Mérhetetlen kárt okozott az USA és Nyugat-Európa társadalmi kohézióját tekintve az, hogy Francis Fukuyamát követve a nyugati értelmiség elhitte, hogy a Szovjetunió összeomlásával valóban „véget ért a történelem”.
Koskovics Zoltán, az Alapjogokért Központ munkatársának cikke a Mandineren.
A kivételes éleslátással megáldott, magyar származású társadalomtudós ezúttal az orosz-ukrán háború kitörésének legmélyebb okait kutatja legújabb kötetében, mely „Az út Ukrajnáig – Tévúton a Nyugat” címet viseli. A félelem szociológusaként is ismert Frank Füredit az egyik leggyakrabban idézett társadalomkutatóként tartják számon. Az elmúlt években egyik legfontosabb kutatási területévé a Nyugat erkölcsi alapjainak megrendülése vált, és úgy véli, hogy ennek nagyon sok köze van az Ukrajnában kialakult konfliktushoz, és a Nyugat által erre adott megfontolatlan, kapkodó válaszokhoz.
Füredi első fontos észrevétele, hogy mérhetetlen kárt okozott az USA és Nyugat-Európa társadalmi kohézióját tekintve az, hogy Francis Fukuyamát követve
Ezt a tézist olyannyira magáévá tette a liberális elit, hogy mind a mai napig átjárja a gondolkodásukat. Többek között ezért illetnek szinte mindent a „poszt” előtaggal, kezdve a posztmoderntől, egészen a posztindusztriális kifejezésig. Mintha minden az idők lejárta után történne.
Pedig, ahogy Füredi látja, a hidegháború befejeződésével nem a történelemnek lett vége, hanem annak az erkölcsi, politikai konszenzusnak, mely a nyugati ember szemében teljesen egyértelműen kijelölte a különbséget a jó és a rossz között, a sötétséget a fénytől elválasztó határt. 1991-ig a kommunizmus elleni harc határozta meg az USA és Nyugat-Európa fő csapásirányát, egy olyan társadalmi morális minimumot szolgáltatva, mely a polgárok túlnyomó többsége számára megkérdőjelezhetetlen volt. A Szovjetunió bukásával azonban az összetartást biztosító külső rém a semmibe veszett, és rövid időn belül felszínre törtek a belső ellentétek, a háttérben már évtizedek óta vívott kultúrharc immár meghatározó jelenséggé vált.
A nyugati vezetők mindezt hamar felismerték, és már az 1990-es évek vége óta keresik a legitimáció új forrását, mellyel szemben a nyugati civilizáció meghatározhatja önmagát. Erre volt példa a „terrorizmus elleni harc” és ez magyarázhatja azt is, hogy a politikusok és kommentátorok egy része alig leplezett örömmel fogadta Vlagyimir Putyin invázióját, mert úgy vélik, hogy
Füredi úgy véli, hogy mindez hiú remény marad, ugyanis a mai körülmények között nincs semmi, ami el tudná hozni a hidegháború korára jellemző társadalmi egységet. Ennek oka az, hogy a nyugati embert elszakították és szembefordították saját történelmével, valamint morális értelemben lefegyverezték. A jelenség gyökereit Füredi a második világháború végéig vezeti vissza, ez volt az a pont ugyanis, amikor a nyugati intellektuális elit egy jelentős része meggyőzte magát arról, hogy a nemzeti identitás, sőt a nemzet maga – mely a múlt eredményeiből táplálkozva, a jelenben a jövőt építi – rossz. Az országok jelenét a múltjukkal összekapcsoló köteléket ugyanis a szélsőséges nacionalizmus forrásaként azonosították.
Mint láthatjuk az amerikai és nyugat-európai BLM-tüntetésekből, illetve abból, ahogy elfogadhatatlanná vált a hazaszeretet legtöbb megnyilvánulása, a progresszív erők jelentős károkat okoztak ezen a téren. A múlttól való elszakadás erkölcsi gyökereitől is megfosztotta a Nyugatot, ami így hiába reménykedik abban, hogy találhat egy olyan morális imperatívuszt, mely mentén újrateremthető lenne a civilizáció társadalmi egysége.
Ráadásul, a fenti folyamat nem hagyta érintetlenül a nyugati országok politikai, diplomáciai és katonai elitjeit sem, akik szintén elveszítették a kapcsolatot saját történelmükkel, és társadalmaik hagyományos erkölcsi alapelveivel. A helyzeten tovább rontott a globalizáció, ugyanis létrehozott egy nemzetek fölötti elitet, mely sokkal inkább egymással szolidáris, nem pedig az általuk képviselni, illetve vezetni hivatott honfitársaikkal. Márpedig aki nem ismeri a történelmet, vagy károsnak, gonosznak tekinti a történelmi tapasztalatokat, az nem lesz képes racionálisan felmérni azokat az érdekeket, melyek ütközése mentén a nemzetközi konfliktusok óhatatlanul kialakulnak. Ha a vezetőknek nincs stabil erkölcsi világképe, akkor tekintélyük sincs, melyre támaszkodva harcba tudnák hívni a polgárokat. Ily módon, a történelem elutasítása és a morális fegyverletétel súlyos biztonsági kockázatot jelent a Nyugat számára.
Füredi szerint a fentiek vezettek ahhoz, hogy a nyugati politikusok egyrészt képtelenek voltak arra, hogy felmérjék Vlagyimir Putyin valódi szándékait, és emiatt az utolsó pillanatig nem hitték el, hogy Oroszország valóban megtámadja Ukrajnát. Illetve ez vezethetett ahhoz is, hogy a háború elején megvoltak győződve arról, hogy Kijev képtelen lesz megszervezni és mozgósítani az ukrán nép ellenállását. Amikor azonban kiderült, hogy Zelenszkij elnöknek nem csak megállítani sikerült az orosz előrenyomulást, de jelentős ellentámadásba is kezdett az ukrán haderő, akkor hirtelen az ukrán elnök és a népe a nyugati progresszió új hőseivé léptek elő.
Ennek tudható be az, hogy a közösségi hálókon szinte mindenki neve mellett megjelent a kék-sárga zászló, ezért tolakodnak a politikusok, hogy ki tud előbb Kijevbe utazni, tiszteletét tenni a Nyugat új bajnokánál. Különösen igaz ez az Európai Unió hivatalnokaira, akik tökéletesen tisztában lévén saját gyenge legitimációjukkal és erkölcsi tekintélyük teljes hiányával, azt a tényt használják önigazolásul, hogy Ukrajna az EU-tagság nevében is harcol Oroszország ellen. A teljes nyugati politikai fősodor saját világképét vetíti az ukrán népre, és az ő harcuktól várja önnön megváltását.
A baj az, hogy mélységesen tévednek. Ukrajna nem a globális liberalizmus és nem az európai föderalizmus amorf, nehezen megfogható értékei mentén vívja harcát. Ugyanis Ukrajna nem veszítette el kapcsolatát saját múltjával, és továbbra is érvényben vannak a hagyományos morális parancsolataik. Az ukrán nép azért harcol, mert emlékszik a saját múltjából arra, hogy milyen orosz megszállás alatt élni – írja Füredi –, ők tisztában vannak azzal, hogy a haza védelmében olykor az életüket is fel kell áldozni, és a határaikat meg kell védeniük. Ők az ukrán múltat és az ukrán értékeket képviselik a harctéren, nem az európai jövőt és a liberális megújulás vágyálmát.
Frank Füredi igen tanulságos munkájából egy alapvetően pesszimista kép bontakozik ki, mely szerint a nyugati vezetők – mivel hátrahagyták történelmüket és hagyományos értékeiket – egyfajta geopolitikai farkasvakságban szenvednek, mely nem teszi lehetővé számukra azt, hogy a valóságnak megfelelően értékeljék az orosz-ukrán konfliktust. A társadalomtudós ennek ellenére bízik abban, hogy van esély az ukrán nép hősies helytállására, amely ráébreszti a nyugati embert egy fontos dologra. Arra, hogy a történelmi hagyományai és erkölcsi alapvetései olyan értékeket képviselnek, melyek elengedhetetlenek a haza megóvásához.
A nyitóképen Volodimir Zelenszkij ukrán elnök, Angela Merkel korábbi német kancellár, Emmanuel Macron francia és Vlagyimir Putyin orosz elnök a kelet-ukrajnai helyzet rendezését célzó megbeszélést követő sajtótájékoztatón a párizsi Élysée-palotában 2019. december 9-én. Kép forrása: MTI/EPA/REUTERS/Charles Platiau
Erkölcs van, de érdekek, vágyak, indulatok, hatalmi küzdelmek és más emberi nyomorúságok is léteznek, amelyeket nem lehet kiküszöbölni a világból. Szilvay Gergely írása.
Őszintén szólva az utóbbi időben már én is elbizonytalanodtam.
A világ a békét várja Trump elnökségétől. Sok minden mutat arra, hogy a béke nem irreális cél, noha természetesen egy ember nem csinál békét, mint ahogyan egy fecske sem csinál nyarat.
A Véletlenül írtam egy könyvet című új magyar családi mozi a megszokottól merőben eltérő módon és a Bauhaust megidéző látványvilággal beszél felnövésről, gyászfeldolgozásról, szeretetről.
Ha valami tanulsága van a múlt csütörtöki ügynek, az talán ez: biztonságunk, gyermekeink biztonsága nem természetes, hanem kivételes dolog. Kincs, amit nem tehetünk kockára. Veczán Zoltán írása.
Európa tizenhetedik legütőképesebb hadserege a Magyar Honvédség.
Nyugodtak lehetünk – most is van, aki Őérte teljesen lemond önmagáról, míg mi egy sör mellett megbeszéljük, mikor tapasztaltuk meg először a Szentlélek jelenlétét az életünkben. Vizvári Soma írása.
Grönland után itt a következő: Ausztria szemet vetett volna Szlovéniára? Francesca Rivafinoli írása.
