Az Unió állapota: a föderalizmus szolgálatába állított beszéd

Szerdán reggel kilenc órakor tartja az Európai Unió helyzetéről szóló éves értékelő beszédét Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke. Mint azt megírtuk, az uniós baloldal már bejelentette elvárásait a beszéd kapcsán: uniós szintű minimumadót és könnyített bevándorlást akarnak. Azonban a beszéd legjellemzőbb sajátossága, hogy a műfajt és még a nevét is az Amerikai Egyesült Államokból lopták, azaz a létezése is a brüsszeli föderalisták céljainak szolgálatában áll.

A bizottsági elnöknek az Európai Parlament előtt mondott State of the Union-beszédet (SOTEU) és az azt követő parlamenti vitát a Lisszaboni szerződés vezette be 2010-ben, elvileg azért, hogy demokratikusabbá és átláthatóbbá tegyék az EU működését – valójában azonban politikai színházról és programbeszédről van szó, ami egy-egy kivételével minden évben elhangzott.

Amerikai gyökerek, a föderalizmus jelképe

A beszéd tehát amerikai eredetű. Az amerikai alkotmány ugyanis előírja, hogy az elnök időszakonként számoljon be a Kongresszusnak az „unió helyzetéről”. George Washington, az első elnök személyesen beszélt a törvényhozás előtt 1790 januárjában, ám a harmadik elnök, Thomas Jefferson 1801-ben úgy döntött, írásban számol be, mivel számára a személyes beszéd túlságosan monarchikusnak tűnt (kvázi trónbeszédnek).

Ettől kezdve eme kötelességüknek az amerikai elnökök a 19. század folyamán egy írásos jelentés formájában tettek eleget. Woodrow Wilson, a demokraták idealista elnöke, a népek önrendelkezése jogának hangoztatója volt az, aki 1913-tól kezdve írott jelentés helyett személyesen elmondott

beszéd formájában számolt be a törvényhozásnak, mivel rájött, hogy ez jobban szolgálja saját politikai céljait,

ráadásul eljuthat vele a széles tömegekhez a média útján.

Az Amerikai Egyesült Államok tagállamokból álló államszövetség, amelyben a washingtoni szövetségi kormány sokáig minimális szerepet töltött be az elsődleges fontosságú tagállamok felett, és a politikai élet központjai eleinte a széles autonómiát élvező tagállamok voltak, akárcsak az Európai Unióban. A tagállamok mozgástere fokozatosan csökkent az előző kétszáz év folyamán, mint arról részletesen is írtunk. Egyrészt a szövetségi kormány és bürokrácia is igyekezett terjeszkedni és egyre több hatáskört magához vonni a kontinensnyi országban, másrészt a föderalizáció és központosítás egyik legfontosabb szerve a Legfelsőbb Bíróság volt. A tagállamok gyakorlatilag alkotmányjogi ütközőzónákként is működtek, állandó volt a hatásköri vita a tagállamok és a szövetségi kormány között.

A politológusok az USA teljes történelmére vonatkozóan három korszakra osztják a tagállami jogok életét: a duális föderalizmus időszakára (1789-New Deal, 1933-36), amely többé-kevésbé az alapítók szellemében, valamint a kooperatív föderalizmusra, amely pedig a washingtoni hatalomkoncentrációval telt (New Deal-hatvanas évek); illetve a kényszerítő föderalizmusra, mely mindmáig tart, és melyben szinte nincs emberi tevékenység, amely megmenekülne a szövetségi kormány beavatkozása elől. 

1913 fordulópontot jelentett a tagállami jogok történetében, ugyanis Woodrow Wilson kormányzata ekkor fogadtatta el a Kongresszussal a Federal Reserve Act-ot (FRA), a szövetségi központi bankrendszer létrehozását, amely jelentős részben az 1929-33-as nagy gazdasági világválság okozójának bizonyult.

Ebben az évben született meg a 16. és a 17. alkotmánymódosítás is, azaz

a szövetségi jövedelemadó bevezetése

és a tagállamok szenátorainak közvetlen választása a törvényhozás általi választás helyett; ugyanakkor ezeket a tagállamok is megszavazták, önként módosították tehát a föderalizmus addigi rendszerét. De képzeljük el: 1913 előtt Amerikában csak tagállami jövedelemadó volt, szövetségi nem!

Mindenesetre Woodrow Wilson, aki újra személyesen monda el a SOTU-beszédet a kongresszus előtt, a tagállamok mozgásterét csökkentő föderalista és központosító erőfeszítések egyik jelentős személyes támogatója volt.

Uniós beszédek: Barroso föderalista álmai

Mutatja a Strasbourgban elhangzó hasonló beszédek rokonságát amerikai eredetijükkel az is, hogy m jg az amerikai beszéd bevett rövidítése a SOTU, addig az EU-sé csak egy betűvel tér el: SOTEU.

Először 2010-ben mondott SOTEU-beszédet José Manuel Barroso akkori bizottsági elnök, aki elsősorban a gazdasági válságról és annak kezeléséről beszélt. Kijelentette: „Ez Európa igazságának pillanata. Meg kell mutatnunk, hogy többek vagyunk, mint 27 külön nemzeti megoldás.” A munkahelyek teremtése és a vállalatok versenyképességének növelése mellett a közös piac mélyítését tűzte ki célul. Megjegyezte azt is, hogy

tenni fognak az illegális migránsok kizsákmányolása ellen,

és beszélt az EU humanitárius erőfeszítéseiről, valamint az emberi jogoknak világban tapasztalható megszegéséről is.

2011-ben ugyanő megint a válságról beszélt, kiemelve a szolidaritás szükségességét, majd hozzátette, hogy Európának globális megoldásokban kell gondolkodnia. Hozzátette: a pénzügyi uniót gazdasági unióval kell erősíteni. A szükséges teendőkről pedig azt mondta, hogy azokat nem tudják elvégezni a nemzeti kormányok maguk, még egymással való tárgyalások segítségével sem, így minden korábbinál jobban szükség van „a Bizottság független tekintélyére”. Ezért hozták létre a nemzetek feletti intézményeket, például az Európai Központi Bankot és az EU bíróságát. Beszéde végén hangsúlyozta, hogy a kormányközi együttműködés nem elég a válságból való kilábaláshoz, sőt az fragmentációt hoz.

Barroso 2012-ben hasonló hangot ütött meg: szerinte a válságkezelés és a globalizáció

több európai egységet”, és „több integrációt” kíván meg.

Ehhez pedig szerinte fel kell ismernünk az európai érdekek közös mivoltát. Sokat beszélt a gazdaságról, az egyenlőségről, a közös piacról, leszögezve, hogy mivel a tagállamok gazdasági döntései befolyásolják egymás helyzetét, ezért „szükségünk van a gazdaságpolitika erősebb koordinációjára”, amihez pedig a tagállami gazdaságpolitikai döntéseket erősebben korlátozó szabályokra van szükség. Ezután persze Barroso gyorsan elérkezett a politikai központosítás éltetéséhez, a politikai uniót kijelölve célként. Erősíteni akarta az Európai Parlamentet (ami az EU-s baloldal és a föderalista elképzelések melegágya). Mint mondta: az a politikai unió szükséges az EU globális szerepének betöltéséhez. Szerinte „a szuverenitás megosztása Európában azt jelenti, hogy szuverénebbek vagyunk globális szinten”. Európa globális üzenete pedig a szabadság, a demokrácia, a joguralom és a szolidaritás üzenete, „röviden, az értékeink európai értékek”. Beszéde vége felé

Barroso elítélte a „nemzeti provincializmust”,

,

és kijelentette, hogy a 2014 EU-s választások előestéjén „nem hagyhatjuk a populistákat és nacionalistákat, hogy negatív programot hirdessenek”, a „szkeptikus Európa-ellenesek”-nél pedig csak az „Európa-pártiak” pesszimizmusa veszélyesebb. Végül a még erősebb integráció és Európai Unió szükségességét hangsúlyozta a bizottság akkori elnöke.

A 2013-as beszédet ugyanez a szellemiség hatotta át: gazdaság, egyenlőség, szolidaritás, erősebb Európa, Európa mint békeprojekt.

Juncker és az erősödő Unió

2015-ben Jean-Claude Juncker első beszédében kifejtette: az EU nincs jó állapotban,

nincs elég Európa az Unióban”, és „nincs elég Unió az Unióban”.

S hát „ezt meg kell változtatnunk. Meg kell változtatnunk most.” Hozzátette: az azon évben kibontakozó migránsválságot az Uniónak kell megoldania. Szerinte Európa a reményt testesíti meg a bevándorlók szemében, amire büszkének kell lennünk, és nem félelemből kell cselekedni. „Több Unióra van szükségünk a mi Európánkban.” Hangsúlyozta: „kerítéseknek és falaknak nincs helye az Unió tagállamaiban”.

Juncker 2016-ban azon siránkozott, hogy soha nem látta még, hogy „a nemzeti kormányokat ennyire gyengítették volna a populista erők, és ennyire megbénította volna a soron következő választásokon elszenvedhető vereség kilátása. Soha nem láttam még az Európai Uniót ilyen széttöredezettnek, és soha nem láttam még ilyen kevés közös vonást a tagjai között.” Ezt meg kell oldani, ugyanakkor: „Mi nem valamiféle Európai Egyesült Államok vagyunk. A mi Európai Uniónk ennél jóval összetettebb.” Beszélt az európai életforma megőrzéséről és arról, hogy Európa elsősorban a békét jelenti.

2017-ben Juncker már pozitív gazdasági változásokat látott, és arról beszélt, hogy tartani kell az irányt, hozzátéve, hogy „itt az ideje annak, hogy munkához lássunk, és

2025-ig kiépítsünk egy egységesebb, erősebb, demokratikusabb Európát.”

Hangsúlyozta: „Európa számomra több egy egységes piacnál. Többet jelent a pénznél, többet egy valutánál, többet az eurónál. Európa mindig is az értékekről szólt.” S míg elődje számára Európa a békét jelentette, Juncker számára „Európa mindenekelőtt a szabadság Uniója”. Emellett „Európának másodsorban az egyenlőség Uniójának kell lennie és az egyenlők Uniójának”. Juncker is hangsúlyozta az EU globális szerepvállalásának fontosságát.

Egy évvel később, 2018-ban Juncker megint arról beszélt: „Égetően fontos, hogy hűek maradjunk az Európai Unió alapeszméjéhez, amely így szól: soha többé háborút!” Ahogy korábbi SOTEU-beszédeknek is fontos eleme volt a felmelegedés elleni küzdelem, úgy most Juncker is megjegyezte, hogy „mi, európaiak azt akarjuk, hogy tisztább bolygót hagyjunk örökül a következő generációkra.” Hangsúlyozta az egység szükségességét. Elhangzott a részéről az is, hogy:

A Bizottság minden veszélytől megvédi a jogállamiságot.

Az egyes tagállamokban zajló vitákat továbbra is aggodalommal kísérjük figyelemmel. Ahol veszélyben van a jogállamiság, ott alkalmazni kell a 7. cikket.”

Von der Leyen és az „oltóanyag-nacionalizmus”

Ursula von der Leyen 2020-ban leszögezte: „Európának továbbra is meg kell védenie az emberek életét és megélhetését”. Mint mondta: „Számomra teljesen egyértelmű, hogy erősebb európai egészségügyi uniót kell kialakítanunk.” Szerinte „az Unió azért van, hogy mindenki számára védelmet biztosítson”. A bolygó jövője miatt „sürgősen nagyobb sebességre kell kapcsolnunk”, „a továbblépés alapköve az európai zöld megállapodás. Lényege az a küldetésünk, hogy 2050-re a világ első klímasemleges kontinensévé váljunk.” Emellett „évtizedünket Európa digitális évtizedévé kell tennünk”. Az ekkor tomboló koronavírus-járvánnyal kapcsolatban megjegyezte: „az EU közbelépett azért, hogy a globális reagálás élére álljon”. Emlékezetes: az EU teljes mértékben elszúrta a járványkezelést, ezt azonban von der Leyen nem ismerte el, és a maguk védelme érdekében cselekvő tagállamokkal kapcsolatban kijelentette:

„Az oltóanyag-nacionalizmus életeket veszélyeztet,

az e területen kialakított együttműködés viszont életeket ment.” Nem maradhatott ki a rasszizmus kérdése sem: „a rasszizmus és a gyűlölet elleni küzdelem terén tett haladás törékeny – elérni nehéz, elveszteni viszont annál könnyebb. Most tehát itt az ideje, hogy változtassunk ezen. Itt az ideje egy valóban rasszizmusmentes Unió kiépítésének, amely az elítélés helyett a tettek mezejére lép.” Mert „ebben az Unióban a rasszizmus elleni fellépésnek nincs alternatívája”. Ekkor jegyezte meg von der Leyen: a lengyel „LMBTIQ-mentes övezetek emberiességmentes övezetek, amelyeknek nincs helye Uniónkban”.

Mint látható, a State of the Union-beszédek mindig az EU föderális jellegének erősítését tűzték ki célul, gyengítve a tagállami mozgásteret, általános nyelvezettel ugyan, de arra utalva, hogy az EU-nak a baloldal értékrendjét kell szolgálnia a migráció, a zöldügyek és az LMBTQ-ügyek kérdésében is, valamint azt a jogállamiságot, aminek nincs uniós egységes definíciója, így valójában politikai fegyver.

Nyitókép: Thierry Monasse / Anadolu Agency / AFP