Anglo-magyar epizódok Londonfalváról

Ha az ember életében először jár egy adott idegen nagyvárosban, akkor általában kinézi előre, hogy mit akar megnézni és felállít egy útitervet. Ha éppen nem így tesz, akkor talán jut ideje arra, hogy meghallgassa az ott élőket, pont úgy, ahogy azt én is tettem augusztus második hetében, amikor az EU-ból éppen angolosan távozni szándékozó Egyesült Királyság fővárosában jártam.

Nem a kötelező látnivalókról, hanem néhány emberi anglo-magyar sztoriról szólok tehát inkább.

Az első angliai fuck

amikor a városközponttól akár interurbán távolságra lévő repülőterekről érkeznek és indulnak a repülőgépjáratok. Nincs ez másképp a gatwicki repülőtérnél sem: igaz ugyan, hogy a római Fiumicinóban lévő pályaudvarhoz nem fogható, de rendes vasútállomása van, abból az igazi angol, téglás-tetős fajtából, így adva volt, hogy nem busszal/Uberrel jutok be a kb. 50 kilométerre lévő, East London-i szállásomra.

Annak bizonyítására, hogy lehetséges vasúton eljutni egy reptérről a városközpontba, felszálltam egy vonatra. Egy olyan féregszerű, magyar vasútbarát számára kicsit idegenül ható motorvonatra (még szerencse, hogy Malmöben volt szerencsém évekkel ezelőtt megismerni ezeket), ahol – mint egy igazi féregnél – akármelyik vége lehet a vége vagy az eleje, első blikkre megmondani nem lehet, így a gyanútlan magyar utas pórul is járhat, ha helyjegye van.

Tehát felszálltam, egy hétezer forintos jegy kifizetése után (kevesebb, mint húsz font volt, de úgy tűnik, a bankom 350-nél magasabban váltott forintot fontra) felszálltam, és megpihentem. Vagyis azt hittem… ugyanis alig helyeztem magam kényelembe, és csatlakoztam a második brit-angol wifimre, odajött hozzám egy vasutasnő, aki egy ajtó megvizsgálása és rövid telefonálás után megkért engem, hogy fáradjak át a másik kocsiba. Mindenre volt ideje, errefelé ugyanis jegyet nem szokás már ellenőrizni a beengedőkapuk miatt…

Persze, nem csak engem kért meg nyájasan brit mosollyal, a fáradt turistát, hanem mindenki mást is. Így azt a láthatólag megfáradt irodai alkalmazottat is, aki már akkor a helyén ült, amikor én felszálltam rá. (Vajon merről jöhetett? – tettem fel magamnak akkor a kérdést.) Ő viszont valamiért nehezményezte a dolgot, és ennek hangot is adott. Dobpergés, fanfárszó: igen, félhangos „Bloody fuck!”-kal állt fel, és ment át a másik kocsiba. Én tisztes távolból követtem –

Mani megmondja

Ahol megszálltam – East London egyik központinak számító helyén –, ott fiatalok laktak. Fiatal európaiak. Név szerint Andrea (olasz, ő volt a szobakiadó), Dylan (vörös hajú ír, aki, mint Bob, egész héten burgert süt, délutántól késő estig), és Mani, az egyiptomi származású brit állampolgár, nyolc általánost végzett srác, aki egy vargabetűvel hirtelen az egyik közeli kórház sürgősségi osztályán találta magát. És volt egy Julien is, akivel sosem találkoztam (aki a neve ellenére nem francia, Mani legnagyobb örömére). Na meg Pablo, a macska.

Közülük Manival tudtam hosszabb időt beszélgetni, mivel röpke napjaim alatt csak ő volt ott napközben. Vele érdekes módon nem a fociról beszélgettem, hanem a Brexitről, annak okairól. És legnagyobb megdöbbenésemre Mani, aki maga is bevándorló családból származott (kiskorában érkezett az Egyesült Királyságba), megfejtette a TITKOT! Na nem azt, hogyan kell olcsón fenntartható és jó egészségügyet csinálni (azt a britek sem tudják), hanem azt, hogy miért lett megszavazva a Brexit anno, három évvel ezelőtt.

Ő szerinte ugyanis a brit kilépést azok az emberek szavazták meg,

Azaz etnikai értelemben színpakisztáni, színbangladesi, színindiai, színsatöbbi háztömböket hoznak létre. Szerinte ezt is alátámasztja az, ahogy északról délre halad az ember, látszik, hogyan oldódnak fel ezek a gettók, és – a szavai szerint – válnak a párhuzamos társadalmak egyre inkább semmisé.

Mani ugyanis nagyon nem tartja azt jónak, hogy Nagy-Britanniában párhuzamos társadalmak alakultak ki, és olyan emberek érkeztek az országba, akik évtizedek után sem beszélik a nyelvet, nem ismerik a helyi kultúrát, nem ismerik a helyi politikát, de büszkén lobogtatják a brit útlevelüket.

Egyébként angolnak tartja magát Mani, viszont a Brexit után nem maradna Angliában: elmondása szerint a barátnője skót, így hosszabb távon Skóciában képzelné el a jövőjét. Egy év van az esküvőig, kérdésemre elmondta, meglátja, mi lesz a Brexit után – mert abban biztos, hogy meg fog történni. De azért egy dolgot jónak tartana az angolos távozásban: évekig szeretett Párizsba járni, ám elmondása szerint mostanra nagyon megutálta a francia fiatalokat, igen vadnak tartja őket – ha a Brexit után távol maradnak Londontól a francia „hordák”, abból rossz nem sülhet ki szerinte – mondta ezt széles mosoly kíséretében.

Hős magyar

Mivel London Budapest után – több számítás és becslés szerint – a világ második legnagyobb magyar lakosságú városa, ezért

Nekem is sok ismerősöm próbált és talált szerencsét ott. Köztük kiemelkedik volt főiskolás évfolyamtársam, Bence, aki a filmiparban helyezkedett el és gyárt bizonyos produkciókhoz CGI-effekteket, azaz azokat a hihetetlen dolgokat, amelyek miatt olyan drágák a mai filmek, és amelyek miatt is sokat kell fizeti a kasszáknál.

Bence hat éve ment ki egy hirtelen ötlettől vezérelve a világ egyik legnagyobb városába. Könnyen ment a beilleszkedése a környezetbe, nem volt nagy szünet két munka között, hamar bizonyította a tudását. És azt is, hogy az igen hektikus londoni albérletpiacon nem szeretett volna két szék közé esni, még akkor sem, ha egyik óráról a másikra egy toronyház miatt pár száz fontot nő a lakbér. Évek óta nem láttuk egymást, és egy japán étteremben hihetetlen történetet mesélt el.

Bencéről annyit érdemes tudnia mindenkinek ismeretlenül is, hogy Magyarországon nem tartozott az élsportoló testalkatúak közé, ámbátor itthon sem ijedt meg sohasem a saját árnyékától, ha kellett, fellépett, mint Doszpot Péter, ahogy ez alább ki is kiderül.

Egy nap London belvárosában járt, amikor egyszer csak egy kapucnis afrobrit futott el mellette. Ekkor még nem gondolt semmi rosszra, hiszen Londonban még a legnagyobb autóforgalom közepett is állandóan futókba botlik az ember. Azonban akkor már gyanút fogott, amikor a háta mögül egyszer csak kiabálást hallott, amerikai akcentussal: „Állítsák meg azt az embert!” „Rendőrség!” Bence mindig is gyorsan összerakta a hirtelen szituációk képét, most sem volt másképp:

Aminek a fele se volt tréfa – mesélte egy szusi felett Bence. Azonnal a kapucnis után futott, akit hamar utolért.

Ez volt az a pillanat, amikor azért majdnem megbánta az egész kiköltözést: egy pisztollyal nézett farkasszemet. Elmondása szerint – a szusi felét már megette – akkor úgy érezte magát, mint egy klisében: megállt benne az ütő. Szerencse a szerencsétlenségben, ez csak egy pillanat volt. A másik pillanatban már azon vette magát észre, hogy az afrobriten térdel, és a pisztolytartó karját hátracsavarva ártalmatlanítja a kapucnis rablót. A szirénák hallatán meg már tudta, túlélte.

A szusi végére kiderült, hogy egy 15 éves fiút állított meg, és az is, hogy a Met Police a közbeavatkozásért egy érdemrenddel tüntette ki. Természetesen az is, hogy bizonyos lett: nem volt életveszélyben Bence, ugyanis egy riasztópisztollyal nézett farkasszemet East Londonban, a Whitechapel körüli kis utcák egyikében. Persze, az adott pillanatban ezt nem tudta, csak cselekedett. Ahogy egy hős londoni magyarhoz illik.

Egy londoni pub magyar lordjai

Tamás és Éva szintén évek óta élnek kint. Egy East Croydon-i pub központi alakjai.

Éva, a pár női tagja a semmiből érkezett Angliába. De szó szerint. Tamáson kívül alig volt valamije, amikor ide került. Sok mindent csinált, amíg végül bekerült a pubba. Takarítani. Aztán valamilyen csoda folytán a pub indiai tulajdonosa meglátta benne az ideális pultost. Aztán ahogy telt-múlt az idő, mást is: egyszer csak a pub menedzselésével bízták meg. Ezért nap mint nap visszajár a pubba, sokszor akkor is, amikor már egyébként nem kell dolgoznia. És

Párja, Tamás builder, azaz építkezéseken dolgozik, különféle szakmunkákat végez. Eredetileg nem volt szakmája, itt lett. Mindent megcsinál, ami éppen adódik. Nem volt túl bőbeszédű, amikor találkoztam vele. Viszont az lerítt róla, hogy nem áll messze a bajtól: a fáma szerint egy évvel azelőtt, hogy megismertem volna őt, egy nyelvbeli félreértésből adódóan összeverekedett egy vendéggel. Érdekes szituáció lett: a helyet vezető nő élettársa ki lett tiltva hónapokig a pubból. Azóta legújabb szórakozása, hogy Iant, a fiatal pultost magyar káromkodásokra tanítja. Ottjártamkor éppen a „Bassza meg” volt a soron. Hosszú lesz még ez a magyar káromkodás-ábécé.

A londoni föld alatt

Külön cikket érdemelhetne a londoni metró, az Underground. Közép-európai szemmel ez egy útvesztő, ahol a mobilinternet, akárcsak az európai értelemben vett peron, nem létező dolog. És az is, hogy láthatóan problémái vannak a 21. századi tömegturizmus kiszolgálásával. Nem csak azért, mert egyébként a vonatok olyan alacsonyak, hogy 190 felett már tetőt ér a fej; hanem azért is, mert magukat az állomásokat meghagyták az 1800-as évek utasszámainak megfelelő befogadókapacitásnak.

Ezért lehet, hogy egy két és fél méter széles peronon összetorlódhatott 2-300 ember, akár tíz percre is (ugyanis néha ennyi hétvégente a vonatok követési ideje hétvégente.) Azt persze írnom sem kell, hogy itt is dívik a divat, hogy heringet játszanak az emberek az utazások alatt. Akár mint Tokióban. 

de egy peronőr már van, aki azért betolja az ajtók által fogott táskákat, kabátokat. Hiszen – mint arra egy tábla is figyelmeztet a metróban – a sok kilógó táska miatt sokat kell állnia a világ egyik legforgalmasabb metrójának.

Persze, lehet, hogy nem feltétlenül az utas a hibás, ha a helyszűke miatt kicentizett űrméretű szerelvények sokszor az ember arcától 2 centire záródnak – a modern táskák meg nem feltétlenül férnek bele ebbe a 2 centiméterbe. Azt hiszem, párszor visszasírtam a budapesti metrót e pár nap alatt. Még akkor is, ha egy metróvezető az éneklésével próbálta felvidítani a commutereket.

Az emberek közti térközt többre értékeltem volna.