Azt mondják, Ukrajna jelenleg a szuverenitásáért harcol – de valójában azt már jó ideje elvesztette

Bármennyire is lejárt lemeznek szeretnék beállítani az új világrend tematikáját meghatározók a nemzetállam, a szuverenitás és a függetlenség (pláne a nacionalizmus) kifejezéseket, és főleg a mögöttük megbúvó tartalmat, az Ukrajna iránti szolidaritás és a háború támogatásának indoklására egyelőre nem találnak jobb érveket. Akik ezt a konfliktust fenn akarják tartani, sőt élezni és nyomában a saját rendszerüket tovább építeni, befolyásukat terjeszteni, azok pontosan érzik és értik, hogy a megfelelő hívószó a tömegek megnyerésére és saját erkölcsi fölényük biztosítására

Próbálkoznak még ugyan a liberalizmus, a demokrácia és az európaiság fogalmával, de ezek Ukrajnára nyilvánvalóan nehezen húzhatók rá, és mindenki tudja, hogy sokkal lelkesítőbb a kis népet letaposó erős megszálló elleni hangulatkeltés, mint a plurális parlamentarizmus vagy pláne a genderjogok kiteljesítésének hajtogatása.

Megvan tehát a szereposztás: a hódító nagyhatalom Oroszország és az ellenük a szabadságáért, függetlenségéért, területi integritásáért harcoló Ukrajna. Igen ám, de a szuverenitását féltő államban azóta már egy másik nagyhatalom van jelen fegyvereivel, katonáival, politikusaival, gazdasági érdekeltségeivel.

Az eddig potenciális orosz érdekszféraként idegen beavatkozástól rettegő ország immáron nyíltan beállna az amerikai érdekszférába, területére engedve (sőt hívva) egy agresszíven terjeszkedő nagyhatalom fegyvereit, katonáit, politikusait, politikai rendszerét, szövetségi hálóját és elvárásait.

Vajon miért jobb Ukrajna számára egy más kultúrájú, gyökerű, történelmű és nyelvű, a gazdasági-kulturális-politikai gyarmatosítást nem kevésbé határozottan és ellentmondást nem tűrően gyakorló hatalom gyámsága, mint a közeli rokon nyelvű és kultúrájú, vele sokszor kibogozhatatlan szimbiózisban lévő, közös múltú, közös hősöket és művészeket felvonultató, hasonló problémákkal küzdő testvérnép befolyása?

Az orosz uralomnak ugyanis már rég nem a légüres térben lebegő végtelen boldogság az alternatívája. És talán vonzóbbnak tűnik a jóléti liberális nyugat (egyre fakuló) fénye a rossz emlékű szovjet utódállam árnyékánál, de azért az is látszik, hogy

Jogosabb felvetés, hogy vajon lehetséges-e szuverenitás a kis(ebb) országok számára? Van-e vagy mennyire tágítható a kormányok önállósága? Képesek-e úgy függeni a nagyhatalmaktól, hogy azért valamennyit megóvjanak és biztosítsanak a saját érdekeikből is? Akár még a nagyhatalmak kormányainak szuverenitása is megkérdőjelezhető. Hiszen a Habsburg császárok vagy akár a pápa mögött is ott álltak például a Fuggerek. Kennedyt (de még talán Andropovot is) épp úgy eltették az útból rejtélyes erők, mint ahogy a szerény képességű ifjabb Busht kergették bele egyik háború után a másikba. Az pedig a gyerekek számára sem kétséges, hogy a világ legerősebb hatalmának jelenlegi vezetője sem szuverén, hiszen még a saját szükségleteiről sem tud gondoskodni.

Van azonban példa arra, hogy lehetséges egy kis országnak úgy lavíroznia, hogy minden erőszakos beolvasztási kísérlet dacára évszázadokon át megőrizze az állami szuverenitását.

Mindig tudtunk megfelelő kompromisszumot kötni, mert az ellenségnek tett engedmények között mindig kikötöttük a legfontosabbat: az állami önállóságot. A bécsi és a szatmári béke, a Pragmatica Sanctio, az áprilisi törvények, a kiegyezés garantálta a magyar szuverenitást. Erről szólnak nemzeti ünnepeink is: augusztus 20-a maga az államalapítás; március 15-én szép a jobbágyfelszabadításra vagy a tized eltörlésére emlékezni, de 1848 arról szólt, hogy rabok tovább nem leszünk. Az aradi 13-nak azért kellett meghalnia, mert a magyar királyra tett esküjüket előrébb valónak tartották az osztrák császárnál. Október 23-át pedig legegyszerűbben úgy foglalhatjuk össze, hogy „ruszkik, haza!”.

Nem forradalmár nép vagyunk, hanem szuverenista. A magyar út nem területről, nem is népességről, hanem jogról szól.

Erre alapozták kapcsolatukat az erdélyi fejedelmek a törökökkel, a magyar rendek a Habsburgokkal, Horthyék a németekkel, talán a maga módján még Kádár is Brezsnyevvel. És ezt próbáljuk megértetni most az EU bürokratáival.

Ha Ukrajna vezetői valóban a népük túlélését szeretnék, nekik is okos kompromisszumot kellene kötniük. Ehhez azonban olyan elnök kell, aki nem egyik vagy másik nagyhatalom embere, hanem a saját nemzetének az érdekeit nézi. Nekünk az Isten válsághelyzetben majdnem mindig adott ilyen embert. Sikerült is belépnünk tizenkettedik évszázadunkba. Ukrajnától egyelőre az is bravúros lenne, ha a negyvenedik évét megérné.

(Nyitókép: OLIVIER DOULIERY / AFP)