Az „emberarcú gazdasági globalizáció” útján

Amint arról a Precedens korábban beszámolt, az amerikai Legfelső Bíróság nemrég fontos döntést hozott a Világbank-csoporthoz tartozó International Finance Corporation–t (Nemzetközi Pénzügyi Társaság, IFC) és ahhoz hasonlóan más, az Egyesült Államokban székhellyel rendelkező nemzetközi – elsősorban pénzügyi és fejlesztési – szervezeteket megillető immunitás kérdésében. A nemzetközi jogászok előzetes véleményétől és a nyilvános meghallgatásból körvonalazódó várakozástól eltérően a bírák mégis áttörték az eddig uralkodó abszolút immunitás teóriáját. Ennél is nagyobb meglepetést okozott, hogy a végig kiegyenlítettnek jósolt – ideológiai törésvonal mentén megoszló – szavazati arány helyett a testület elnöke, John G. Roberts által jegyzett többségi véleményhez konzervatív és liberális elveket valló bírák egyaránt csatlakoztak. Csupán egyetlen bíró – meglehetősen ironikus módon éppen a nemzetközi jogot leginkább tisztelő Stephen Breyer – fogalmazott meg különvéleményt. Az pedig mindenképpen az elnök vezetői képességeit dicséri, hogy egy olyan kérdésben volt képes egységet kovácsolni, amely kétségkívül jogfejlesztő hatású. Ráadásul nemcsak a szűkebb belső, amerikai jog tekintetében, hanem idővel az általánosabb nemzetközi szokásjogot is minden bizonnyal alakítani fogja.

A jogvita hátterében az indiai Gujaratban létesített széntüzelésű megahőerőmű által okozott olyan környezeti – a levegőben, a tengerben és a felszín alatti vizekben okozott – károk állnak, amelyek a létesítmény közelében élő helyi lakosság tradicionális és évszázadok óta űzött – elsősorban halászati és mezőgazdasági – tevékenységeit lehetetlenítették el, és így életfeltételeiket megnyomorították. A per pedig azért Washingtonban zajlik, mert a washingtoni székhellyel működő IFC még 2008-ban – általános célkitűzései és politikája keretében – 450 millió amerikai dollár kölcsönt biztosított ahhoz, hogy a létesítmény felépülhessen, a sérelmet szenvedettek állítása szerint anélkül, hogy a projekttel együtt járó és jól ismert kockázatokat figyelembe vették volna, vagy védekeztek volna velük szemben. Ugyan a bírák előtt álló kérdés egyedi ügyben merült fel, mégis egy jóval általánosabb és szinte valamennyi kontinenst sújtó jelenségből fakad. A nemzetközi pénzügyi és gazdasági rendszer egyik fontos tartópillérét jelentő Világbank eredetileg a háborús pusztítást követő újjáépítések támogatásának céljával jött létre. Ezen az eredeti célkitűzésen azonban igen rövid idő leforgása alatt túlterjeszkedett. Erről tanúskodik az intézmény harmadik vezetője, Eugene R. Black a Foreign Affairs magazin 1952. áprilisi számában megjelent írása, amely már arról számolt be, hogy a Világbank valamennyi kontinensen jelen van, és segítséget nyújt a modern ipari, illetve mezőgazdasági termelés előfeltételeinek megteremtéséhez, valamint az üzletbarát jogi környezet kialakításához.

A cikk tanúsága szerint a gazdasági globalizáció feltételeinek megteremtését elsősorban a fejlődő országokba irányuló beruházások kockázatainak csökkentésével kívánja elérni. Így például a Világbank-csoporthoz tartozó Nemzetközi Beruházásvédelmi Ügynökség (MIGA) hitelgaranciát és biztosítást nyújt, a Nemzetközi Befektetések Vitarendezési Központja (ICSID) nemzetközi vitarendezési fórumot kínál a beruházó és az őt fogadó állam közötti szabályozási jogvitákban, míg Nelson Rockefeller javaslatára létrehozott IFC közvetlen vállalatfinanszírozással és tulajdonosi részvétellel támogatja a világjáró vállalatok beruházásait. Amellett, hogy a Világbank-csoport által követett reformelképzelések gazdaságfejlesztésre gyakorolt hatását közgazdászkörökben közel sem övezi konszenzus, egy-egy ipari, energetikai vagy más egyéb beruházás – elsődlegesen a nyereségérdekeltség szem előtt tartásával történő – elősegítése számos esetben – a környezetvédelmi vagy más alapvető emberi jogi szabályok megsértésével – éppen a szegényebb közösségeket vagy országokat sodorja még kiszolgáltatottabb, illetve még reménytelenebb helyzetbe, amit a Precedens korábban már elemzett. Az éppen az ilyen esetek növekvő száma miatt mind a Világbanknál, mind pedig az IFC-nél felállított belső (vizsgálati és ombudsmanszerű) ellenőrzési platformok azonban nem bizonyulnak elégségesnek a jogsértések megelőzéséhez vagy a kellő jogorvoslat biztosításához. A sérelmet szenvedett közösségek által indított perekben pedig az IFC rendre az őt nemzetközi szervezetként megillető abszolút immunitásra hivatkozik, mondván: „a tagállamok közös céljait szabadon követi anélkül, hogy bármelyik tagállam bírósága ebbe beleszólhatna”. A szóban forgó jogvita ennek megfelelően egy valamennyi kontinenst érintő általánosabb jelenségbe illeszkedik, és tétje a nemzetközi pénzügyi és fejlesztési szervezetek – végső soron pedig a gazdasági globalizáció – által okozott jogsértések miatt viselt felelősség, elszámoltathatóság és jogorvoslat kérdése.

Ehhez a Legfelső Bíróságnak elsődlegesen egy törvényértelmezési kérdésben kellett állást foglalnia. A nemzetközi szervezetek immunitásáról 1945-ben elfogadott törvény értelmében ugyanis a nemzetközi szervezeteket a külföldi államokkal azonos terjedelmű immunitás illeti meg. Ugyanakkor míg abban az időben az államokat megillető szuverén immunitást abszolútként ismerte el az Egyesült Államok, addig az 1950-es évek elején ez megváltozott, és a külügyminisztérium – a nemzetközi jog általános felfogásának változását követve – az immunitásnak egy korlátozottabb körét fogadta el, amelyben ugyan a közhatalmi tevékenységgel (acta iure imperii) összefüggésben továbbra is mentességet élveztek a külföldi államok, az úgynevezett kereskedelmi tevékenységükért (acta iure gestionis) viszont már nem. Egy 1970-es években elfogadott törvény (Foreign Sovereign Immunities Act) pedig a külügyminisztérium helyett a bíróságok mérlegelésére bízta a konkrét ügyekben az immunitás terjedelmének meghatározását. Az alsóbb fokú bíróságok által elfogadott – és eddig uralkodó – állásponttal szemben, amely a nemzetközi szervezeteket megillető immunitást az államokat a törvény elfogadásakor (vagyis 1945-ben) megillető immunitáshoz kötötte, a Legfelső Bíróság bírái úgy látták, hogy a törvény a szuverén immunitásra általános fogalomként utal, így tartalma a fogalommal együtt, kéz a kézben változik. Ilyen értelmezés eredményeképpen mondták ki, hogy az IFC-t az amerikai bíróságok előtt nem illeti meg immunitás a kereskedelmi tevékenységével összefüggésben. Ugyanakkor – ahogyan erre maguk a bírák is utalnak a többségi vélemény indokolásában – ez a döntés önmagában még nem minden akadályt hárít el a felelősségre vonás elől: továbbra is a sérelmet szenvedett felpereseknek kell bizonyítaniuk, hogy a kifogásolt tevékenység kereskedelmi jellegű volt, és ez a tevékenység az Egyesült Államokhoz köthető. Az eljáró bíróságok pedig még mindezek teljesülésének esetén is alkalmazhatják az ún. forum non conviniens doktrínát, miszerint az indiai bíróságok összességében kedvezőbb helyzetben vannak ahhoz, hogy a kereset felől döntsenek. Mindez pedig nem jelent mást, minthogy a jogérvényesítésnek még hosszú és rögös útja vár a sérelmet szenvedettekre.

A döntés mégis kétségkívül jogfejlesztő hatásúnak tekinthető, ugyanis az egyik leglényegesebb akadályt hárította el az IFC – és vele együtt más nemzetközi pénzügyi és fejlesztési szervezetek – felelősségre vonásának lehetősége elől. Másfelől pedig szakítást sejtet a nemzetközi jog azon hagyományos felfogásával, miszerint a hátrányt vagy kárt szenvedett közösségek pusztán (láthatatlan) tárgyai vagy „elszenvedői” a nemzetközi jognak, amit Stephen Breyer különvéleményében ismét előhúzott, régi és hamisnak bizonyult tétel úgy fogalmaz meg, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények független elszámoltatás és külső fórum nélkül is tisztában vannak fontos erkölcsi kötelezettségeikkel és küldetésükkel. Ehelyett a mostani döntés a nemzetközi jog és különösen a nemzetközi gazdasági jog újabb fejlődésével összhangban álló, illetve azt erősítő felfogást fogad el, amely aktív hangot és orvoslási lehetőséget kíván biztosítani a gazdasági globalizáció következtében kárt szenvedett közösségeknek. A nemzetközi pénzügyi és fejlesztési szervezetek immunitásának korlátozása óvatos, de határozott és szükséges lépés azoknak a jogi kereteknek a kijelöléséhez, amelyekben a gazdasági globalizáció közös sikerként nyerhet legitimitást. Emellett a döntés olyan további intézkedések, így például nemzetközi kontrollmechanizmusok kialakítására vagy akár egy még szűkebb, funkcióhoz kapcsolódó immunitás elfogadására sarkallhatja az államokat, amelyek egy „emberarcú gazdasági globalizáció” eléréséhez nélkülözhetetlenek.

A szerző Sándor Lénárd, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutató Központjának kutatója.