Akit komolyan kell venni, az a Macron nevű ember

Gyakran kárhoztatjuk az európai politikát a politikai fantázia hiánya miatt. Jól bejáratott, hagyományos szövetségeikben mozognak az európai politikusok, 
s az istenért sem bírnak kijönni belőlük, akkor sem, ha világosan látszik, hogy a korábban önmagukban kétharmadhoz közelítő nagykoalíciók gyakran már 
30 százalékot is alig tudnak. Ennek megfelelően alakul a politikai tartalom is: egyre csökkenő társadalmi támogatottság mellett az unalmas és eredménytelen migrációs meg háborús politikák mégis állnak, mint a kőszál. Hol vannak már a nagy formátumú vezetők, az államférfiak, akik nemcsak a gáz meg a kuplung dőlésszögét buherálják választásról választásra, hanem néha hozzá mernek nyúlni a kormányhoz is!

Nos, hogy parafrazeáljuk a klasszikust: „az európai vezetők között, akit komolyan kell venni, ha tárgyal az ember, mert az próbára teszi a képességeit, az a Macron nevű ember, a többi az komolytalan”. Emmanuel Macron olyan politikai kőlevest főzött az utóbbi hónapokban, hogy megáll benne a kanál: hiába büntették meg a választók kőkeményen az európai parlamenti választáson, volt benne annyi politikai kreativitás, hogy gúzsba kösse mindkét, nála jóval erősebb ellen­felét, a Fidesszel szövetséges Nemzeti Tömörülést és a balközép szocialistáktól a szélsőbaloldalig érő Új Népi Frontot. Kitűnő politikai teljesítmény ez, ha nem is a legjobb célok érdekében.

Hiszen a francia politika fundamentumai világosak: a legnépszerűbb párt a parlamenti választáson 37 százalékot szerző Nemzeti Tömörülés, a második a 26 százalékos Új Népi Front, s a harmadik helyen éppen csak becsúszik 25 százalék alá Macron liberális koalíciója. Emellett az államfő hallatlanul népszerűtlen, a nyugdíjreform óta a franciák 70 százaléka a háta közepére kívánja, 30 százaléknyian támogatják; legutóbb 2017 decemberében voltak többen Francia­országban az elnöküket szeretők, mint az őt elutasítók.

Ennek ellenére Macronnak sikerült olyan politikai valóságot létrehoznia, amelyben nem a Nemzeti Tömörülés nyerte meg a júliusi választást, de nem is a győzedelmeskedő Új Népi Front kormányoz. Júliusban az elnök a baloldallal összefogva az első és második forduló közötti stratégiai visszalépkedésekkel akadályozta meg, hogy a kizárólag választókerületi egyéni mandátumokon alapuló választási rendszerben a Nemzeti Tömörülés fényes győzelmet arasson, a paktum miatt a Marine Le Pen vezette párt a harmadik helyre szorult vissza. Ezt követően azonban Macron hátba szúrta alkalmi szövetségesét: a baloldali miniszterelnök-jelölt támogatása helyett a jobbközép Michel Barnier-t tette az Hôtel de Matignonba, aki akkor és csak akkor élheti túl bársonyszékében a Liz Truss-i fejes salátát, ha eléri, hogy Le Penék legalább tolerálják.

Azaz Macron felvizezte Le Penék támogatását a baloldal segítségével, azonban utóbbit sem engedi kormányozni – helyette a valós támogatottságánál jóval gyengébb parlamenti jelenléttel bíró Le Pen-­blokkra tolja rá annak felelősségét, hogy a politikai középből érkező miniszterelnöknek szekundáljon, s vele együtt gyengüljön, ha rossz a döntő részben nem általa meghatározott politika. Káprázatos sakkjátszma ez, kapaszkodhat Marine Le Pen, hogy talpon maradjon, pláne úgy, hogy idén és jövőre is magyar ésszel felfoghatatlan mértékű megszorításokat kell bevezetni ahhoz, hogy a Brüsszel által tűrhetőnek minősített, bár így is hallatlanul magas 5,1 százalékos hiánycélt elérjék.

Persze a Nemzeti Tömörülésnek mindez politikai lehetőség is, nem csak teher: most elérheti, hogy a francia politika érdemben fellépjen az illegális bevándorlással szemben, tehet valamit sárga mellényes támogatóinak életszínvonaláért, és a történelem szemétdombjára küldheti a kétfordulós választási rendszert, ami toronymagas támogatottsága ellenére sem hagyta őt győzni. Majd győz legközelebb – ha el tudja érni, hogy a franciák az eredményeket neki, a megszorításokat viszont Macronnak és Barnier-nek tulajdonítsák. Ahogy a francia mondja, c’est la mer à boire – olyan nehéz lesz, mint meginni a tengert.

A szerző a Mandiner munkatársa.