Szugihara: a japán Schindler, aki zsidók ezreit mentette meg

Matsuzaki Diána Sayuri írása

Szugihara Csiune nevét jóval kevesebben ismerik, mint Oskar Schindlerét, annak ellenére, hogy a litvániai japán diplomata csaknem háromszor annyi zsidót mentett meg a második világháború alatt, mint a német iparmágnás. Csakhogy ő szinte soha nem beszélt aztán a történtekről. 

Karrierdiplomata a történelem fordulóján

A 20. század első napján, 1900. január elsején született Szugihara Csiune már a középiskola után a japán külügyminisztériumnál kezdett dolgozni. Korán kitűnt tehetségével és szorgalmával, ezért a frissen elfoglalt Mandzsúria fővárosába, Harbinba küldték német és orosz nyelvet tanulni. Az orosz ügyek szakértője, majd a mandzsúriai külügyminisztérium diplomatája lett.

1939-ben, a második világháború hajnalán nevezték ki a litvániai japán konzulátus élére, az akkori litván fővárosba, Kaunasba. Japán az 1930-as évekre Ázsia nagyhatalmává vált, és mind gazdasági, mind politikai téren lépést akart tartani nyugati partnereivel, tanulni akart mindegyiküktől. Egyformán szívélyes kapcsolatokat ápolt Németországgal és a formálódó Szovjetunióval is, de mindkét állam lépéseit megfelelő óvatossággal és körültekintéssel figyelte. Szugihara mint oroszul és németül is kiválóan tudó tapasztalt diplomata

Elsődleges feladata az lett, hogy információkat szerezzen a szovjetekről.

Az események felgyorsultak, 1939. szeptember 1-én Lengyelország lerohanásával megkezdődött a II. világháború. A németek elől menekülő zsidóság számára nem sok lehetőség maradt. Nyugat felé Németország lezárta a menekülőútvonalakat, így maradt a keleti folyosó. 1940 júniusára több ezer zsidó érkezett a még független Litvániába, és azonnal a diplomáciai képviseleteket keresték fel segítségért. A Kaunasban működő konzulátusok és nagykövetségek hasonló szerepet töltöttek be, mint Budapesten. Az embermentést vállaló országok és az egyéni akciójukkal az életveszélyt is kockáztató diplomaták vízumot adtak saját országaik területére. A holland konzul, Jan Zwartendijk minden hozzá forduló számára adott vízumot a Hollandiához tartozó Curacao célállomásra. Ahhoz azonban, hogy ide eljussanak, át kellett utazni a Szovjetunión, és Ázsián keresztül áthajózni az óceánon, ehhez kellett a tranzitvízum, aminek kiadására Japán látszott a legalkalmasabbnak.

A kaunasi japán konzulátus előtt 1940 júniusától hosszú sorok álltak sorba vízumért. Szugihara először Tokiótól kért tanácsot, felettesei pedig úgy rendelkeztek, hogy el kell utasítania a kérelmeket. Rövid tépelődés után azonban mégis úgy döntött, hogy segít. Ettől kezdve napi 18 órában folyamatosan szignózta az életmentő dokumentumokat. 1940 augusztusában a többi képviselettel együtt a japán konzulátust is bezárták, Szugihara pedig egy szállodába költözött át, de még itt is folyamatosan adta ki a vízumokat. Szeptember 4-én

végül pedig – bár ez nem bizonyított – a vonat ablakából dobott ki egy köteg aláírt, biankó okmányt. Az aláírásával kiadott, később „életvízumoknak” nevezett iratok a becslések szerint csaknem hatezer életet mentettek meg – pontosan 2139 vízumot írt alá, ezekkel azonban általában többtagú családok utaztak. 

A konzul és családja Európában élte végig a második világháborút. Hazatérésük után a tokiói külügyminisztérium választ adott a japán mértékkel megbocsáthatatlan engedetlenségre és elbocsátották. Évtizedeken át alkalmi munkákból élt, visszafogottan és szegényen. A vízumokról senkinek nem beszélt, egészen addig, amíg az izraeli Jad Vasem Intézet fel nem vette a Világ Igazai közé. Végül 1986-ban halt meg Japánban.

Emlékét ma egyetlen élő fia őrzi, aki folyamatosan járja a világot, hogy beszéljen apjáról, és hogy meghallgassa azoknak a történetét, akik neki köszönhetik életüket.

Szugihara Nobukival Brüsszelben beszélgettünk a sokak által megmentőként ismert diplomata privát arcáról, gyakorlatias vallásosságról, és a japán háborús szerepvállalásról.

Ön már a háború után született, milyen emberként emlékszik vissza az apjára?

Nem beszélt sokat, de ha valamit elhatározott, azt végig is vitte. Őszinte volt, keményen dolgozott, és mindig gondját viselte a családjának, ez volt számára a legfontosabb. Miután 1947-ben visszatért Európából, elbocsátották a Külügyminisztériumból, és hirtelen munkanélkülivé vált. Általában ilyenkor felajánlottak a diplomatáknak valamilyen másik állást, de őt egyszerűen elküldték. Először azt sem tudta, mihez kezdjen.Kezdetben a jokohamai kikötőben, kétkezi munkásként dolgozott, majd állást kapott egy tokiói textilüzletben.

Körülbelül egy év elteltével egy, a megszálló amerikai katonákat kiszolgáló áruházláncnál kapott munkát, majd az NHK-hoz került (japán állami televízió – a szerk.), ahol az orosz szerkesztőségnél dolgozott. Végül 1960-ban felvették egy japán kereskedelmi cég moszkvai kirendeltségére, és itt dolgozott egészen 1978-ig. Évente egyszer jött haza, két hétre, de ez nem számított szabadságnak, ilyenkor nagyrészt megbeszélésekre járt. Én úgy emlékszem rá, hogy folyton dolgozott.

Beszélt valaha is arról otthon, hogy mi történt a világháború alatt?

Soha nem beszélt arról, hogy mi történt Litvániában, az anyám is csak annyit, hogy apám vízumokat adott ki. Egyszerűen nem tartották fontosnak. Anyám még megemlítette, hogy emiatt bocsátották el apámat a külügyminisztériumból, de soha nem részletezte, hogy pontosan miért. Egészen 1968-ig nem tudtunk erről az időszakról semmit. Abban az évben, nyáron apám épp megint hazajött Japánba, amikor telefonon hívták a tokiói izraeli nagykövetségről, hogy szeretnének találkozni vele. Engem is magával vitt. A nagykövetség kereskedelmi attaséja gyermekként a családjával együtt egy, apám által kiadott vízummal menekült meg, és évekig kereste apámat, mire rátalált. Akkor, azon a találkozón kiderültek a dolgok, és én is elkezdtem tőle kérdezősködni.

A követségen az attasé megkérdezte apámat, tehet-e érte valamit, ő pedig azt válaszolta, hogy igen, segítsen nekem egyetemi ösztöndíjat találni Izraelben. Két nappal később megjött a válasz, hogy a jeruzsálemi Héber Egyetemen tanulhatok. Az egyetemen még természetesen senkivel nem találkoztam, aki kapott apámtól vízumot, hiszen ott csak fiatalok voltak, de szépen lassan egyre több történetet hallottam a holokauszt túlélőiről. Sok év telt el, mire sikerült kiderítenem, hogy mi is történt Litvániában, de még a mai napig is kutatok, és próbálom a tények alapján elmondani az igazi történetet.

Azt olvastam, hogy az apja korábban megkeresztelkedett, keresztény lett, az orosz ortodox egyház szentként is tiszteli.

Amikor apám Harbinban élt, el akart venni egy orosz nőt, Klaudiát feleségül. Az esküvőhöz elég lett volna a városházára menni, de Klaudia nagyon vallásos volt, és ragaszkodott ahhoz, hogy templomi esküvője legyen, ehhez azonban apámat meg kellett keresztelni. Megkérdezték a papot, hogy nem lehetne-e csak az esküvő kedvéért ezt megtenni. Ő azt mondta: „Miért ne? Ha fizet is érte...” 

be is jegyezték az anyakönyvekbe, valójában azonban csak fizetett érte, nem vette komolyan. Anyám esetében úgy történt, hogy amikor apámmal Helsinkibe költözött, egy fogadáson a diplomatafeleségek a vallásáról kérdezték, ő pedig nem merte azt mondani, hogy buddhista vagy sintoista, mert szerinte nem tudták volna hova tenni, így azt mondta, keresztény. Később elvitte a bátyáimat egy templomba, megkeresztelkedtek. De nem tudtak semmit a kereszténységről, nem olvasták a Bibliát. Manapság már lehet hittant tanulni, olvassák a Bibliát, de akkoriban akárki lehetett így keresztény. Otthon sosem volt Bibliánk, sosem voltunk templomban, sintoista hagyományok szerint éltünk, azért, mert a meghalt testvérem hamvait így otthon tarthattuk, apám szerint pedig ez volt a legolcsóbb. Ha buddhisták lettünk volna, házi oltárt kellett volna építenünk, és az sokba került volna, ezért lettünk inkább sintoisták.

Nagyon pragmatikus szemlélet….

Igen, apám nagyon gyakorlatias és takarékos ember volt, minden fillérre odafigyelt. Gyerekkoromban nagyon szerettem volna egy biciklit. Azt mondta, ha az osztályom felének lesz biciklije, akkor majd nekem is vesz. Folyamatosan számoltam az osztályban a bicikliket, és egyszer eljött a nap, amikor azt mondta, rendben, megkapom. A vasútállomáson vártam, hogy hazatérjen az új biciklimmel, és akkor megjelent egy több számmal kisebb, női kerékpárral. Az volt a legolcsóbb. Amikor Moszkvában élt, egyszer meglátogattam, és azt mondta, meghív vacsorára.

– számára ez nyilvánvalóan luxus volt. Pedig amikor még Harbinban élt, híres volt arról, hogy minden pénzét szórakozásra, fogadásokra, luxusra költötte.

Mi változtathatta meg?

Az, hogy elvesztette a munkáját. Ajánlások nélkül nehéz munkát találni, pénzt keresni. Két bátyám volt, és apám szerette volna, ha Amerikában tanulnak, ezért minden pénzt erre tett félre.

Hogyan élte meg, hogy a külügyminisztérium elbocsátotta?

Apámat behívatta az akkori külügyminiszter-helyettes, és azt mondta neki, nyújtsa be a felmondását, indoklás nélkül. Hozzátette: tudnia kell, miért. Apám szó nélkül megtette. Az indokot valójában csak sejtette, de nem szólt semmit. A külügyminisztérium egyébként több olyan táviratot is eltüntetett, amiben apám figyelmezteti Tokiót a helyzetre és útmutatást kért. Öt ilyen távirat volt, amiből három hiányzik.

 akkoriban minden távirat átfutott rajtuk. Japánban eltüntették őket, mert így egyszerűbb volt.

Japán sokáig elhallgatta Szugihara Csiune történetét, mi a helyzet most?

Ma már nagyon népszerű a története, sokan ismerik. Pár éve egy filmet is készítettek róla, de ennek nagy része fikció.

Mi az, amiben eltér a valós történettől?

Először is, az apám személyisége nem olyan volt, mint a filmen, ő nem volt olyan, mint James Bond. És jobban is nézett ki, mint a főszereplő (nevet). Sok olyan dolog is volt a filmben, ami történelmileg lehetetlen volt, például, amikor a menekültek elérik Japánt, és elkezdik énekelni a Hatikvát (izraeli himnusz – a szerk.), miközben az csak néhány évvel később keletkezett – a motívumot amúgy a Schindler listájából vették. Csak Japánban mutatták be, külföldre nem tudták eladni, ezért kiadták a japán nagykövetségeknek, hogy ezzel is promotálják Japán pozitív oldalát.

Kína és Korea nagyon sokat kritizálja Japánt a háborús bűnök miatt, és az ország ezzel akarja azt bizonyítani, hogy a japánok nem voltak olyan gyilkosok, mint ahogyan mások mondják. Tavaly Hong Kongban tartottam előadást iskolásoknak. Sok diák azzal jött oda a végén, hogy „Jó, hogy az ön apja ilyen rendes volt, de mi a véleménye azokról a bűnökről, amiket a japán hadsereg Kínában követett el?” Én nem tudtam erről sokat, akkor egyszerűen nem hittem el, hogy a japánok olyan sok embert öltek volna meg Kínában és Dél-Koreában. A Hong Kong-i japán nagykövettől kérdeztem meg, hogy a japánok tényleg ennyi embert öltek meg Nankingban? Azt mondta, az áldozatok számában van eltérés, de igen, nagyon sok kínait, koreait öltek meg a japán hadsereg tagjai. Szégyelltem magam, és azt gondolom, nem kellene az apámmal dicsekedniük. El kell fogadniuk a történteket, és bocsánatot kellene kérniük.

„Életvízum”

Szugihara Csiune sosem tartotta magát hősnek, fia szerint is csupán megsajnálta azokat, akik a hivatala előtt álltak sorba. A végeredményen azonban ez mit sem változtat, és az általa kiállított vízumok segítségével megmenekült családok a mai napig megemlékeznek róla világszerte.