„Végleg eltört valami a lelkemben” – egy magyar-izraeli a Mandinernek

A nyitókép illusztráció. Fotó: JACK GUEZ / AFP. Fotó az interjúalanyról: Gavriel Dov Barkai szívességéből 

Mikor és miért költöztek Izraelbe?

2013-ban költöztünk Izraelbe, hosszas előkészületek és töprengés után. 

de mégis úgy gondoltam, hogy zsidó emberként tisztességesebb dolog a Fennvalót nem azzal nyaggatni naponta többször is az imáinkban, hogy vigyen már minket vissza Cionba (Sionba), hanem, ha már újra megengedte, hogy legyen ismét saját országunk, simán felszállni a repülőre és ott élni. Illetve évekkel ezelőtt első látásra beleszerettem Jeruzsálembe, és rögtön kitaláltam, hogy ott akarok majd idegenvezetőként működni. Ezek szerint jó volt az akkori idegenvezetőnk. Drága feleségem türelmesen követett ide, Jeruzsálembe is.

Hogyan ment a beilleszkedés? Volt-e bármi előnye vagy hátránya annak, hogy magyarként mentek ki?

Magyarországról 1948/49-ben, majd '56-ban érkeztek Izraelbe nagyobb számban zsidók, akik tökéletesen beilleszkedtek a társadalomba. Legtöbbjük már elhunyt. A gyerekeik általában még tudnak valamit magyarul, de az utcán már nem lehet hallani magyar beszédet – rólunk is azt gondolják általában, hogy argentinok vagyunk (talán a magyarosan ropogtatott „r” betűk miatt is). A magyarokat általában megbecsülik (és az öregebb izraeliek kicsit meg is mosolyogják a sajátos akcentusunk miatt), hiszen a magyar zsidók általában szorgalmasak és korrektek, és finom süteményeik vannak. A beilleszkedés nyelvi része viszonylag könnyen ment, hiszen az állam mindenkinek fizet egy 5-hónapos nyelvtanfolyamot. Aztán az új bevándorló lesz szíves elmenni dolgozni, eltartani magát és családját, és a mindennapokban fejleszteni a nyelvtudását. Sosem voltak nyelvi gátlásaim, az elvem az, hogy jobb hibásan kommunikálni, mint sehogy.  Kulturálisan, mentálisan azért nehezebb a dolog, hiszen Izraelbe 80 országból futottak vissza a zsidók, élnek itt arab és nem arab honfitársaink is, és 

 az általunk megszokott módon reagáljon bizonyos helyzetekre, vagy éppen tőlünk kevésbé zajosan töltse el a szombatot vagy az ünnepeket népes családja körében. A beilleszkedésünk minden tekintetben jól sikerült, hála a Jóteremtőnek. Nem kevés erőfeszítéssel elértük, hogy jó munkánk legyen, és igaz barátokra is szert tettünk.

Emlékszik, október 7-én mit csinált? Mik voltak az első reakciói, gondolatai?

Amikor kitört a háború, éppen zsinagógában voltam (szombat és egyben ünnepnap is volt). Amikor megszólaltak a légvédelmi szirénák, én voltam az egyetlen ember, aki lement a légópincébe (valamilyen óvóhely minden épületben kell, hogy legyen). A többiek nyugodtan imádkoztak tovább. Aztán valaki bejött a hírrel, hogy több tucat halott van már, kb. 5000 rakétát lőttek ki ránk, ezért jó lenne nem húzni az imát, hanem gyorsan hazamenni. Megimádkoztunk, hazasétáltunk. Útközben is elkapott a légiriadó, és egyre fokozódó hányingerrel hallottam, hogy a mellettünk lévő arab falvakban dudálnak az autók és a békeszerető lakosok tűzijátékokat lőnek fel afölötti örömükben, hogy Gázából végre lövik a zsidókat. Azok a kelet-jeruzsálemi arabok, akikkel együtt dolgozunk, forgolódunk az üzletekben, velük együtt ápoljuk egymás gyerekeit a kórházainkban. Meg sem fordult a fejükben, hogy esetleg rájuk is eshet rakéta. A gyűlölet mindennél fontosabb volt nekik. Ebben a tűzijátékkal és vidám dudálással kísért néhány perces légiriadóban váltam békepárti européerből kőkemény közel-keleti realistává: 

Rémes érzés. Valami végleg eltörött a lelkemben.

Reménykednek-e még az izraeliek a túszok kiszabadításában?

Mindenképpen. Van egy régi mondás, miszerint minden zsidó felelősséget kell érezzen magában zsidó testvérei iránt. És mi lehet fontosabb annál, hogy a testvéreinket kiszabadítsuk a földi pokolból? A nagy kérdés az, hogy ezt mi módon tegyük: az, hogy Izrael végleg letegye a fegyvert és kivonuljon a gázai övezetből a túszok kiszabadításáért cserébe, elég valószínűtlen elképzelés, hiszen az ellenség katonai ereje részben megmaradna, néhány év alatt teljesen újjá szerveződne, majd újra megtámadna minket. És ez esetben a harcokban elesett katonák áldozata is hiábavaló volna. Ezzel együtt 

A helyükben én is ezért tüntetnék. A döntést azonban a kormány hozza, és nem csak a túszok családjára, hanem a teljes társadalomra kellene tekintettel lennie. Nem szívesen lennék a minisztereink helyében…

Hogyan hatott a háború a turizmusra?

Az utolsó csoportom október 7-én indult volna Pestre, de törölték a járatukat. Végül is több napi feszült várakozás után a magyar kormány által küldött különgép vitte őket haza. 

 amikor a háború kitört, és a gazdaságból hirtelen eltűnt kb. 200.000 ember, akiket behívtak tartalékos szolgálatra. Ezek a külföldi önkéntesek jöttek és álltak be gyümölcsöt szedni, kisegíteni kórházakban, idősotthonokban, próbálták pótolni az angoltanárokat az iskolákban, és így tovább. És láttam jó néhány muszlim zarándokcsoportot is, akik Jordánián és Egyiptomon át érkeztek Indonéziából és Törökországból. Természetesen zavartalanul mozoghattak az országban. Munkám idegenvezetőként azonban nincs, és egyelőre nem is tudom, mikor lesz újra.

Mikorra várható a turizmus fellendülése?

A háború után, amikor már nem minden médium a hadicselekményekkel fogja ijesztgetni a hírfogyasztókat. Illetve amikor az egyes országok külügyminisztériumai Izraelt kevésbé kockázatos úti célként jelölik majd meg, és a biztosítótársaságok hajlandók lesznek normális áron utasbiztosítást kötni az utazni vágyóknak. Vagyis: eltart még egy darabig, sajnos. Biztos vagyok benne, hogy elsőként a zarándokcsoportok fognak újraindulni a Szentföld felé.

Mi a helyzet északon, aggódnak-e az emberek a lehetséges eszkaláció miatt, milyen a hangulat „az utcán,” most, hogy likvidálták Hanijjét és Deifet?

Az északi határ mellett lakó polgártársaink 300 napja ki lettek költöztetve az otthonaikból, azóta szállodákban vagy bérelt lakásokban laknak az ország pénzén – hiszen 

Nem tudom, milyen lehet egy 20 négyzetméteres hotelszobában lakni a gyerekekkel együtt 10 hónapig, és csak számíthatni arra, hogy majd egyszer hazamehetsz, ha lesz még otthonod. Ezek az egyszerű civilek igazi hősök. Elviselik a nehézségeket és teszik a dolgukat, amennyire tőlük telik.

Ön mivel tölti a hétköznapjait?

Mivel minden nap az utcán vagyok (járok zsinagógába, a piacra, hetente többször önkénteskedem egy rehabilitációs intézmény mosodájában, ügyeket intézek), azt látom, hogy mindenki próbálja élni az életét a lehető legnormálisabb módon, de közben szárazon tartja a puskaport. Vagyis: tudjuk, hogy bármikor indulhat támadás Iránból, kezdődhet rettenetes, több napig tartó rakétázás Libanonból. Még sincs pánik. Imádkozunk a rokonainkért, barátainkért, idegenekért, akik a hadseregben szolgálnak. Időben megkaptuk a hátországvédelmi hatóság ajánlásait az óvóhelyek célszerű berendezéséről, a családi élelmiszer- és ivóvízkészletek feltöltéséről, a gyógyszeradagolók, elsősegélydobozok és elemlámpák javasolt tárolásáról. Tudjuk, mi a dolgunk, ha légiriadó lenne. Dolgozunk, vásárolunk, jókat eszünk, szerelmesek vagyunk. Az egyetlen feltűnő jelenség, hogy a tartalékos katonák géppisztollyal járnak az utcán (civilben is), hiszen vészhelyzetben nem rohanhatnak haza, hogy felvegyék a fegyvert, és így késve induljanak az egységükhöz. Aranyos, amikor szuperbüszke apukák hozzák el a csemetéiket a bölcsődéből. 

Pont ma újítottam meg az önvédelmifegyver-engedélyemet (a hónap végén lejár a 3 éves érvényessége). Alig lehetett elférni a lövöldében, annyian váltanak ki új engedélyt, vásárolnak pisztolyt. Ezzel együtt: Izraelben még mindig nagyon körülményes és nehézkes engedélyeztetési eljárás után lehet csak önvédelmi fegyverhez jutni, noha október 7-e pont azt bizonyította, hogy vészhelyzetben elsősorban az állampolgárnak kell addig, akár fegyverrel is helytállnia, amíg megérkezik a katonaság vagy a rendőrség. Sajnos, a háborúhoz vezető időszakban és október 7-én a hadseregünk vezetése és a kormányunk elégtelenre vizsgázott. A nép: akkor is, azóta is jelesre. De végül is, hogy is mondja a legenda Salamon király varázsgyűrűjéről? Az volt ráírva: „Minden elmúlik. Ez is elmúlik majd egyszer”.