Ha sok kicsi ember, sok kicsi helyen, sok kicsi jót tesz, megváltozik a világ

„Miért éppen Afrikában támogatja az árvákat és nem mondjuk Ázsiában, vagy akár Csángóföldön?

A világ számos pontján szükség van segítségre, legyen az anyagi vagy erkölcsi. Én hiszem, és ezt is tapasztalom, hogy a világon megvan arra a lehetőség, hogy különféle helyeken segíthessünk. A Taita az én döntésem volt. Egyetemista éveim alatt találkoztam még a kenyai apácákkal, és rögtön megtetszett a munkájuk.

Szerettem volna helyben megtapasztalni, hogyan működik Afrikában egy apácák által vezetett árvaház. Itthon is sokat foglalkoztam állami gondozott gyerekekkel, akiknek az „átlagos” fiatalokhoz képest, család és szociális háló nélkül, sokkal nehezebb boldogulni, beilleszkedni a társadalomba. Arra voltam kíváncsi, hogyan működhet ez egy a magyarnál sokkal szegényebb társadalomban, ahol a nővérek az életüket teszik fel a gyerekek nevelésére.

Nem csalódott a nővérekben, Afrikában?

Fantasztikus volt megtapasztalni a közösség megtartó erejét, amikor az emberek nem a fölöslegüket, hanem a mindennapi betevőjüket osztják meg másokkal. Egy szellemileg fogyatékos asszony például minden nap más háznál ebédelt és ez természetes volt mindenki számára. Vagy amikor egy-egy marék babot, kukoricát hoztak be a negyvenfős árvaházba, mert tudták, hogy ha ezt mindenki megteszi, akkor végül egy nagy tál étel lesz belőle a gyerekeknek. A kenyai árvaház lakói nem a társadalom perifériáján élő gyerekek, hanem nagyon is aktív tagjai a helyi közösségnek, melyhez kapcsolódási pontjuk is van, s ez nagyon fontos. Engem nagyon foglalkoztatnak azok is, akik a közvetlen közelemben szorulnak bármilyen segítségre, de konkrét, közeli arcokkal óvatosabban lehet dolgozni; nekik sokszor az a segítség, ha ők is, mi is észrevétlenek maradunk.
Természetesen sok helyen kellene és kell is segíteni. Ott van még az ön által említett Csángóföld is, ahol talán még megtalálható az a jelenség, ami engem Afrikában annyira megdöbbentett – hogy emberek napi 12 óra kemény és tisztességes munkával sem képesek az éhezéstől megóvni családjukat. Nagy örömömre, az elkövetkező időszakban itthoni, domonkos nővérek által vezetett kis szülő-közösségünkkel lehetőségünk lesz egy közelebbi, kárpátaljai pici projektet is támogatni, ha nem is csángó magyart. A lényeg szerintem, hogy az ember nem mindenhol tud segíteni, bízni kell abban, hogy mindig meglesz a lehetőségünk arra, hogy ott és akkor segítsünk, ahol annak szükségét érezzük. Legyen az a Kárpátok közt, vagy a kenyai Taita fennsíkon. Mi csak bízunk abban, hogy mások is így cselekszenek a mindennapokban.

Szerepet játszott a döntésében valamely személyes afrikai élménye?

Nem is volt különösebb afrikai élményem. Az első kenyai önkéntes munkám előtt csak Egyiptomban jártam a munkahelyem testvéregyetemén. Az pedig nem az a tipikus „afrikai élmény” volt, amire szerintem gondol.

Van annak jelentősége, hogy egy vallási választóvonal mentén van a Taita árvaház Kenyában? Miért pont ott?

A zanzibári püspök indította útjára a szerzetesnővéreknek Szent Józsefről nevezett rendjét a múlt század közepén. A cél az volt, hogy a nővérek egyszerűségükkel, imáikkal és mások szolgálatával evangelizálják a helyi közösségeket. Biztosan nem véletlen, hogy lassan észak felé orientálódtak, de erről semmilyen említést nem tesznek. Kenyán belül a lokációnak véleményem szerint pusztán annyi szerepe van, hogy az első fehér misszionáriusok a tengerparti hőség elől a hegyekbe menekültek, így került az Anyaházuk a Taita tartományba, Burába. Emellett ez Kenya egyik legszegényebb területe, ahol nagy szükség volt a nővérek segítő munkájára.”