőssége, persze csak ha mellékelnek ezentúl egy jegyzéket, hogy mely góllövők kilétét kell titokban tartani. Esetleg legközelebb bánatosan suttogják majd a mikrofonba:

Aki járt már futballmeccsen, az persze pontosan tudja, hogy amikor a győzelembe hajszoljuk a mieinket, ott nincs pardon. Fábri Zoltán Két félidő a pokolban című filmjében magyar munkaszolgálatosok mérkőznek meg német katonákkal, s midőn egy – szintén fogoly – magyar néző egy csúnya belépő után bekiált: „Fúj! Náci gyilkosok!”, az őrök fenyegető tekintetére válaszul magától értetődő természetességgel indokol: „De hát fault volt!”

Vajon mennyi időnek kell eltelnie, hogy egy históriai alakról tárgyilagosan, aktuálpolitikai hisztéria nélkül tudjunk beszélni? 

Nagy Sándor, Julius Caesar, Batu kán népeket irtott ki, de vélhetően nem záratnák be a stadiont, ha a tömeg „Ave Cézárt!” kiált. Már az aradiakat kivégeztető, szabadságharcunkat leverő Ferenc Józsefet is kedélyesen emlegetjük; sőt, pár évtizeddel az események után így gondoltak rá sokan, amiként az ’56 után gyerekeket akasztató Kádárra is. Mást jelent Jellasics neve Zágrábban és mást nálunk. De a volt lengyel igazságügyi miniszterhelyettest (a menedékjogot kapott Romanowskit) is másképp ítéli meg az EU két kormánya, Orbáné és Tuské.

Mikor lehetett (és kellett) skandálni, hogy „Mussolini!” vagy „Rákosi!”, és mikor (és hol?) büntették? Kim Dzsongunról Észak-Koreában egy rossz szót sem lehet szólni, a világ nagyjából többi részén pedig jót nem illik.

Vajon a tömeg, az „ezerfejű cézár” jogosult-e kegyelmet adni, hüvelykujját felfelé mutatva rehabilitálni azt, akit akar? De mi van, ha Jézus helyett Barabást kiáltanak? Ez-e a demokrácia? A többség akarata? De mi a többség? Egy kontinens uralkodó eszméje, egy országé vagy egy stadionnyi szurkolóé? Melyik írhatja felül melyiket?

Az is régi dilemma, számít-e a származás, az ősök pedigréje vagy csak a saját tetteinkért vállaljuk a felelősséget?

És kicsit kitágítva: a közönség (a nép) azokat díjazza, akik kiszolgálják az igényeiket. Vagyis a góllövőket, nem pedig azokat, akiknek feddhetetlenek a felmenői.

Azért persze senkinek ne legyen illúziója, hogy mindenki pusztán a gólt ünnepelte, amikor Romano Benito Floriani fejese után Mussolinit éltette. Ki-ki döntse el: véleménynyilvánítás, szólásszabadság, a történelem újraírása, teszt vagy csak polgárpukkasztás? Vagy egyszerűen a hangulat, a pillanat ereje.

A dédpapával ellentétben egyébként az ifjú futballistának számszerűsíthető értéke van: a Transfermarkt szerint nagyjából félmillió euró. 

(Nyitókép: Nemzeti Sport, Getty Images)