Putyin a barát, a Nyugat az ellenség?

„Vannak, akik a keresztény Európa megmentőjének tekintik. És vannak, akik az Antikrisztusnak. De nem is kell hívőnek lenni, elég csak a nyugati fősodratú médiát olvasni ahhoz, hogy valaki meg legyen róla győződve: Putyin épp a világot – vagy legalábbis a nyugati civilizációt – fenyegető legnagyobb veszély. Természetesen egyik sem talált…

De ne csak Putyint nézzük, bár az ő személye is fontos. És még ne is csak Oroszországot… Hanem az egész Keletet és Nyugatot. Még tavaly márciusban jelent meg a Pesti­Srácok oldalán Az oroszok lennének a ­jófiúk? című írásom, amelyben részletesen foglalkoztam azzal, hogy a Nyugaton eluralkodó őrületek (woke, gender, LMBTQ stb.) hogyan ássák alá a társadalmakat, rombolják le azt a világot, amelyet a második világháború után felépítettünk, és hogy ennek az egész elmebajnak az orosz–ukrán háború vethet véget. Amelyben – részben épp a Nyugaton tomboló elmebajok miatt – hirtelen az oroszok már nem is tűnnek annyira ellenszenvesnek. De azért még ne rajongjuk körbe az oroszokat. (Ahogy az amerikaiakat se.)

Ám jogos a kérdés: mi az oka, hogy valóban nem tűnnek már annyira rémisztőnek az oroszok? Pusztán csak azért gondoljuk így, mert a Nyugat annyira megőrült mára, hogy elfelejtettük a kommunizmus egykori bű­neit? Vagy a nagy medve tényleg megváltozott? Nézzük meg a kérdést történelmi távlatból! 

A XX. század második felét végigkísérte a Kelet–Nyugat szembenállása. Persze létezik az Észak–Dél ellentét is, de a most vizsgált szempontból az egyik oldalon jól körülhatárolható az euroatlanti kultúrkör (amelyhez Ausztrália is hozzátartozik), a másik oldalon pedig nagyjából a világ többi része. Méretei­ben nyilván az utóbbi lényegesen nagyobb, gazdasági erejében viszont nem. (Bár erősen jön föl.) És persze nagyon nem homogén ez a világ: ott van benne a posztszovjet Oroszország, számos vele valaha lazábban vagy szorosabban szövetséges állam a világ számos pontján, Latin-Amerikától kezdve a Közel-Kelettől Délkelet-Ázsián át Afrikáig, és ott van Kína és India is. (Utóbbi tulajdonképpen sajátos anomália: bár a hidegháborús években sokáig jó kapcsolatot ápolt a Szovjetunió­val, de mindezt demokratikusan választott kormányokkal tette.)”

Nyitókép: MTI/EPA/Igor Kovalenko