„Nemzeti közösségben egymásra vagyunk utalva” – beszélgetés Hajime Yamamoto professzorral

Első kérdésem egészen a 19. századbeli Japánhoz nyúlik vissza, amikor a „nyugati jog” először betüremkedett a japán társadalomba. Hogyan tudta az ország megőrizni a saját jogi kultúráját ebben az időszakban?

Az 1868-as úgynevezett Meidzsi restaurációt megelőzően a japán kultúrában a jog szerepe jórészt közrend fenntartására korlátozódott. Az emberek közötti konfliktusokat érintően a kívánalom a bírásági eljárások lehetőség szerinti elkerülése, és a viták békés és közös engedményeken alapuló rendezése volt. Japán azzal a szándékkal adta fel az izolációs politikáját még a restaurációt megelőzően a 19. század derekán, hogy modernizációba kezdjen, és a nyugati országok civilizált nemzetként ismerjék el őt. Ebből kifolyólag önszántából az európai jogi és politikai rendszerek gyors importálásába fogott. Bevezette például az európai előmeneteli, iskolai és családi regisztrációs rendszert, valamint a helyi közigazgatást. Ez szakítást jelentett az Edo-kor alatt ismert ősi joggal. Ugyanakkor a Japán államot alapítása óta uraló császár tekintélyére hivatkoztak annak érdekében, hogy megteremtsék a „japán tradíció” modernizált változatát. A modern jogi kódexek elfogadásának dacára a vitarendezés hagyományos informális eszközei, illetve más szokásjogi gyorlatok tovább éltek. Vagyis a hagyomány és a reform együtt élt, és a japán társadalom a Meidzsi korszaktól egészen mostanáig csak fokozatosan változott.

Hogyan alakult mindez a 20. század első felében?

Az 1889-es Meidzsi alkotmány a porosz modellen alapult, és korlátozott szabadságjogok mellett erős hatáskörökkel rendelkező kormányzati rendszert hozott létre Európában. A császár az isteni jog által életre hívott örökletes uralkodóként jelent meg, személye szent és sérthetetlen, amely vallási és történelmi hagyományból fakad.

Ugyanakkor a 20. század első fele nem a japán hagyományok megőrzésére, hanem a nyugati modernitásra adott dühös reakció volt.

Az 1930-as években a kormányzat a Kokutai (nemzeti karaktert) hangsúlyozta a politikai ideológiában és államelméletben. Ennek ugyanakkor már semmi köze sem volt a Meidzsi féle alkotmányhoz, és kikövezte az utat a totalitárius diktatúra kiépülése előtt Japánban. A Kokutai szó szerinti fordítása „test” vagy „lényeg”, vagyis „tai”, illetve „ország”, vagyis „koku”. A Kokutai hitvallása három elemből állt. Elsőként az isteni eredetű ország, ami azt jelenti, hogy Isten teremtette a Japán szigetvilágot, és azóta is Isten leszármazottai lakják ezt a földet, ami ezért magasabb rendű más országokhoz képest. Másodsorban a „császár imádatát” jelenti, ami az ország politikai legitimációját biztosítja, miszerint a Japán Birodalmat a császár kormányozza, aki az élő istenektől ered. Harmadsorban a „japán lelket” jelenti. Eszerint a japánoknak habozás nélkül kötelességük feláldozni életüket a császárért.

Említette, hogy a japán jogászi tradíció szerves része a sajátos vitarendezés. Mennyiben sajátos ez, és mi az, ami még egyedi a japán jogi kultúrában?

Az emberi jogok tisztelete szintén jelentős, amelyet az 1947-es alkotmány ismer el. A japán társadalmat és jogi kultúrát jellegzetes emberi jogi érzékenység hatja át, annak egy sajátos felfogása ismert. Eszerint

az emberi jogok mögött húzódó gondolat lényege a „mások iránti tiszteletben” áll.

Valójában ez egy hagyományos közösségcentrikus felfogást takar, amelyben a „másokra figyelemmel”, illetve a „ne háborgass másokat” elvei irányadók, és a jelenkori japán társadalmi erkölcs alapját jelentik.

Az emberi jogok ennek megfelelően ebbe a tradícióba ágyazva érvényesülnek.

Ebből fakad, hogy Japánban a legsúlyosabb emberi jogi kihívások az emberek egymás között fennálló kapcsolatokban, nem pedig a polgár és az állami hatóság közötti viszonyban merülnek fel. A legtöbb japán úgy véli ezért, hogy a magánszféra magánfelek általi megsértése a legjellegzetesebb emberi jogi kihívás. A hatóság bánásmódja iránt pedig már közel sem ilyen érzékenyek.

Mindezek alapján mondhatjuk akkor, hogy a polgári jogi és a magánjogi viszonyok „alkotmányjogiasodnak”? A bíróságok hogyan értelmezik az alkotmányt?

A bírói felülvizsgálat szabályai alapján a bíróságok a polgári jogi és más törvényeket az alkotmányos értékekre hivatkozással, azok fényében is értelmezhetik. Például a bíróságok úgy is megsemmisíthetnek egy-egy jogi aktust, hogy a polgári jog általános szabályát hívják fel, amely úgy rendelkezik, hogy „a közpolitikai célokkal ellentétes célú jogi aktus érvénytelen”.

Az alkotmányos fejlődést tekintve azonban a második világháborút követően elfogadott alkotmány törést jelentett. Mindennek dacára hogyan tudta az ország megőrizni tradicionális nemzeti identitását?

A jelenleg hatályos japán alkotmány a nyugati természetjogi hagyományon alapszik. Ennél fogva az emberiség egyetemes értékeit ismeri el. Bár az alkotmány fenntartja a tradicionális monarchikus rendszert, más részei alapvetően liberálisok és demokratikusak. Emellett pedig szembeötlő, hogy az alkotmány nem említi a japán nemzeti identitást, és nem is sorolja fel annak részeit. A konzervatív tábor felháborodásának ez az egyik kiváltó oka. A konzervatív kormányok az 1950-es években a Meidzsi korszakbéli alkotmányhoz hasonló tekintélyelvű dokumentum elfogadásának szükségességét és jelentőségét hangsúlyozták. Ez megerősítené a császár államfői státusát, megváltoztatná a pacifista klauzulát, engedélyezné a fegyverkezést, megszilárdítaná a központi kormányzat szabályozó és ellenőrző szerepét a helyi hatóságok felett, megkönnyítené az alkotmánymódosítási eljárást, illetve lehető tenné, hogy az állam erőteljesebben korlátozza a szabadságjogokat és jobban hangsúlyozza kötelességeiket. Ezzel összhangban

a konzervatív tábor megszokott politikai szlogenjévé vált, hogy el kell törölni az amerikaiak által a katonai megszállás idején az országra kényszerített alkotmányt, és egy új önálló alkotmányt kell alkotni.

Ugyanakkor az alkotmánymódosítás a japán törvényhozás mindkét házában kétharmados többséget igényel, amelyet ezidáig nem sikerült megszerezniük.

Ha volt ilyen, említene olyan fejleményt az alkotmányozás szempontjából az elmúlt évtizedből, ami relevanciával bír?

A konzervatívok 2009 és 2012 között, amikor kivételesen a liberális-demokrata párt volt ellenzékben, az alkotmány átfogó módosítása érdekében nyilvánosságra hozták a saját tervezetüket. Ennek preambuluma rögzíti az új alkotmány létrehozásának célját, amely az, hogy a következő generációkra hagyhassuk nemzetünket és nemzeti hagyományainkat. Emellett kifejezésre juttatja Japán hosszú múltját, sajátos kultúráját, illetve a császár ebben játszott szerepét. Ezen kívül pedig a preambulum szimbolikus jelentőségű, mert az első két bekezdés „Nemzetünk” kitételt használja a jelenlegi „Mi, a japán nép” helyett. A preambulum a nemzeties és az államot tisztelő érzelmek köré épül. Másfelől ugyanakkor sokan aggódnak, hogy a konzervatív alkotmánymódosítási tervezet a türelmetlen nacionalizmus megerősödését és a polgárok szabadságainak korlátozását eredményezi. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a japán társadalomban 1945 óta kialakult egy egyensúly, amelynek az egyik végpontját a konzervatív tábor politikai dominanciája, míg a másik végpontját a jelenlegi alkotmányon alapuló nyugati típusú liberális demokrácia jelenti. Vagyis a nemzeti identitás és egy bizonyos alkotmányos patriotizmus küzd és él együtt a háború utáni Japánban.

Hogyan törekszik a japán bírósági rendszer megőrizni a hagyományos nemzeti identitást dacára annak, hogy egy nyugati típusú alkotmány van hatályban?

Például úgy, hogy a Legfelső Bíróság a józan bölcsességet hangsúlyozza, amikor törvények vagy az állami szervek határozatainak alkotmányosságát vizsgálja. Valójában ez a józan bölcsesség vagy józan ész a tradicionális nemzeti identitás megőrzésének irányába gravitál.

Az alkotmány egyik leginkább kifogásolt szabálya a 9. cikke, amely tilalmazza, hogy a japán fegyveres erők fenntartását és a hadviselést. Hogyan látja a szabályt övező vitákat különösen ebben a változó geopolitikai környezetben?

Való igaz, hogy az alkotmány 9. cikke miatt az önvédelmi erők alkotmányossága a második világháború óta folyamatosan fennálló viták kereszttüzében áll. A kormányok amellett érvelnek, hogy még az alkotmány 9. cikke sem tiltja meg, hogy Japán „minimális védelmi erővel rendelkezzen, amely saját maga megvédéséhez” szolgál. E felfogás értelmében, ha Japán ennél erősebb katonai erőt épít ki, akkor ez már alkotmányellenes lenne, hiszen az alkotmány 9. cikke a „háborús potenciál” kialakítását tilalmazza. A japán Legfelső Bíróság politikai kérdésnek minősítette, és eddig még nem foglalt végleges jelleggel állást az önvédelmi erő fenntartásának alkotmányosságáról. A közvélemény megosztott a kérdést illetően.

A többség álláspontja szerint az önvédelmi erő nélkülözhetetlen a nemzet védelméhez, valamint a katasztrófák áldozatainak megsegítéséhez.

Ugyanakkor azonban a polgárok többség nem akarja hatályon kívül helyezni az alkotmány ominózus 9. cikkét. Az alkotmányjogászok többsége pedig a jogtudomány alapján azt a következtetését hangsúlyozza, hogy az alkotmány szövege szerint az önvédelmi erők fenntartása alkotmányellenes. Az önvédelmi erő fokozatos kialakulásának dacára az alkotmány 9. cikke komoly hatást gyakorolt Japán második világháborút követő védelmi politikájára. A pacifista szabály elejét vette azon mozgalmak kibontakozásának, amelyek a háború után Japán radikális újbóli felfegyverzésére törekedtek volna. A fegyverkezés éles ellentétében áll az alkotmánnyal, és a kormányok igencsak tekervényes és akrobatikus jogértelmezéseket adtak elő ennek megkerüléséhez.

Milyen konkrét alkotmányos viták övezik a szabályt?

A kabinet 2014-ben jelentette be, hogy megváltoztatja a kormány hivatalos alkotmányértelmezését. Ez a változás úgy szélesítette ki az önvédelem lehetőségének hatókörét, hogy a Japán ellen intézett közvetlen fegyveres támadás esetén kívül, egy minimális védelmi erő azoknak a veszélyeknek az elhárítása érdekében is fenntartható, amelyek az ország létét, vagy az emberek életét, szabadságát és boldogulását fenyegetik, feltéve, ha a védelemhez nem áll rendelkezésre más megfelelő eszköz. E jogértelmezés alkotmányosságát azonban erőteljes kritika övezi. Függetlenül attól, hogy ki mit gondol a kormány védelmi politikájáról, az alkotmány értelmének ilyen jelentős módosításában sokak alkotmányos válságot látnak. Ennek nyomán ugyanis nemcsak a kabinet, hanem minden más hatóság is módosíthatja az alkotmány értelmezését, ha úgy ítéli meg, hogy a helyzet jelentős változása miatt éppen így megfelelőbb.

Az 1947-es alkotmánynak mely olyan rendelkezései állnak ellentétben a japán nemzeti identitással, amelyeket hasonló intenzitású közéleti viták öveznek? Hogyan igyekszik a kormányzat és a bíróság megóvni a nemzeti identitást?

A konfuciánus tanítás hatására a konzervatívok úgy vélik, hogy a nemzeti közösségben egymásra vagyunk utalva, és éppen ezért

természetellenes, hogy az alkotmány több jogot biztosítson nekünk annál, mint amennyi kötelezettségünk van.

Ugyanakkor az emberek túlnyomó többsége nem támogatna olyan alkotmánymódosítást, amely a jelenleginél több kötelezettséget fogalmazna meg. Ennek megfelelően ez nem is igazán képezi éles közéleti viták alapját. Ezzel szemben élénk közéleti vita övezi a japán házastársak családneveit. A hatályos polgári jogi szabályozás értelmében a férj és feleség azonos családnevet kell válasszanak a házasodás időpontjában. A társadalmi szokásokkal összhangban az esetek 96 százalékában a feleség a férj családnevét veszi fel. Ugyanakkor az utóbbi időkben sokan szeretnék megreformálni a családi névviselésnek ezt a rendszerét azért, hogy a házasulók a házasság alatt is megtarthassák saját családi neveiket. A konzervatívok azonban nagyon elkötelezettek a jelenleg fennálló szabályozás iránt, mert mint mondják ez a tradicionális japán társadalom egyik legfontosabb része. A japán Legfelső Bíróság egy 2015-ben, majd pedig idén, 2021-ben meghozott döntésében úgy ítélte meg, hogy a névviselés jelenlegi szabályozása nem sérti sem a jogegyenlőség elvét, sem pedig az önrendelkezés jogát. Vagyis a legfőbb bírói fórum végső soron megvédte a japán társadalmi és kulturális hagyományokon alapuló jogi szabályozást az alkotmányjogi érvéken alapuló reformtörekvésekkel szemben.

Borítókép: Wikipedia