Mértékadó brit lap: Zelenszkijnek valószínűleg meg kell alkudnia Putyinnal – és ezt már ő is tudja
Nem csak nekünk tűnt fel, tényleg egyre kevésbé harcias Zelenszkij retorikája.
Trump megcáfol minden politológiai közhelyet, bölcsességet, tapasztalatot, de Trump aggasztó és veszélyes is egyben – mondja Pintér Károly, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Amerika-szakértő tanára a Mandinernek. Az elnökválasztásról lapunknak nyilatkozó Pintér úgy véli: van valami roppant szabálytalan ebben a kampányban, ami nem felel meg a hagyományos amerikai logikának. Annyira elkezdett balra és jobbra tolódni az amerikai politikai élet két meghatározó pártja, hogy akár egy harmadik párt is létrejöhet, amire a 19. század közepe óta nem volt példa. Kik szavaznak Trumpra és ki lenne az alelnöke? Mit akar Sanders, indulnak-e legközelebb a republikánusok fiataljai, és miért nem változtatnak az elektori rendszeren az amerikaiak? Interjúnk.
Pintér Károly, a Pázmány Amerika-szakértő tanára
Kinek drukkolna szíve szerint?
Donald Trumpnak nem drukkolok, de ha ő nincs a jelöltek között, én hátradőlök és kérem a popcornt. Trumpot veszélyesnek tartom, kifejezetten aggasztó volna, ha ő nyerné a választást. Vele szemben jobb híján Hillary Clintonnak drukkolnék, nem mintha különösebben megmozgatna, mint jelölt.
Ha a verseny a végére a Trump versus Hillary választásra egyszerűsödik, kinek lehet nagyobb esélye és miért?
Tavaly novemberben azt gondoltam, hogy Trump esélytelen és nem fog labdába rúgni még a republikánus előválasztásokon sem. Az egyetlen mentségem az, hogy rajtam kívül fél Amerika is benézte Trumpot – a szavazóin kívül nagyjából mindenki. Most már nem jelenteném ki olyan magabiztosan, hogy esélytelen; de még mindig azt gondolom, hogy több utálója és ellendrukkere lesz, mint amennyien rá szavaznának. Szerintem Trump a függetlenek és demokraták közül nem tud annyi embert megmozgatni, de Hillary sem egy karizmatikus valaki. Régen benne van a politikában, sokan utálják, van egy masszív ellentábora. Trump elvitathatatlanul tud valamit, valahogy meg tudja szólítani az embereket, és nem csak azért, mert ügyes kampánystábja van. Annak idején Reaganre mondták azt az irigyei, hogy „teflon president”, mivel minden támadás és kritika lecsúszott róla, kedélyes, optimista stílusa miatt a közvélemény szemében nem lehetett semmivel megfogni.
Trump mondjuk nem éppen kedélyes.
De a teflon-jelenség rá is áll. Ahhoz képest, hogy mennyi marhaságot mondott, mennyi gázos ügy van a füle mögött és mennyi mindennel lehetne rombolni a népszerűségét, óriási tábora van. Valamit tud a pali. Végignéztem három republikánus vitát, és voltaképpen a maga módján nem rossz, ahogy vitázik. Valaki ki is elemezte Trump debattőri módszereit, hogy miként reagál, pattintja le magáról a kritikákat, hogyan támad vissza. Erre nem lehet felkészülni, ez neki séróból jön.
Például?
Trump úgy kérdez vissza, hogy az ellenfele ne tudjon jól kijönni belőle. A konkrét politikai kérdések helyett előszeretettel tereli személyes síkra a témát, ráadásul úgy, hogy ő mindig a magabiztos, fölényes, „tökös csávó” szerepébe kerül, az ellenfele viszont nem. A Trump-hívek jellemzően nem ügyek mentén szavaznak, hanem a személyisége fogta meg őket. Imponál nekik ez a magabiztos, nagypofájú, bizonyos értelemben gátlástalan, a politikusoknak beszólogató, szüntelenül magát fényező ürge. A Trump-híveket nem az érdekli, ami az elemzőket, azaz hogy a különféle politikai kérdésekben mi az álláspontja a versenyzőnek; hanem elhiszik neki, hogy valami nagyszerű dolog következik, ha ő lesz az elnök. Valószínűleg eleve már sokan kedvelték őt a hosszú éveken át sikerrel futó üzleti valóságshow-ja miatt, és most azt mondják, Trump nem egy politikus, ő sikeres üzletember, milliomos, valódi győztes, tehát „yes”.
„Ebben a mezőnyben Ted Cruz a konzervatív”
Anti-establishment hangulat?
Igen, de ezt már ősszel beharangozták, mint várható jelenséget. Emiatt jutott el a fekete Ben Carson is addig, ameddig. Mert mi szólt mellette? Nem volt egy magával ragadó személyiség, mindenki elaludt, akárhányszor megszólalt bármelyik vitában, nem volt különösebben érdekes programja. Kiváló agysebész, rendes, derék ember, ennyi. És márciusig elhúzta, sokkal messzebb jutott, mint egy szokványos választási évben jutott volna.
Eredetileg úgy gondolták, hogy a Trump-szavazók alacsony végzettségű, frusztrált emberek. Az elemzők rögtön mentálhigiénés problémákat véltek fölfedezni a táborában, ahogy az ilyenkor lenni szokott, de aztán kiderült, hogy ennél jóval összetettebb tábora van.
Nehéz a Trump-szavazókat demográfiai, jövedelmi, szociológiai szempontok szerint besorolni. A bázisa elsősorban az, amit említett, de nem kizárólagosan. A Trump-jelenség ennél tágabb vonzerővel rendelkezik, a 30-40 százalék, amit sok államban megszerez, nem jön össze a fehér munkásosztályból. De szerintem Trumpot ideológiailag sem lehet beskatulyázni. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy jobbosnak titulálják. De ebben a mezőnyben Ted Cruz a konzervatív. Trump nem konzervatív, viszont gátlástalanul populista. Az egyik vitán közölte, hogy „I’m changing, I’m flexible”. Pillanatok alatt vált nézeteket, és nem zavartatja magát amiatt, hogy korábban mást mondott – ahogy a szavazóit sem. A legfurább, hogy a szavazói jellemzően nem a nagyvárosi, jómódú emberek. Vajon mitől imponál egy New York-i multimilliomos, a legkevésbé tipikus jelölt azoknak, akik nem jómódúak és nem a legsikeresebbek? Jobban hisznek abban, hogy ő a bajnokuk, mint mondjuk Marco Rubio, akinek szegény kubai emigránsok voltak a szülei és saját magától kapaszkodott fel; vagy Ben Carson, akinek az anyja még a középiskolát sem fejezte be. Rubio és Carson a self-made-manek, és mégis Trump imponál a szegényebb republikánusoknak. Van valami roppant szabálytalan ebben a kampányban, ami nem felel meg a hagyományos amerikai logikának.
Ha Trump elnökké válna, lehetséges, hogy kénytelen lenne azonnal mérséklődni és beletanulni a politikába? Hiszen vége lesz a roadshow-nak és kormányozni kell.
Bármi lehet. Kérdés, mennyire lenne hajlandó tanácsadókra hallgatni és egy stáb által befolyásoltatni magát. Mert ha igen, akkor nem annyira kockázatos. Ha azt gondolja, hogy ő a legokosabb csávó a világon és majd megmondja a tutit nulla politikai tapasztalattal, akkor nagy veszélyeket hordozhat az elnöksége. Egy Trumpot odaküldeni Putyinnal tárgyalni… nem tudom. Trumpnak tényleg soha nem volt politikai pozíciója, ahol felelősséggel tartozott volna választóknak, ahol józan kompromisszumokat kellett volna kötnie. Sőt, még az amerikai politikai rendszerről is homályosak az ismeretei, ez látszik az ígéreteiből. Mit kezdene például a Kongresszussal? Amerika nem parlamentáris rendszer, a Kongresszusnak nem parancsol az elnök, mellérendelt viszonyban vannak. Főleg ha esetleg a demokraták megszerzik a többséget valamelyik házban… Trump derékhada nagy dolgot vár tőle: az nem elég, hogy ő egy ügyvezető elnök legyen, ez nem az ő imidzse, neki nagyot kéne durrantani. Erre pedig kicsi esélye van.
Ki lenne az alelnöke? Chris Christie?
Ó, alelnököt biztos találna! Chris Christie szerintem ott áll ugrásra készen. Miután Chris Christie kinyilvánította, hogy Trumpot támogatja, Trump a szuperkedd után beállította maga mögé a győzelmi sajtótájékoztatón. Trump nyomta a szokásos, magabiztos, fölényes dumát, Chris Christie mögötte olyan arccal állt, mint egy tízéves gyerek, akit elfenekeltek: félig ijedt, félig durcás arcot vágott. Pedig ő is a vagány fickó imidzsét hozta a kampány korábbi szakaszában. Valószínűleg nagyon nem akart ott lenni, de Trump közölte, hogy ha akarsz valamit, akkor állj mögém. De biztos lesznek még, akik Trump mögé fognak beállni, főleg, ha egyértelművé válik, hogy ő lesz a párton belüli győztes. Az viszont merőben szokatlan, hogy több komoly republikánus politikus előre megmondta: ők nem fogják támogatni Trumpot. Nem emlékszem a republikánusoknál ennyire megosztó jelöltre. Talán Barry Goldwater 1964-es jelöltsége volt ilyen, csakhogy Goldwater egy konzervatív politikus volt, szemben Trumppal, aki se nem konzervatív, se nem politikus. Goldwaterről utólag azt mondták, hogy előrevetítette a republikánusok jövőjét: a programja ’64-ben még túl konzervatívnak számított, de Reagan, aki Goldwater lelkes híve volt, másfél évtizeddel később már megnyerte vele a választást. Patrick Buchanan például azt írja az American Conservative-on, hogy Trump lehet a párt jövője. Nem tudom, hogy ez jó hír-e…
„Rubiónak ez a választás bukta, mert tőle többet vártak”
Rés keletkezett a választási rendszeren?
A rettentően hosszú amerikai elnökválasztási procedúra eddig viszonylag megbízható volt abban, hogy a hülyéket és a kóklereket kiszórta. A kampány során a média addig kapargatta a jelöltek múltját, míg kiderült valami kínos ügy, addig vitáztak egymással, amíg mondtak valami baromságot. Csak a szívósak és profik élték túl. De ilyen értelemben Trump is profi és szívós.
Minth a második Bush óta válságban lenne a Republikánus Párt.
Így van, bár én ezt a vezér-témát sosem tartottam perdöntőnek az amerikai politikában, mivel egyik pártnak sincs valódi hatalommal rendelkező vezére. Ezt mi, európaiak nehezen tudjuk elképzelni. A convention az egyetlen országos gyűlése a két pártnak – négyévente egyszer. Két elnökválasztás között a pártok országosan nem léteznek, a tagállamokban vannak választások, meg Szenátus, Képviselőház, kormányzó, városi polgármester... Igazából a pártok tagállamonként léteznek, országos szinten csak nagyon laza szövetségek formájában működnek együtt. Van a két pártnak Nemzeti Bizottsága (National Committee), de ezek inkább ilyen összekötő-koordinációs testületek, amelyek azzal foglalkoznak, hogy menjen a kommunikáció.
De ezeknek a tagjai szürke eminenciások, nem?
Igen, háttéremberek. Valamennyire azért ismert politikusok, de nem lehet őket a párt vezéreinek nevezni. Az egyetlen, akit pártvezetőnek tekintenek „első az egyenlők között” alapon, az a mindenkori elnök, mint pártjának legtekintélyesebb embere, de ő sem dirigálhat a pártnak. Elképzelhetetlen, hogy az elnök például leszóljon Texasba, hogy XY-t indítsák kormányzójelöltnek. Szó se lehet róla, elsőként a texasiak tiltakoznának ez ellen.
Az mégiscsak fontos, hogy melyik jelölt mögé áll be a pártelit, hiszen tekintélye van, tudja, hogy ki érti a politikát és kinek van elég tapasztalata, ki lehet meggyőző a választók számára. Most Jeb Bush lett volna a republikánus pártelit favoritja, de valamiért képtelenek voltak érvényesíteni az akaratukat.
Benézték. Azt hitték, hogy a Jeb Bush név és a mögötte lévő pénz nyerő lesz. Eddig aranyszabály volt, hogy az nyeri az elnökjelölti versenyt, akinek a legtöbb pénze van. Én őszintén szólva az ifjabb Bush-ban sem láttam 2000-ben, hogy mitől lenne annyira elsöprő jelölt. Nem volt átütő erejű szónok, nem volt karizmatikus, de már januártól azt mondták, hogy óriási a „war chest”-je, tehát a háborús kasszája, nagyon komoly támogatói voltak. Két ellenlábasa volt, Pat Buchanan jobbról és egy mérsékelt figura, a centrista Bill Bradley. Kezdettől fogva azt mondták, hogy Bush fog nyerni, nem azért, mert ő a legokosabb, neki van a legjobb programja, hanem mert neki van a legtöbb pénze. Csodálkoztam, de tudomásul vettem. Az ellenfelek elleni negatív kampány ugyanis nagyon sokat jelent: ha eleget reszelnek valakit reklámok százaiban, akkor előbb-utóbb Johnny azt mondja, hogy vele valami nincs rendben. De ez most Jeb Bush esetében totális kudarcot vallott. A New York Times fel is tette a kérdést: hogyan lehet elkölteni 128 millió dollárt egy vesztes kampányra? Egyetlen államban sem tudott kitörni a 10 százalékos sávból. Maradandó lecke ez a kampánystratégáknak: hogy ha nincs eladható jelölt, csak a pénzzel nem lehet nyerni.
Bush nem volt eladható?
Ezúttal nem, pedig tapasztalt politikus, mérsékelt, kifogástalan a pedigréje, példás a családja, nem lehet igazán semmivel megtámadni. A legkényesebb kérdés, amit kapott, az volt, hogy ő elindította volna-e annak idején az iraki háborút, ha ő lett volna az elnök. De nem haraptak rá az emberek, az izgalmas jelölteket keresték, mint Trump, Cruz vagy Rubio. Bush egyébként különösen megorrolt Rubióra, mivel anno Floridában bizonyos mértékig az ő protezsáltja volt, és ebben az elnökválasztási kampányban a saját tanítványa nőtt a fejére. A kiszállása óta sem állt mögéje, pedig amúgy logikus lenne, hogy a másik floridait támogassa, aki politikailag is közel áll hozzá. Az amerikai sajtó szerint nincs olyan informális vezéregyéniség, akire a párt hallgat. Ilyenek szoktak lenni a volt elnökök – de a két Bush kivonult a politikából, és sem McCain, sem Mitt Romney nem ilyen figura, nincs elvitathatatlan tekintélyük. Ebben persze jócskán benne van a Tea Party hatása is. Ez osztotta meg a Republikánus Párt bázisát, addig nagyjából működött az „egy a tábor, egy a zászló” logikája.
A Tea Party dobhatta fel Trumpot?
A Tea Party konzervatív lázadás a Republikánus Párton belül. A Tea Party alulról szerveződő mozgalomként indult 2009-ben, amely az egyszerű emberek képviselőjeként számos kongresszusi körzetben saját jelöltet indított, és győzött is a „fősodorbeli” republikánus jelöltekkel szemben, így alakult ki a Képviselőházban egy nem hivatalos Tea Party-frakció a republikánusokon belül. Amikor 2011-ben nem szavazták meg a szövetségi adósságplafon megemelését és emiatt hetekre leállt a szövetségi kormányzat, akkor elsősorban a Tea Party-sok élezték a konfliktust, nem voltak hajlandóak kompromisszumra. Ez az alulról jövő radikalizmus az, ami részben Trumpot is támogatja, habár Trump nem a Tea Partyra alapoz. Szerintem ő palira veszi ezeket az embereket. Ami számomra érthetetlen, hogy az evangéliumi konzervatívok (evangelical conservatives), a protestáns vallásos jobboldal jelentős része is Trump mögött áll. Egy konzervatív, mélyen vallásos protestáns ember, aki hisz a család szentségében, a hagyományos vallásos értékrendben, leszavaz egy kétszer elvált playboyra? Itt megbicsaklik az én logikám. Ha a mélyen hívő Cruzra szavaznának, azt teljes mértékben érteném. Ennek ellenére Trump végignyerte az amerikai Délt, pedig azt hitték, hogy ott Cruz fog tarolni.
Bush és Clinton: állítólag az amerikaiak nem szeretik a politikus-dinasztiákat.
Jeb Bush részben biztosan ennek esett áldozatul. Állítólag a saját édesanyja, Barbara azt mondta neki, amikor bejelentette a családban az indulását, hogy „they have had enough Bushes”, azaz elég volt már a Bushokból. Hogy a Clintonokból elege volt-e a Demokrata Pártnak, az jó kérdés. Hillary-nek most mázlija van, mert Sanders nem egy átütően erős ellenjelölt, láthatóan korlátozott a bázisa. A republikánusoknál sok a fiatal induló, a demokratáknál viszont Hillary 68, Sanders 74 éves. Mindketten most rúgnak utoljára labdába. Mintha a demokraták attól tartottak volna, hogy nyolc év Obama után most a republikánusok jönnek, és a fiatalabb generáció nem akarta leamortizálni magát avagy nem akartak szembeszállni a favorit Hillary-vel. A republikánusoknál McCain és Romney már nem játszott, nem volt olyan egyértelmű jelölt, aki már húsz éve vár a sorára, így jöhetett a fiatalok forradalma. Aztán jött Trump és beleköpött a levesbe.
„Hillary Clintonnak most mázlija van”
A Politico azt írta Sandersről: a támogatói tudják, hogy nem fog nyerni, de végigtolják a jelöltségi versenyen, hogy átalakítsa a demokraták agendáját. Miért fontos a milliárdos támogatóinak ez?
Sanders támogatói döntően nem a milliárdosok közül kerülnek ki. Eddig 96 millió dollárt szedett össze javarészt apró, 20-30 dolláros támogatásokból, ami óriási dolog. A kisemberektől ilyen sok pénzt utoljára Obama gyűjtött össze 2008-ban, aki először ismerte fel az internetben rejlő lehetőségeket. Sanders joggal állítja, hogy a kisemberek jelöltje, és a Wall Streetről nem fogad el adományokat. Hillaryt pedig főleg azzal támadja, hogy őt a Wall Street támogatja.
Sanders veterán, de nagy politikai tapasztalata nincs, tehát nem biztos, hogy jó alelnök lenne, nem?
Szinte mindenki kizárja, hogy Hillary végül alelnöknek kérné fel Sanderst, túl éles közöttük az ellentét. Teljes politikai karrierjét Vermontban futotta ki, volt polgármester, kongresszusi képviselő, majd szenátor. Fura jelenség egyébként Sanders, mert bár New York-i születésű, az egyik legfehérebb államból jön, Vermont 95 százalékban fehérek lakta, pici, kisvárosi állam, amiben jó félmillióan laknak. Viszont egyben az egyik legliberálisabb is. 2004-ben is bejelentkezett már egy demokrata elnökjelölt Vermontból, egy Howard Dean nevű volt kormányzó, aki kifejezetten szimpatikus ember volt, de a média hamar amortizálta. Őellene is az volt akkor a fő kifogás, hogy vajon mennyire tudja megszólítani a nagyvárosi, hispán, fekete szavazókat. Kérdés tehát, Sanders mitől sikeres egyáltalán annyira, amennyire az. Mintha a válság utáni Amerika vevőbb lenne az ottani mércével mérve etatista, balos gondolatokra, az ingyenes felsőoktatásra és az általános egészségbiztosításra. Pedig Európában Sanders középbal szocdem lenne. Egy kommentátor szerint Sanders ideális Amerikája úgy néz ki, mint Norvégia. De nem tudom, hogy ez dicséret vagy kritika – alighanem inkább az utóbbi.
Állítólag Sanders bázisa a Demokrata Párt fiatal támogatóiból áll, tehát az ő irányvonala lenne a párt jövője. Igaz ez?
Igen, Sanders hívei a statisztikák szerint sokkal fiatalabbak, mint Hillary-éi, magasabb iskolai végzettségűek és szinte mind fehérek. Ha azt feltételezzük, hogy Sanders és Trump támogatói jelentik a jövőt, akkor ez egy eléggé polarizálódó Amerikát vetít előre. Ez aggasztó, mert ha markánsan jellemző volt valami Amerikára a kilencvenes évekig, az az, hogy a két párt mérsékelt közepe eléggé átjárható volt ideológiai akrobatamutatványok nélkül. Vannak amerikai barátaim, akik örök demokrata pártiként minden további nélkül szavaztak republikánus polgármesterjelöltre, mert őt tartották a jobbnak. Amerikában nincs pártlista, mindig egyénekre szavaznak, polgármesterként, szenátorként, elnökként is. A szavazók 30 százaléka függetlennek vallja magát, ők pedig jellemzően nem szavaznak a az előválasztásokon, a primary-ken, ezért nem lehet azok eredményéből messzemenő következtetéseket levonni. Állama válogatja, hogy a primaryk nyitottak-e vagy zártak. Utóbbi esetben csak a párt kemény magja szavaz, a nyitottra viszont elmehet bárki, még a másik párt szimpatizánsai is. Kérdés, veszik-e a fáradtságot, de nem jellemző. Ebből a szempontból a megosztó személyiségek mindig rosszabbul indulnak, amikor a két párt jelöltje csap össze egymással, hiszen régi bölcsesség, hogy az elnökválasztást végső soron a függetlenek döntik el.
„Európában Sanders középbal szocdem lenne”
A februárban induló jelöltségi verseny első fordulója a kisvárosi-vidékies Iowában zajlik, és messzemenő következtetéseket szokás belőle levonni. Hogy lett Iowa ilyen meghatározó?
Ez egy véletlen eredménye. Ott mindig caucus volt, ráadásul bonyolult, többfordulós rendszerben, amiben több nap telik el, mire megvan az eredmény. Az 1968-as demokrata konvenció után – ami balhés volt, Chicagóban utcai zavargások törtek ki és az utolsó pillanatban derült ki, ki a demokrata elnökjelölt – kitaláltak egy rendezett, időben széthúzott, naptári alapon elosztott rendszert, hogy mikor hol kell előválasztást tartani. Iowa véletlenül került az élre: azt mondták, nekik olyan bonyolult a caucus-rendszerük, hogy végül őket tették előre. Szóval ez 1972 óta van így. Iowa – és New Hamsphire, az első primary színhelye – ebből aztán üzletet is csinál, mert ilyenkor minden jelölt náluk turnézik. Négyévente egyszer bekerülnek a hírekbe. Ingyencirkusz, ami jó a helyi vendéglátóiparnak. Ugyanakkor egyáltalán nem reprezentatívak: az utóbbi néhány választáson senki nem lett elnök, aki Iowában nyert.
Miért térnek el tagállamonként a választási szabályok?
A végső választásnál csak abban tudnak eltérni a tagállamok, hogy kinek adnak választójogot. Kisebb manipulációkra van lehetőség, de az alkotmány szabályozza, hogy milyen alapon tilos különbséget tenni: senkitől nem lehet megtagadni a szavazati jogot bőrszín, faj, adófizetés elmulasztása továbbá nemi és 18 év felett életkori alapon. Más miatt viszont lehet. Kizárhatják például a börtönviselteket – amivel arányaiban inkább a mindenkori feketék (és így a demokraták) szavazói bázisát csökkentik, habár ezt senki nem mondja ki.
Az elektori rendszeren, ami a 18. századból marad rájuk, miért nem változtatnak?
Szerintem azért, mert senki nem veszi a fáradtságot, hogy nekiálljon egy hosszadalmas és nehézkes alkotmánymódosításnak. De a járt utat járatlanért el ne hagyd elve is erősen érvényesül: mi lenne a jobb alternatíva? Országosan összeszámoljuk a szavazatokat? Hát az nem jó, hol érvényesül a texasiak, kaliforniaiak és iowaiak véleménye? Az alkotmány szerint minden államnak az állam kongresszusi képviselőivel és szenátoraival azonos számú elektort kell kiállítania, akik leadják a szavazatukat egy elnökre és egy alelnökre. A kérdés az, hogy az államok milyen alapon szabják meg a saját elektoraiknak, hogy kire szavazzanak. Erről ugyanis az alkotmány nem rendelkezik, még azt sem írja elő, hogy az állam lakosainak szavazatán kell nyugodjon az elektorok szavazata. Az ötven államból 48-nál ugyanakkor „a győztes mindent visz”-szabály szerint szavaznak az elektorok. Ez szerintem a rendszer legvitathatóbb eleme, hiszen erősen torzít a győztes javára, és lehetővé teszi azt, ami 2000-ben történt, hogy az országosan kevesebb szavazatot kapott elnökjelölt George W. Bush a rendszer furcsasága révén mégis győzzön. Én annyit reformálnék, hogy belevenném az alkotmányba: az elektorok szavazatait mindig a „popular vote”-ok arányában kell államonként elosztani. Így viszont sokkal kisebb lenne az esélye, hogy valaki megkapja az abszolút többséget az elektori kollégiumban – azt pedig nem szeretik az amerikaiak, ha bizonytalan a választás kimenetele. Ők azt akarják, hogy legyen egy győztes. Reagan 1984-ben az elektori kollégiumban a lehetséges 538 szavazatból 525-öt kapott, azaz lehengerlő többséggel győzött, miközben 58 százalék szavazott rá országosan. Obama 51-47% arányban verte Mitt Romney-t négy éve, és mindenki arról beszélt, mennyire kikapott Romney, mert az elektori kollégiumban Obama több mint 120 szavazatot vert rá, holott ténylegesen ez egy szoros választás volt. Az elektori szisztémával kapcsolatban jellemző annak a járókelőnek a véleménye, akit 2000-ben arról kérdeztek, hogy nem tartja-e ezt unfairnek, amilyen vitatható módon győzte le Bush Al Gore-t; mire azt válaszolta: ez olyan mint a baseball, amiben nem az nyer, aki több hazafutást csinál, hanem aki több inninget nyer. Magyarán: ezek a szabályok, ezek alapján kell megnyerni a versenyt. Sportlogika.
Lehet esély arra, hogy négy év múlva elindulnak a republikánusok ifjú titánjai?
Ha republikánus lesz az elnök, hátradőlnek és várnak nyolc évet. Rubio és Cruz tud várni. Cruz szerintem jó kampányt csinált és erős bázisa lesz. Többet kihozott ebből a kampányból, mint bárki előzetesen gondolta volna, ő nyertese lesz mindenképp ennek a kampánynak. Sokan utálják a szenátusban és a saját pártjában is, de számolni kell vele. Rubio érdekes kérdés, neki szerintem ez a választás bukta, mert tőle többet vártak. Neki kellett volna hoznia a legmeggyőzőbben az establishment-figurát, ami Jebnek nem sikerült, ehhez képest Cruz a legtöbb eddigi államban megverte. Kasich viszont nem tudom, mit akar elérni, lehet, hogy alelnökségre gyúr. Soha egy fél rossz szót nem mondott Trump ellen, pedig nyugodtan faraghatná Trumpot, mint mérsékelt-pragmatikus republikánus. Ennek ellenére még azokat a labdákat sem ütötte le, amiket feldobtak neki a viták során. Megkérdezték tőle, mit szólna például Trump adóterveihez, mivel Kasich korábban a képviselőház költségvetési bizottságának elnöke is volt, tehát tényleg ért a kérdéshez, de semmilyen kritikát nem fogalmazott meg vele szemben. A politikai tapasztalatára, kormányzói múltjára épít, s mintha arra bazírozna, hogy bárki számára megfelelő alelnök lehessen. Ha nem így lenne, akkor ki kellett volna szállnia a versenyből, amikor Jeb Bush kiszállt. Mindeddig arra hivatkozott, hogy meg akarja várni Ohiót, mivel az a saját állama, kormányzóként nyilván megnyeri, ahogy Cruz is megnyerte Texast. De Cruz ideológiai jelölt, a saját közönségének játszik, ő nem fog kiszállni. Rubio szerintem Florida után kiszáll majd. Hacsak nem azért mennek tovább mind a hárman, mert így több szavazatot tudnak elszívni Trumptól. Ha megakadályozzák, hogy Trumpnak többsége legyen a konvención, és senkinek nincs 50 százaléka az első körben, akkor a delegátusokat már nem köti a mandátum.
Nem veszélyes, ha – miközben egyértelműen Trump vezet népszerűségben – fityiszt mutatnak a választóiknak a republikánusok és kiválasztanak egy másik jelöltet?
De. Necces lépés. A világháború óta biztos nem volt ilyen, és olyan is utoljára 1952-ben volt, hogy a konvención többszöri szavazással dőljön el, hogy ki lesz a jelölt. Általában mire a konvencióra sor kerül, egy jelölt van és mindenki más kiszállt a versenyből. 2008-ban Hillary végignyomta a kampányt Obamával szemben, júniusban mondta ki, hogy vége. Ha a bevett logika megbicsaklik az idei republikánus konvención, az tényleg pártszakadáshoz vezethet. Itt bejön a pártlogika: mi a rosszabb? Ha nyer Trump és azzal égeti a pártot, vagy ha megbuheráljuk az elnökségét, és ezzel magunkra haragítjuk a párt tömegbázisának egy jelentős részét?
Tehát választani kell: ne legyen még négy év demokrata elnök, vagy épp ha most nyernek a republikánusok, akkor a következő elnökválasztási esélyeiket nullázzák le?
Ez a Trump-féle rizikó. Élő ember nem tudja, hogy mit fog csinálni elnökként. Semmi nincs a múltjában, amiből erre következtethetnénk. Többen feltették a kérdést: akarjuk mi Trumpra bízni az atomkódokat? A National Review konzervatív folyóirat januárban kiadott egy különszámot azzal a címmel, hogy Against Trump, vagyis Trump ellen. Ők azt mondják, hogy Trump egy kriptodemokrata szélhámos.
Miért nem a demokraták színeiben indult Trump?
Jó kérdés. Ha egykor engem megkérdeznek, vajon Trump melyik párttal szimpatizál, azt mondtam volna, hogy a demokratákkal. New York eleve liberális város. Az is szenzáció volt, hogy George Pataki mérsékelt republikánusként tíz évig kormányzó tudott lenni New York államban. Trump megcáfol minden politológiai közhelyet, bölcsességet, tapasztalatot.
„Az is lehet, hogy kialakul egy középpárt egy balosabb Demokrata Párt és egy jobbos Republikánus Párt között”
Volt ilyen érdekes elnökjelölti menet az előző évtizedekben ön szerint?
A 2008-as érdekfeszítő volt, mert nagyon kiegyenlített volt Obama és Hillary harca. Az általam ismert csaták közül a mostani republikánus verseny a legérdekesebb. Talán az említett, 1964-es, Goldwater-féle kampány lehetett hasonlóan kiélezett. Akkor is mindkét párt átalakulóban volt, ekkor tolódott el mindkét párt ideológiai alapon balra, illetve jobbra. A demokraták felvállalták a feketék polgárjogi küzdelmét, ezzel feladták a déli fehér többséget, amely két évtized alatt átment a republikánusokhoz; s ezzel a republikánusok jobbra tolódtak, hiszen korábban ők sem voltak ennyire a jobboldalon. Volt egy jobbszárnyuk meg egy mérsékelt, középutas szárnyuk. A mérsékelt választók esetében majdhogynem szinte csak családi hagyomány, baráti kapcsolatok, érdekek, szimpátia kérdése volt, hogy melyik pártra szavaztak. Most már a közép egyre szűkül, egyre kisebb az átfedés a két párt között. Még az is lehet, hogy kialakul egy középpárt egy balosabb Demokrata Párt és egy jobbos Republikánus Párt között. Százötven éve nem volt ilyenre példa, de akár ez is előfordulhat. 1854 óta nem jött létre tartósan új párt Amerikában – az pedig a mostani Republikánus Párt volt, amit a rabszolgaság ellen hoztak létre és aminek Lincoln volt az első elnöke.
***
Pintér Károly egyetemi tanulmányait az ELTE BTK angol-történelem szakán végezte. Angol szakon 1993-ban, történelem szakon 1995-ben diplomázott. 2005-ben védte meg doktori disszertációját az angol utópikus regény témakörében, elsősorban Morus Tamás és H.G. Wells műveire összpontosítva. Doktoranduszként a Leuveni Katolikus Egyetemen töltött egy évet ösztöndíjjal 1994-95-ben. A PPKE BTK Angol Intézetében 1995-ben kezdett tanítani óraadóként, majd 1998-tól teljes állású oktató. A szakon belül kezdettől a brit és amerikai történelem, majd a brit és amerikai országismeret oktatásában vesz részt. Az országismereti képzés kidolgozásában úttörő szerepet vállalt, több tankönyvet és tananyagot is írt. Az amerikai országismereti tananyag kidolgozásához 2003-2004-ben a Texas Christian University-n végzett kutatásokat. Szakmai érdeklődése kétfelé ágazik. egyrészt szűkebb kutatási területe a fantasztikus irodalom, különösen az angol nyelvű utópikus és antiutópikus hagyomány és a science fiction, másfelől pedig az amerikai társadalom és kultúra, így az amerikai alkotmányos rendszer, egyház és állam viszonya, az amerikai etnikai és vallási csoportok.
Pintér Károly-fotók: Földházi Árpád.