Merre tovább, Bosznia?

Liberális társelnököket tett a kirakatba, de

Hiába törekszik a magyar kormány – az Unió számos egyéb geopolitikailag tudatos tagjával együtt – a Nyugat-Balkán integrációjára, Szerbiával, Észak-Macedóniával és Albániával ellentétben az európai kontinens legortopédabb országa, amelynek hat év alatt az uniós tagjelölti státuszt sem sikerült megszereznie, az elkövetkezendő négy évben sem kerül majd egy centivel sem közelebb az EU-hoz.

A dolog csattanója az, hogy Bosznia-Hercegovina lehetetlen helyzetét épp a jugoszláv háborút lezáró 1995-ös daytoni békét kialakító nyugati hatalmak intézményesítették, elzárva az ország elől gyakorlatilag minden érdemi európai fejlődési lehetőséget. A 3,3 milliós kis ország ugyanis

Bosznia-Hercegovinát szövetségi szinten három társelnök (egy bosnyák, egy szerb és egy horvát), egy országos parlament által választott kormány, valamint a nyugati hatalmak által kinevezett, törvények feletti vétójoggal és törvényalkotási joggal is rendelkező főképviselő vezeti, aki jelenleg épp a bajor CSU-s Christian Schmidt, a harmadik Merkel-kormány mezőgazdasági minisztere.

Emellett azonban az ország kisebbik felét alkotó, területileg egyébként nem folytonos Boszniai Szerb Köztársaság is választ saját parlamentet és elnököt, az ország nagyobbik fele, azaz a Bosznia-Hercegovina Föderáció tíz kantonja (melyek egyébként lakosságban 25 ezertől 500 ezer főig terjednek) tíz saját kormányt választ, és ugyanez a helyzet a semelyik országfélhez nem tartozó Brčko önkormányzó kerületben is, ahol nagyjából egyenlő arányban él a három államalkotó etnikum.

Ezen a mérhetetlenül túlbonyolított labirintuson – Bukovics Martin a Gemišten összeszámolta:

– kell átverekednie magát mindenkinek, aki akar az országgal valamit.

Nem véletlen, hogy semmi nem halad: az EU-tagságra 2016-ban hivatalosan is bejelentkezett ország 2018-ban kapott egy tizennégy pontból álló listát a teljesítendő elvárásokról, melyekben egyébként leginkább az uniós joganyag átvétele és korrupcióellenes reformok szerepelnek. Ezekből négy év alatt egyet sikerült megvalósítani, az is egy súlytalan Parlamenti Stabilizációs és Társulási Bizottság létrehozása volt, mely természetesen könnyen átsuhant az ország nagy rendszerein, hiszen újabb kifizetőhelyet hozott létre a nagy pártok káderei számára.

A probléma gyökere az, hogy

– hogy az ország közös ország-e, közös célokkal, melyben politikai irányultságok mentén szerveződő pártokra kellene szavazni, avagy három etnikum három külön kiskirályságának laza szövetsége, melyben a három államalkotó nemzetnek kutya kötelessége a három nagy nemzeti pártra szavazni, mert ez határozza meg az országon belüli etnikai erőviszonyokat.

A társelnökök választásán látszólag előbbi szemlélet diadalmaskodott. A bosnyákok, akik az országot a leginkább bosnyák vezetésű közös hazának tekintik, a maguk társelnöki székében leváltották a bosnyák etnikai párt, a Demokratikus Akciópárt (SDA) jelöltjét, az államalapító elnök, Alija Izetbegović fiát, a nyolc éve hatalomban lévő Bakirt – a bosnyák nemzeti érdek helyett közös országban hívő Szociáldemokrata Párt (SDP) jelöltje, Denis Bećirović 57,2-37,6 arányban, fölényesen győzte le az SDA jelöltjét, aki azóta azzal védekezik: „Hogyan várhatsz győzelmet, ha tizenegy párt van ellened? Ha kilenc lenne, könnyen nyernék, de tizeneggyel nem tudtam.” A bosnyák pártok SDA-ellenes összefogása mellett az is nagyban hozzájáult Bećirović sikeréhez, hogy az ország egyetlen igazi nagyvárosa, Szarajevó bosnyák többségű, így a baloldali-liberális, nemzetek feletti gondolkodás leginkább a bosnyák szavazatokban érvényesül.

A horvát társelnök posztján szintén vereséget szenvedett a horvát etnikai párt, Horvátország jobboldali kormánypártjának helyi leányvállalata, a Bosznia-Hercegovinai Horvát Demokratikus Közösség (HDZ BiH) – ez a vereség ugyanakkor pusztán látszólagos. A szintén közös országban hívő Demokrata Front (DF) jelöltje, Željko Komšić, aki immár negyedik ciklusát töltheti ki horvát társelnökként, és 54,2-45,8 arányban verte meg a HDZ BiH által támogatott Borjana Krištót – ugyanakkor ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a horvátok elkötelezettek volnának a közös, multietnikus, egységes Bosznia-Hercegovina mellett. Sokkal inkább azt jelenti, hogy az ország bosnyák-horvát részében

szintén Bukovics Martin megfigyelése, hogy a tömbhorvátság hercegovinai fellegváraiban, a horvát határral párhuzamos Neum-Tomislav sávban 75 és 99 százalék közötti eredményeket hozott Borjana Krišto, Komšić pedig olyan helyeken szerezte szavazatainak oroszlánrészét, ahol egyébként a népszámlálás szerint alig él horvát. Ennek megfelelően a HDZ nem is ismeri el legitimnek Komšić győzelmét, s ez az ötlet Zágrábban is felvetődött; Komšićot a boszniai horvátok kifejezetten utálják, a horvátok társelnöke már a háborúban sem a horvát oldalon harcolt.

A szerb társelnöki hely tekintetében tisztább a kép: Milorad Dodik szerb nacionalista pártja, a Független Szociáldemokraták Szövetsége (SNSD) simán behúzta jelöltje, Željka Cvijanović számára a pozíciót, 52,7-35,9 arányban megverve az ellenzéki Mirko Šarovićot.

Itt az ellenzék viszonylag sikeres korrupcióellenes kampányt folytatott, sikerült néhány valódi lopást is leleplezni az SNSD holdudvarából, illetve megtörni az országos főügyészt. Ebben persze segítségükre volt az Egyesült Államok, amelynek érthető okokból nem az a Boszniai Szerb Köztársaság a kedvenc része Bosznia-Hercegovinából, ahol minden sarkon orosz szimbólumok díszelegnek, orosz oligarchák birtokolják az államkötvényeket, és egyetlen párt sem ítélte el az Ukrajna elleni orosz agressziót. Az USA ettől minden bizonnyal nem függetlenül vonta szankciók alá Dodik holdudvarának legjelentősebb vállalkozóját, Slobodan Stankovićot és cégét.

Némiképpen gyanús módon hivatalos végeredmény továbbra sincs a Boszniai Szerb Köztársaság elnökválasztásán. Dodik már győzelmet hirdetett a legutóbbi adatok, illetve saját mérései alapján, melyek szerint 48,4-43,3 arányban, szorosan sikerült megverni Jelena Trivić ellenzéki jelöltet – a szavazatok összeszámlálását ugyanakkor valószínűleg olyan gikszerek akadályozzák, hogy Trivićék máris csalást kiáltottak, hiszen a Központi Választási Bizottság számai szerint az ellenzéki jelölt saját szülőfalujában egyetlen szavazatot sem kapott, amit a helyi választási bizottsági elnök

Ugyanakkor az ország szövetségi parlamentjében jóformán semmi nem változott, továbbra is az etnikai pártok dominálnak. 18 százalékkal immáron az SNSD a legnagyobb párt, amely még erősödött is két százalékot; ugyanennyit gyengült a bosnyák SDA, a horvát HDZ BiH pedig egyedül is fél százalékkal többet, 9,5 százalékot ért el idén, mint négy éve szövetségben. Így tehát a nacionalista kartell összesen 44,4 százalékos szavazati aránnyal megkerülhetetlen tényező lesz továbbra is, és további 12,7 százalékot szerzett a szintén nacionalista szerb ellenzék. A közös országban gondolkodó, etnikailag csak enyhén színezett erők, a bosnyák SDP, a horvát DF és társaik elaprózva osztoznak a maradékon.

Christian Schmidt, a nagyhatalmak főképviselője már be is jelentette, hogy a daytoni békeszerződés bonni kiegészítése adta hatalmával élve egyoldalúan módosít a választási törvényen, mégpedig úgy, hogy az indirekt módon a horvát etnikai pártnak kedvezzen, ugyanakkor elvegye tőle a kormányalakítás blokkolásának lehetőségét, mellyel élve a legutóbbi választások után évekig nem volt kormánya az ország horvát-bosnyák felének.

Az eredmények e komplexumát ráadásul beárnyékolja még az 50 százalékot alig meghaladó részvétel is, melynek eredményeképpen Bosznia-Hercegovina közös országot pártoló elnökséggel a kirakatban, az etnikai lobbikkal a parlamenti háttérben, s az egész káosz tetején Merkel emberével továbbra is csinálhatja ugyanazt, mint eddig, semmit nem haladva Európa felé – de mindezt legalább az eddigieknél jóval kisebb legitimitással teheti majd az ezer kis új bosnyák kormány.

Nyitófotó: A boszniai választási törvény ellen tüntetők júliusban (Denis Zuberi / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP)