Nekünk sikerült belépnünk az 12. évszázadunkba. Ukrajnától egyelőre az is bravúros lenne, ha a negyvenedik évét megérné.
Bármennyire is lejárt lemeznek szeretnék beállítani az új világrend tematikáját meghatározók a nemzetállam, a szuverenitás és a függetlenség (pláne a nacionalizmus) kifejezéseket, és főleg a mögöttük megbúvó tartalmat, az Ukrajna iránti szolidaritás és a háború támogatásának indoklására egyelőre nem találnak jobb érveket. Akik ezt a konfliktust fenn akarják tartani, sőt élezni és nyomában a saját rendszerüket tovább építeni, befolyásukat terjeszteni, azok pontosan érzik és értik, hogy a megfelelő hívószó a tömegek megnyerésére és saját erkölcsi fölényük biztosítására
az agresszorral szembeni védelem, a nemzetállam szabadságának és függetlenségének megóvása.
Próbálkoznak még ugyan a liberalizmus, a demokrácia és az európaiság fogalmával, de ezek Ukrajnára nyilvánvalóan nehezen húzhatók rá, és mindenki tudja, hogy sokkal lelkesítőbb a kis népet letaposó erős megszálló elleni hangulatkeltés, mint a plurális parlamentarizmus vagy pláne a genderjogok kiteljesítésének hajtogatása.
Megvan tehát a szereposztás: a hódító nagyhatalom Oroszország és az ellenük a szabadságáért, függetlenségéért, területi integritásáért harcoló Ukrajna. Igen ám, de a szuverenitását féltő államban azóta már egy másik nagyhatalom van jelen fegyvereivel, katonáival, politikusaival, gazdasági érdekeltségeivel.
A fél (?) ország amerikai befektetők kezén, az ukrán hadsereg szóvivője egy amerikai (történetesen transznemű) katona.
Az eddig potenciális orosz érdekszféraként idegen beavatkozástól rettegő ország immáron nyíltan beállna az amerikai érdekszférába, területére engedve (sőt hívva) egy agresszíven terjeszkedő nagyhatalom fegyvereit, katonáit, politikusait, politikai rendszerét, szövetségi hálóját és elvárásait.
Vajon miért jobb Ukrajna számára egy más kultúrájú, gyökerű, történelmű és nyelvű, a gazdasági-kulturális-politikai gyarmatosítást nem kevésbé határozottan és ellentmondást nem tűrően gyakorló hatalom gyámsága, mint a közeli rokon nyelvű és kultúrájú, vele sokszor kibogozhatatlan szimbiózisban lévő, közös múltú, közös hősöket és művészeket felvonultató, hasonló problémákkal küzdő testvérnép befolyása?
Az orosz uralomnak ugyanis már rég nem a légüres térben lebegő végtelen boldogság az alternatívája. És talán vonzóbbnak tűnik a jóléti liberális nyugat (egyre fakuló) fénye a rossz emlékű szovjet utódállam árnyékánál, de azért az is látszik, hogy
ez már éppen úgy nem Sztálin bolsevik diktatúrája, ahogyan Amerika sem az önzetlen emberszeretők Barbie-rózsaszín világa.
Jogosabb felvetés, hogy vajon lehetséges-e szuverenitás a kis(ebb) országok számára? Van-e vagy mennyire tágítható a kormányok önállósága? Képesek-e úgy függeni a nagyhatalmaktól, hogy azért valamennyit megóvjanak és biztosítsanak a saját érdekeikből is? Akár még a nagyhatalmak kormányainak szuverenitása is megkérdőjelezhető. Hiszen a Habsburg császárok vagy akár a pápa mögött is ott álltak például a Fuggerek. Kennedyt (de még talán Andropovot is) épp úgy eltették az útból rejtélyes erők, mint ahogy a szerény képességű ifjabb Busht kergették bele egyik háború után a másikba. Az pedig a gyerekek számára sem kétséges, hogy a világ legerősebb hatalmának jelenlegi vezetője sem szuverén, hiszen még a saját szükségleteiről sem tud gondoskodni.
Van azonban példa arra, hogy lehetséges egy kis országnak úgy lavíroznia, hogy minden erőszakos beolvasztási kísérlet dacára évszázadokon át megőrizze az állami szuverenitását.
Magyarország történelme Mátyás halála óta nem más, mint a függetlenségért vívott, összességében meglepően sikeres harc.
Mindig tudtunk megfelelő kompromisszumot kötni, mert az ellenségnek tett engedmények között mindig kikötöttük a legfontosabbat: az állami önállóságot. A bécsi és a szatmári béke, a Pragmatica Sanctio, az áprilisi törvények, a kiegyezés garantálta a magyar szuverenitást. Erről szólnak nemzeti ünnepeink is: augusztus 20-a maga az államalapítás; március 15-én szép a jobbágyfelszabadításra vagy a tized eltörlésére emlékezni, de 1848 arról szólt, hogy rabok tovább nem leszünk. Az aradi 13-nak azért kellett meghalnia, mert a magyar királyra tett esküjüket előrébb valónak tartották az osztrák császárnál. Október 23-át pedig legegyszerűbben úgy foglalhatjuk össze, hogy „ruszkik, haza!”.
Nem forradalmár nép vagyunk, hanem szuverenista. A magyar út nem területről, nem is népességről, hanem jogról szól.
Ha ezt megértik a ránk aktuálisan szemet vetők, megkapják azt a lojalitást, amire szükségük van. Ha nem, akkor lázadunk.
Erre alapozták kapcsolatukat az erdélyi fejedelmek a törökökkel, a magyar rendek a Habsburgokkal, Horthyék a németekkel, talán a maga módján még Kádár is Brezsnyevvel. És ezt próbáljuk megértetni most az EU bürokratáival.
Ha Ukrajna vezetői valóban a népük túlélését szeretnék, nekik is okos kompromisszumot kellene kötniük. Ehhez azonban olyan elnök kell, aki nem egyik vagy másik nagyhatalom embere, hanem a saját nemzetének az érdekeit nézi. Nekünk az Isten válsághelyzetben majdnem mindig adott ilyen embert. Sikerült is belépnünk tizenkettedik évszázadunkba. Ukrajnától egyelőre az is bravúros lenne, ha a negyvenedik évét megérné.
(Nyitókép: OLIVIER DOULIERY / AFP)
Az elektromos mobilitás „forradalmi gyorsasággal” fog elterjedni, mert az egész világ megtanulja azt, hogy az olajimport az mekkora kitettség – jelentette ki Mráz Ágoston Sámuel a Mandiner Mesterterv című műsorában.
Magyar Péter kendőzetlenül mondta ki: „g*ci nagy háború lesz”. A felvétel kiszivárgása után Tisza-szimpatizánsok tömegei fejezték ki csalódottságukat a párt közösségi oldalain, többen az ellenzéki tömörülés hitelességét és kommunikációját kérdőjelezték meg, sőt egyesek azt jelezték, hogy elbizonytalanodtak a választási részvételt illetően.
Az ukrán elnök több helyszínt is felvetett az egyeztetésre.
A Tisza Párt kecskeméti képviselőjelöltje, Molnár János már két éve kilépett munkahelyéről, hogy a Tisza Pártot támogassa. Az Ellenpont cikke most azt feszegeti, mi történt az elmúlt esztendőkben.
Egy gyors alku körvonalazódik, kérdés, ki fizeti meg az árát.
A magyar közösség fogyatkozása és a besorozások már Berlin figyelmét is felkeltették.
Túl messzire merészkedtek Ukrajna érdekében.
A Szeged után a Veszprém is bejutott a Bajnokok Ligája negyeddöntőjébe.
Az 56-os veteránok szerint a választás egy „új szabadságharc és új pozsonyi csata lesz”, ezért arra kérik a választókat, hogy támogassák a kormánypártok jelöltjeit.
