Horthy visszalovagolna Erdélybe? Nem kéne hagyni? – válasz az újmarxista Kulcsár Árpádnak

Miközben hajlamosak vagyunk úgy gondolni Erdélyre, mint a magyarság mitikus helyére, aközben ott sem áll meg ám az élet és a haladás – ami nemcsak abban nyilvánul meg, hogy Kolozsvár lassan drágább lesz, mint Budapest, meg hogy van repülőjárat Vásárhelyre, hanem abban is, hogy

Eme újmarxista körök egyik figurája Kulcsár Árpád, aki a Transindexnél dolgozik, de volt az Azonnalinál is, sőt még a magyarországi szélsőbal erősebbre sikeredett szemináriumi esszéit közlő Mércén is jegyez két dolgozatot. A legutóbbiban azon lamentál, hogy „a helyi sajtó a legsoványabb kritikai kontextualizálás nélkül tudósított arról, hogy egy székely kisvárosban, Kézdivásárhelyen az Erdélyi Vitézi Rend Horthy-emlékplakett előtt ünnepelte a volt magyar kormányzó halálának évfordulóját.” A másik, régebbi írásában pedig

– elég gyatra érvelésű dolgozat.

Kulcsár amellett, hogy nehezen viseli a „kritikai kontextualizálás” hiányát, nehezen viseli azt is, hogy Erdély egész Európa egyik legkonzervatívabb régiója; mondjuk az ő pozícióját tekintve meg is értem, bár azért a hagyományos baloldalnak is volt ott terepe úgymond történelmileg.

Mindenesetre sikerül neki szimplán jobboldali személyiségeket – például Horthy Miklóst – szélsőjobboldalisággal vádolnia, miközben Horthy a maga korában éppenséggel meglehetős keménységgel lépett fel az akkori – valódi – szélsőjobbal szemben.

Mindez annak fényen nem meglepő, hogy Kulcsár korábbi eszmefuttatásában le találta írni, hogy „többnyire csak a szélsőjobbos diskurzusok hangoztatják, hogy a hagyományos családmodell veszélyben lenne”. Vajon ki számíthat Kulcsár számára mérsékelt jobboldalinak? 

Mindez csak azt mutatja, hogy az újmarxista szélsőbalos körök előszeretettel alkalmazzák tudatosan-tudattalanul a régi szovjet taktikát, ami szerint a szovjet kommunisták mondják meg, hogy mi fasiszta, és a végén már a szociáldemokratákat is a reakció csatlósainak állítják be.

azaz igyekeznek balra húzni az értelmezési keretet. Elvégre a szélsőbalról a középjobb szélsőségesen messze van.

A Vitézi Rend első világháborús hősök kitüntetésére és megszervezésére jött létre anno, nem látom, ez miért ne lehetett volna legitim cél. A rendet a kommunisták erőszakosan feloszlatták, talán érthető, hogy egykori tagjai és újabb szimpatizánsai az emigrációban életben tartották, a rendszerváltás után pedig hagyományőrző jelleggel tovább éltették. Sok vizet amúgy nem zavar sem a magyarországi, sem az erdélyi közéletben.

Még viccesebb az RMDSZ szélsőjobboldalisággal való gyanúsítása („a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) mindent megpróbál, hogy lemossa magáról a szélsőségesség vádját, csakhogy ez egyre nehezebb”).

Mindeközben újmarxista filozófus-újságírónk zavaros gondolatfoszlányokat fogalmaz meg Horthy történészi értékeléseivel kapcsolatban. Szerinte egyrészt lehet történeti vitákat folytatni, másrészt, amint kiveszem soraiból, Horthyról inkább jobb lenne nem vitázni, a vitázók úgyis csak azon jobboldali történészek, aki úgymond relativizálják Horthy zsidók elhurcolásában játszott felelősségét, és – mint megtudjuk – „a történészi szakma jegyzettebb része még mindig azon a véleményen van, hogy Horthy a holokauszt során több tízezer honfitársunk erőszakos halálában volt felelős a munkaszolgálat során elhunytak, vagy a zsidó polgárok németeknek való átengedése miatt”.

Na most érdekelne, Kulcsár szerint kik a „jegyzettebb” történészek, de azért az egész két világháború közti korszak történészi értékeléseit sokáig meghatározta a kommunista propaganda, ami persze régen volt, de lassú a felocsúdás (lásd a korszak historiográfiájának bemutatását Gali Máté A próbára tett nemzet című kötetében). Szóval akkor most

Miközben maga Kulcsár jegyzi meg, hogy a román nyilvánosságban bármiféle vita Horthyról lehetetlen (amit, ha jól értem, ő pozitív dolognak tart). Apropó: mókás ez a dolog a román nyilvánossággal kapcsolatban, elvégre nekik is volt egy Vasgárdájuk, na meg egy Ion Antonescujuk, aki erősen szélsőségesebb volt Horthynál.

Az erdélyi jobbra tolódásért Kulcsár – ha jól értem – részben a román történelemoktatást teszi felelőssé, ami szerinte hiteltelen, és például „a számos pontatlanságot és irrealitást tartalmazó dáko-román kontinuitáselméletet” sulykolja a diákok fejébe. De kérem, a dáko-román kontinuitáselmélet nem pusztán „tartalmaz” „számos pontatlanságot és irrealitást”, hanem, úgy ahogy van, baromság.

sajnálatos, hogy újmarxista filozófusunk ilyen relativizálón viszonyul hozzá.

De mindez nem meglepő korábbi, 2022 januári eszmetuttatását tekintve sem, amiben azon lamentált, hogy az erdélyi történelmi egyházak is kiálltak a hagyományos férfi-nő házasság védelméért, amit Kulcsár az újszélsőbalos diskurzusban keretezve kirekesztésnek minősít, és szembeállítja azt a szeretet és az emberi méltóság hirdetésével, téve egy kötelező utalást Kantra, a II. vatikáni zsinatra, a lisszaboni szerződésre és az ENSZ Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatára.

Kantot felhozni, mint akinek az emberi méltóságról alkotott fogalmáról „viszonylagos konzenszus” van, tök fölösleges, Kant a hagyományos házasság híve volt, a filozófiában meg annyira azért nincs ilyen Kulcsár által emlegetett konszenzus, hiszen nem csak kantiánus iskolák léteznek, ráadásul ugye miért is ne lehetne kritikusan viszonyulni Kanthoz. A Lisszaboni Szerződés iderángatását meg tökre nem értem.

Kulcsár azt a klasszikus balos manipulációt követi el, hogy a szeretetre, emberi méltóságra és egyenlőségre való általános hivatkozásokat úgy fordítja le, mintha azok csak a kortárs LMBTQ-ideológia elfogadásával valósulnának meg. Holott éppenséggel ez nem így van. Ha például az emberi méltóság elidegeníthetetlen, miként a kantiánus felfogás állítja, akkor az megmarad úgy is, hogy esetleg egyesek életállapotát az egyházak bűnösnek tartják. De a legfontosabb, hogy

azaz Kulcsár itt szekuláris humanista elképzeléseket kever teológiai megközelítésekkel. Az egyházak mindig is azt hirdették, hogy meg kell tagadni magunkat és új emberré kell válni az isteni kegyelem segítségével.

Emellett számos erkölcsi követelményt állítanak az ember elé, csak mostanában épp az LMBTQ-nyomulás miatt a házasság és család kérdését szokás kipécézni. Például katolikuséknál kötelező a vasárnapi miselátogatás, de valamiért a miséről elmaradók „kirekesztését” Kulcsár nem hozza fel, pedig jóval többen vannak, mint az alternatív párkapcsolati megoldások hívei.

Kulcsár diadalmasan jegyzi meg, hogy az emberi méltóságot még a „II. Vatikáni Zsinat vallásszabadságról szóló dokumentuma, amely a Dignitatis Humanae címet viseli, sem köti semmiféle házassághoz”. Igen ám, de az egyház más kötelező érvényű tanításai meg azt tanítják, hogy a természettörvényből fakadóan a házasság csak egy férfi és egy nő között lehetséges. A Dignitatis Humanae-t kiragadni elég sajátos. Mintha Kulcsár későbbi korok ötleteinek taxatív értékelését várná egy 1965-ös egyházi deklarációtól. Az emberi méltósághoz nem szükséges házasság, ám az azonos neműek kapcsolata az egyház szerint ellentétes az emberi természettel.

A hagyományos vallások mindig is erős követelményeket állítottak az emberek elé, felesleges ezen rágódni. A házassággal és családdal kapcsolatos keresztény tanítás a természettörvényen nyugszik a lá Arisztotelész és Szent Tamás, nem pedig Kanton. A természettörvény örök, ezért ez a tanítás sem valószínű, hogy változni fog.

De jelzem, hogy a kulcsári emberi méltóság- és befogadás-értelmezéssel az a mai napig érvényes dogma is szembemegy, hogy „extra ecclesiam nulla salus”, vagyis „az egyházon kívül nincs üdvösség”. Az emberi méltóságból nem következik, hogy bármit lehet csinálni, vagy az egyházi közösség tagjain ne lehetne számon kérni a tanítást – csak az következik belőle, hogy az egyházak elfogadják, hogy mindenki tévedhet. De

Ugyanis bármilyen tanítás és annak számon kérése az ő szempontjából „kirekesztés”. Mondjuk ez egy szélsőbalos újmarxista részéről nem meglepő. A kifogásait azonban meglehetősen amatőr módon adta elő.

Verésmentes és szíjhatásításmentes jövőt kívánva maradok tisztelettel.

Nyitókép: Fortepan/Lissák Tivadar