Még egy remek hely a harmadik világháború kirobbantására – igencsak forrósodik a helyzet az Északi-sarkon
Nukleáris elrettentés, flották és bombázók – ez az a hely, ahol a Nyugat igazán tarthat Oroszországtól, mutatjuk, miért!
A szuverenista kormányok ellen zajlik uszítás – véli Schiffer András. Interjú az LMP-alapítóval az ellenzék amerikai kampánypénzeiről, az orosz–ukrán háborúról és arról, visszatérne-e a politikába.
Kacsoh Dániel interjúja a Mandiner hetilapban.
Ha azt még nem tudhatjuk is, ki nyeri a háborút, azt már lehet látni, ki nyer s ki veszít rajta? Az amerikai külügyminiszter az Északi Áramlatok felrobbantása kapcsán „elképesztő lehetőségről” beszélt.
Egyelőre az Egyesült Államok biztosan nyer, az Európai Unió biztosan veszít rajta. Az pedig, hogy Oroszországnak és Ukrajnának mi lesz a sorsa, egyelőre megfejthetetlen, ahogy nyilván a háború kimenetele is. Az elhúzódó kríziseknek sokszor nincs is egyértelmű végeredményük. Egy biztos: Ukrajna katasztrofális helyzetben lesz, még akkor is, ha sikerül kiűzni az oroszokat. Gondolom, már lesben állnak azok a hiénák, akik az újjáépítésből szeretnének extraprofitot realizálni. Antony Blinken pedig ma a világpolitika egyik legcinikusabb figurája.
Nyilatkozatából egyesek megerősítve látják, hogy az USA szerepe a meghatározó a konfliktus alakulásában.
Messze van az a világ, amikor a tengerentúlon Kissingerek, Reagenek vagy éppen Carterek, Brzezinskik irányították a politikát, ahogy Európában sem Adenauerek, Kohlok, Mitterrand-ok vagy De Gaulle-ok fogják már a gyeplőt. Amikor az óriásvállalatok és a tőzsdespekulánsok odáig merészkednek, hogy kis képességű bürokratákat vagy politikai bohócokat ültetnek felelős pozíciókba, akkor azzal is számolni kell, hogy ők a valódi profikkal ellentétben olykor kínosan elszólják magukat.
„Magyarország ne legyen önfeladó” – nyilatkozta korábban. Orbán Viktor pedig nemrég arról beszélt, hogy „Európa lassan elvérzik”. Egyezés?
Értem a provokatív szándékot. Csakhogy én az utóbbi tizenkét évben soha nem úgy alakítottam ki az álláspontomat, hogy az éppen kinek a véleményével egyezik vagy nem egyezik. Előfordult, hogy a nyilatkozataim éppen Gyurcsány Ferencével vagy Toroczkai Lászlóéval csengtek egybe. Viszont szeretném most is egyértelművé tenni: amikor az országot olyan közös veszély fenyegeti, mint amilyen most a fegyveres konfliktus és azzal párban az energiakrízis, akkor nem biztos, hogy a külpolitika a politikai szereplők legjobb terepe arra, hogy az egymással való szembenállásukat bizonyítsák. Az egészen biztos, hogy közös veszélyben az egymás iránti lojalitás, a nemzeti minimum megtalálása mindennél fontosabb.
Vagyis ilyen helyzetben az ellenzéknek a kormány mellé kellene állnia?
Kezdjük azzal, hogy Orbán Viktor és kabinetje tizenkét év kormányzás után nagymértékben felelős az Oroszországnak való kitettségünkért az energiahordozók területén, itt most a paksi fejlesztésre is gondolok. Tizenkét év alatt nem történtek érdemi lépések a megelőző húsz év elhibázott, hazaáruló paradigmájával szemben, amely brutálisan lerombolta a termelőkapacitásokat, kiszolgáltatottá téve bennünket a globális ellátói láncoknak. Ez az egyik összetevője most az infláció elszabadulásának. Mindezt tetézi, hogy a 2022. február 24-éig folytatott uniós politika sokszor ostoba volt, céltalan vitákat keresett, miközben például a helyi vállalkozások megsegítése, az élelmiszer-biztonság vagy a vegyianyag-szabályozás terén valójában nem vállalt fel konfliktusokat, hanem a nagyipari főárammal sodródott, bármit mondtak is a fideszesek a szólamok szintjén. Ettől még épeszű ember ma nem gondolhatja komolyan, hogy egy magyar miniszterelnöknek az első sorban kellene menetelnie a nyolcadik-kilencedik-tizedik szankciós csomagért, illetve le kellene vágnia Magyarországot az orosz vezetékekről és a nem létező fegyveres kapacitásokat áttolnia a háború területére. Ne legyenek illúzióink: az amerikaiak alapvetően ezt várják el tőlünk, no meg azt, hogy további fegyvereket vásároljunk tőlük. A haza sorsáért felelős magyar miniszterelnök egyszerűen nem vehet részt a háborús feszültség szításában! Kétségtelen, eléggé röhejes, hogy a nyolcadik szankciós csomag megszavazása után indul nemzeti konzultáció a szankciós politika kritikájáról – ne tessék már hülyének nézni az embereket!
A szankciókat fél évre fogadták el, a meghosszabbításukról később lesz uniós döntés.
Illúzió azt feltételezni, hogy Magyarország egyedül meg tudja állítani azt az imperialista nyomulást, amellyel az USA az egész EU-t belehajszolja a konfliktusba. Orbán Viktornak szűk mezsgyén kell manővereznie, s ezért mondom, hogy amit február 24-e után tett a kormány az energiadiplomáciában, azt felelős magyar szereplő nehezen tudja kritizálni.
Visszakanyarodva az energiafüggőségre: interkonnektorok épültek, beszálltunk a horvát lng-terminál fejlesztésébe, ahogy a románok fekete-tengeri, egyelőre kudarcos földgázkitermelésébe is. A kormány szerint amit lehet, megtett a diverzifikációért.
Kétségtelen, ám a fosszilis energiahordozókhoz való kötődés rossz vágány. Ráadásul a Krk szigetre érkező, repesztéses technológiával kitermelt amerikai földgáz vagy kőolaj még az orosz energiahordozóknál is veszedelmesebb, elképesztő pusztítással jár a kitermelése, és rettenetes környezeti kockázatokat rejt a szállítása. Ezért is tartom hitványnak a német zöldpolitikusokat, akik most ebbe akarják belehajszolni az egész kontinenst. Rendkívül képmutató a Greenpeace is, amely „véres olajjal” akciózott a magyar választási kampányban. A palagázhoz, a szaúdi, a katari vagy az azeri olajhoz talán nem tapad vér? Alapvetően ökológiai szempontból állok szemben a kormánnyal, amiért a fosszilis és a nukleáris energiára épít, s nem az energiahatékonyságot és a megújuló források használatát erősíti. Végre ezen a téren is a saját lábára kellene állnia az országnak, az jelentené a valódi függetlenséget, kiegészülve a helyi gazdaság fejlesztésével, ami nem egyenlő Mészáros Lőrinc és néhány másik oligarcha felfuttatásával.
„A szankciók alkalmazását sem kívánták az euroatlanti hatalmak arra felhasználni, hogy valamilyen új status quóban megállapodjanak, hogy béketárgyalásokat indítsanak. Ez menthetetlen bűn” – mondta nemrég. Mire alapozza ezt?
Amit az uniós vezetők mondanak a szankciókról, csak kommunikációs blabla. Az pedig, hogy emellett tolják a fegyvereket Ukrajnába és közben nem tárgyalnak az oroszokkal, egyenesen háborús uszítás. Az a mondat, hogy béke akkor lesz, ha az ukránok győznek, pont nem a béke irányába mutat. Leginkább a nukleáris pusztulás rémképét idézi fel. Tragédia, hogy a hidegháborúval együtt vége lett a nukleáris leszerelésért indított mozgalmaknak, ahogyan az is, hogy ma nincsenek béketüntetések az európai nagyvárosokban. Az Antony Blinkenek és Sanna Marinok legalább akkora háborús uszítók, mint a Putyin-féle adminisztráció, s ezért nekik is felelniük kell majd. Az első néhány szankciós csomagra persze szükség volt.
Jól értem: az energiahordozókra kiterjesztett szankcióknak már nem látja értelmét?
Talán naiv vagyok, de azt hittem, amikor az első intézkedések majd érdemben ártanak Oroszországnak, a felek leülnek tárgyalni, s jöhet valamiféle kiegyezés. Ezzel szemben az ukránok valóban leültek az oroszokkal, ám vélhetően amerikai nyomásra vége szakadt az egyeztetéseknek. Ez nagyon fontos! Az is hazug mese, hogy „ha legyűrjük a Hitlerhez és Sztálinhoz hasonlatos, gonosz Putyint, akkor beköszönt az örök béke”. Vegyük már észre, hogy hiába borsódzik a háta minden jóérzésű embernek a novicsokos, plutóniumteás konfliktuskezeléstől, Oroszországot az elmúlt évszázadokban senki nem tudta megtörni! Annak pedig soha nem volt jó vége, amikor egy nemzetet meg akartak alázni.
Amikor Bill Clinton ország-világ előtt kinevette Borisz Jelcint, a nyugati sajtó imádta az oroszokat, ám ők aligha voltak elégedettek a helyzettel. Jött is Vlagyimir Putyin!
Pontosan. A naiv és magát zsákutcába manőverező Gorbacsov, majd a nemzetközi tárgyalásokon is rendszeresen illuminált állapotban megjelenő Jelcin idején tetten érhető volt a Nyugat képmutatása, hiszen mindeközben a nyugati spekulánsok és befektetők olyan sebességgel fosztották ki Oroszországot, mintha nem lenne holnap. Bár nem vagyok Oroszország-szakértő, én még nem találtam racionális magyarázatot arra, hogy Putyin miért támadta meg így Ukrajnát február 24-én. Az orosz vezetésnek tisztában kellett lennie azzal, hogy ha sikerül is Kijevet elfoglalniuk, a nyugati országrészben olyan kilátástalan bozótharc következik, amihez képest még Afganisztán is könnyed kalandnak fog tűnni. A putyini agresszió tehát nemcsak a nemzetközi jognak, a humanitárius és ökológiai felelősségnek, de a józan észnek is ellentmond.
Az energiaháború menetében fordulópontot jelent az Északi Áramlatok felrobbantása. Kinek állhatott ez érdekében?
Létezik olyan magyarázat is, miszerint az oroszok voltak az elkövetők, hiszen így az amerikaiakat terroristaként állíthatják be. Moszkvának valóban érdeke lehet, hogy éket verjen a nyugati szereplők közé. De még így is feltolulnak kérdések az euroatlanti hatalmak tekintetében.
Mire gondol?
A Balti-tenger nem túl széles, Dánia és Svédország partjai pedig viszonylag messze helyezkednek el Oroszországétól. Az amerikai csapatok ott, a nemzetközi vizeken hadgyakorlatoznak, víz alatti drónokkal, hadihajókkal és helikopterekkel. Nem teljesen világos, hogyan tudtak volna orosz egységek ebben a közegben szinte láthatatlanul egy ilyen komplex akciót végrehajtani. Ha tényleg ők voltak, akkor az a NATO védelmi képességeivel kapcsolatban vet fel aggályokat. Egyik megfejtés félelmetesebb, mint a másik.
A koronavírus-válság és a háború inkább az összezárás vagy a széthúzás irányába tolja az uniót?
Ha az utóbbi két évet nézzük, a felszínen azt látjuk, soha ilyen egységesen nem sorakoztak fel a tagállamok az uniós bürokrácia mögött. Ezért is tudja most a nyugati propaganda a saját nemzeti érdeket néző vezetőket Putyin-bérencezni. Megjegyzem, ahogyan a Putyin-bérencség vádjával a nyugati főáram megpróbál kiiktatni minden kritikai hangot, az maga a megtestesült illiberalizmus. A mélyben azonban iszonyatos feszültség gyűlik, ez legutóbb az olasz választáson csúcsosodott ki. Ha azonban például Giorgia Meloni az európai pénzügyi elit elvárásainak megfelelő Draghi-kormány szankciós politikáját folytatja, hamar átlép felette a történelem. Emlékszem, hogy az USA 2003-as iraki beavatkozása idején Olaszországban volt a legnagyobb támogatottsága a békemozgalomnak. A szivárványos zászló akkor lett közismert pacifista és antiimperialista szimbólum az európai politikában – érdekes módon néhány évvel később sikerült ezt is átkeretezni. Nagy mozgás egyelőre nincs, de a felmérések alapján Németországban is változások indulhatnak el, apró lépésekkel, de folyamatosan erősödnek a rendszeren kívüli pártok.
Kövér László az uniós pénzek visszatartása kapcsán azt mondta, uszítás zajlik a jobboldali kormányok ellen, ez már a nyílt önkény szintje. Erről mit gondol? Járnak nekünk a források?
Kénytelen vagyok kijavítani a házelnök úr mondandóját: nem a jobboldali, hanem a szuverenista kormányok ellen zajlik uszítás. Az európai bürokrácia és a pénzügyi elit, illetve a zsoldjukban álló sajtó ugyanazt művelte 2015-ben Alexisz Ciprasz és Janisz Varufakisz görög kormányával, mint most a magyar vagy a lengyel kabinettel. A szocialista mezben focizó Robert Ficóval és Victor Pontával sem az volt a bajuk, hogy kisebbségellenes politikát folytattak. Ezek a pénzek járnak Magyarországnak! Egyetértek a jobboldalisággal bajosan vádolható volt görög pénzügyminiszterrel, aki a Mandinernek úgy nyilatkozott, hogy a jogállamisági elveket az európai bürokrácia az éppen aktuális érdekei mentén használja fel vagy nem. Ettől még Magyarországon sem lehet eldorbézolni az uniós pénzeket, és súlyos jogállamisági problémák is vannak. Ezek azonban nem a 7. cikkely szerinti eljárás élesítésekor kezdődtek, már 2013-ra kiépültek egy autokratikus vonású rendszer alapjai. Akkor azonban érdemi kritika nem hangzott el, a kisebb észrevételeknek pedig simán eleget tett a kormánypárt. Rendkívül álszentnek tartom most a brüsszeli vezetést, de azzal szemben nem lehet kifogása a magyar kormánynak, hogy az uniós adófizetőknek felelős intézmények garantálni akarják a támogatások célszerű, észszerű és törvényes elköltését, valamint a forrásfelhasználással összefüggő jogviták pártatlan elbírálását.
Nyilván, de olykor tisztán politikai elvárásoknak tűnnek a brüsszeli nyilatkozatok.
Kétségtelen, az Európai Bizottság a jogállamisági mechanizmus elfogadása óta nem volt képes pontosan artikulálni, mit is akar Magyarországtól. Hovatovább, a megegyezés érdekében most elfogadott törvénymódosítási csomagban brüsszeli kérésre teljesen felesleges részek is szerepelnek.
Például?
Engem mélyen felháborított a felsőoktatás közalapítványokba kiszervezése, ám ezek a szervezetek az első perctől a közbeszerzési törvény hatálya alá tartoznak. Nem értem, miért kellett most ezt ismét jogszabályba foglalni, ez nem más, mint céltalan szőrszálhasogatás, miközben mondjuk a bírói jogállással kapcsolatban joggal merülhetne fel kifogás. Afelől sincs kétségem, hogy Romániában vagy Bulgáriában is bőven lehetne a forrásfelhasználással kapcsolatban súlyos problémákat találni, csak mivel a magyar kormányfő célkeresztet rajzolt magára, valahogy minket találtak meg. Olaszországban például bíróság tárta fel az Andreotti-kormány és a maffia összefonódásait még a hetvenes évekből, képzelhetjük, ott hogyan jártak el az európai támogatásokkal! Mégsem indult Rómával szemben eljárás.
Mivel rajzolta magára a célkeresztet Orbán Viktor?
Mivel? Leginkább azzal, ahogyan a „nemzeti burzsoáziának” kijelölt figurákat helyzetbe hozta és ehhez igazította a játékszabályokat, ahogyan sziszifuszi munkával kiiktatta a parlamenti többségi akarattal szembeni ellensúlyokat, ahogyan a saját kormányzásán túli mélyállamot épített a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványokból, önálló szabályozó szervekből. Ha valaki beleszól a nagyok játékába, sérti az érdekeiket, közben pedig jelentős támadási felületet nyújt, ne csodálkozzon, ha ennek meg is lesz a következménye! Ugyanakkor Lengyelország esetében a Kaczyński-féle politika legnagyobb ellenfelei sem állítják, hogy a kormány lopna, mégsem kapják meg a pénzeket. Bár elhiszem, hogy a kormánypárti olvasókat leginkább ezzel lehet hergelni, hagyjuk azt a maszlagot, hogy valójában ideológiai konfliktusról lenne szó!
Akkor miről?
Amíg egy kormány nem sérti az európai centrumállamok gazdasági érdekeit, hiába tűnnek el az országában kriminális módon az EU-s források, békén hagyják. Varsó és Budapest viszont kőkeményen sérti ezeket az érdekeket. A nyugatiak most úgy gondolják, nem erről volt szó, hanem arról, hogy miután „annektálták” a régiót, felvásárolták a piacaikat is, a támogatások tekintélyes hányada vissza fog csorogni hozzájuk. Ezt fékezik a szuverenista kormányok. S ezt nem fékezte Andreotti, és nem fékezi most a román és a bolgár kormány.
Pedig azt mondta, az Orbán-kabinet elmulasztotta a helyi gazdaság megerősítését.
Azért kárhoztatom a magyar kormányt, hogy a termelő ágazatokban ténylegesen nem szorította vissza a külföldi érdekeltségeket, s a honi kkv-k megerősítésében például a lengyelek is sokkal jobban vizsgáztak. Viszont az utóbbi évtizedben mindkét országban az uniós források korábbinál nagyobb hányada került hazai vállalkozókhoz a nyugatiak kárára. Pont azért fogjuk mégis megkapni az ablakban levő pénzt, mert még mindig irdatlan hányada fog visszacsorogni a nettó befizetőkhöz. Úgy vélem, ez a Brüsszellel való konfliktus gyökere.
A visegrádi szövetségnek sem örülnek különösebben.
Ha a február 24. előtti orbáni külpolitikában valamit elismerő szavakkal illettem, az a V4 együttműködés erősítése. A régiós szövetkezés szintén sérti a centrumországok, illetve a mögöttük álló globális megfejtők érdekeit. Csakhogy ettől még, ahogy mondtam, egy felelős szuverenista politikus nem rajzolhat magára célkeresztet.
Ha már globális érdekek: kapott dühös telefonokat ellenzékiektől, miután egy kétrészes cikkben részletesen bemutatta a hazai baloldal kampányát milliárdokkal pénzelő, a főpolgármester főtanácsadója által gründolt amerikai ngó-t, az Action for Democracyt?
Dehogy. Akikre gondol, azok már korábban megismerték a véleményemet erről a témáról, legkésőbb akkor, amikor az LMP körül kavartak, szintén mikroadományozói támogatással. Márki-Zay Péter érdeme, hogy most ezek az erők a napfényre kerültek, én pusztán összeraktam a mozaikot a nyilvánosan elérhető forrásokból. Azt a politikai formációt, amely a globális tőkeérdekeltségektől és a nemzetközi szabadkereskedelmi politikát uraló köröktől kapja a támogatást, sok mindennek lehet nevezni, azonban baloldalinak és hazafinak bizonyosan nem.
A választási eredmény tükrében nem volt túl hatékony ez a befektetés…
Nincs új a nap alatt. Azokat, akik gyarmattartói tempóval közlekednek a félperiférián meg a periférián, gyakran érik meglepetések, mert a gőgjük eltakarja előlük a kinézett országok kulturális, társadalmi viszonyait, hagyományait.
A magyar példánál maradva: mégis mi a probléma azzal, hogy egy baráti, szövetséges állam egyik szervezete támogat egy honi politikai csoportot?
Mindenkinek tiszteletben tartom a világnézeti és a politikai meggyőződését, de nekem az amerikai imperialista körök nem a barátaim és nem a szövetségeseim. Ennyi.
És mi a véleménye a Gyurcsány Ferenc pártja által bemutatott árnyékkormányról?
Az április 3-ai választás óta a kormány számára két valódi erőpróba jelentkezett: a botrányos tűzifarendelet elleni és a tanári béremeléseket követelő mostani tiltakozáshullám. Előbbi a WWF-nek és az LMP-nek, utóbbi a szakszervezeteknek köszönhetően. Jakab Péter vagy Fekete-Győr András csak elvesznek a tömegben, a kormánypárti operatőrökön kívül senkit nem érdekelnek. Ennyi elbukott választás után az ellenzéki oldalon érdemes lenne belátni: a politika nem pusztán hatalomtechnikáról, pozíciók osztogatásáról és orbánozásról szól. Egy ponton túl ez hidegen hagyja, sőt kifejezetten irritálja az embereket. Alapvető szemléletváltásra lenne szükség. Bár bohózatnak tartom az árnyékkormányt, Gyurcsány húzása a maga logikája szerint érthető. Hiába nyomatta tavaly óta a Karmelita, hogy mindenki a DK-elnök bábja, és Márki-Zay a Mini Feri, valójában továbbra is, ahogyan a kilencvenes években, zajlik egy küzdelem a ballib oldalon a nómenklatúraburzsoázia és a komprádortőkével összefonódott globális progresszív hálózatok között. Ezt korábban az MSZP és az SZDSZ jelenítette meg, s a törésvonal szerintem a mai napig létezik. Az előválasztás második fordulójában a Márki-Zay Pétert hájpolók számára a Szemlőhegy utcai házaspár szinte nagyobb kihívást jelentett, mint Orbán Viktor. Ezt Gyurcsány nem felejtette el. A DK-nak van egyedül szervezeti ereje, ebben ma már fényévekkel a többiek előtt van, és a kormányzati kompetencia nyomai is leginkább nála fedezhetők fel. Ezt akarta most szemléltetni. Igaz, az önkormányzati politikában az országosan épp rottyon lévő MSZP képviselői tudnak csak értékelhető teljesítményt felmutatni. És még valami: Gyurcsány ugyan jó irányba szimatolt a bejelentéssel, mégis, a klasszikust idézve: elkúrta, nem kicsit, nagyon. Az árnyékkormány bemutatását II. Erzsébet brit királynő temetése napjára, egy ellenzéki kudarcot hozó időközi választás másnapjára időzíteni irgalmatlan baklövés volt, kiegészítve azzal, hogy a válság kezelésére sem született értelmezhető javaslatuk. Egyes árnyékkormánytagokra nézve ráadásul az embernek nem a kormányzati kompetencia jut eszébe, hanem inkább borogatásért kiált. Nem értem: pont a kompetenciában levő komparatív előnyét nem tudta kimutatni a DK. Ez így egyben inkább azt a képzetet erősíti, hogy van egy összjáték a Szemlőhegy utca és a Karmelita között. Ennek ellenére a hatpárti szövetségen belül Gyurcsányt se lenyelni, se kiköpni nem tudják. Hiába kezdtek most néhányan gyurcsányozni a közös listán parlamentbe került szereplők közül: a DK nélkül egyeseknek nemhogy a mandátumuk, de még az induláshoz szükséges ajánlásszámuk sem lenne meg.
Nem érzi úgy, hogy visszatérne a politikába, hogy megmutassa az ellenzéknek, miként is kell ezt csinálni?
Ez nem ilyen játék. Pontosan tudom, hogy önmagában az ismertség nem elégséges feltétele a politikai alternatíva kialakításának.
Egy interjúban a DK-n és a Momentumon kívüli pártokról „kegyeleti okokból” nem beszélt. Ezek szerint ők mennek a levesbe?
Gyurcsányék mellett csak a Momentumnak lehet jövője, méghozzá Donáth Annával. Azt nem hiszem, hogy van olyan bolond a mikroadományozók között, aki Fekete-Győr Andrásra vagy Gelencsér Ferencre egyetlen centet is áldozna. A többiek politikai értelemben nem léteznek. Bohóckodások.
Karácsony Gergely azért főpolgármesterként nagy figyelmet kaphat.
Bennszülött budapestiként sem érdekel különösebben az a hókamóka, hogy az ellenzéki pártok kit jelölnek majd erre a posztra 2024-ben. Ha ugyanis a következő két év egy Karácsony–Dobrev-deathmatchről szól, akkor 2024-től alighanem Szentkirályi Alexandrának vagy Vitézy Dávidnak hívják majd a főpolgármestert. Városlakóként annyit tudok, hogy a rendszerváltozás óta Budapestnek volt kilenc jó éve. Az önkormányzati ciklus felénél járunk és még mindig nem értem, miért kellett Tarlós Istvánt leváltani, az a feltételezés ugyanis, hogy a városházáról elrugaszkodva lehet majd leváltani Orbán Viktort, április 3-án látványosan kudarcot vallott. Ugyan Demszky Gáborról sok jót nem tudok elmondani, soha nem szavaztam rá – volt, hogy inkább a munkáspártira húztam be –, azt nem lehet elvitatni tőle, hogy őt legalább szenvedélyesen érdekelte a város működése és fejlődése. Megjegyzem, a fideszes oldalon is azok a polgármesterek sikeresek, akik olykor ütköznek a kormánnyal, kiállnak a településük érdekeiért, tehát nem országos politikát csinálnak városvezetés helyett. Ilyen Cser-Palkovics András, Balaicz Zoltán vagy Borbély Lénárd. Ellenzéki oldalon pedig azok, akik nem az adott önkormányzatból akarják megdönteni Orbán Viktort, és nem kultúrharcos missziónak tekintik a városvezetést. Ilyen Őrsi Gergely, Nemény András, Botka László, Szaniszló Sándor és persze Tóth József. Karácsony mozgását az előválasztási visszalépésig még értettem, ahogy azt is becsülendőnek tartom, hogy április 3-áig tolta a közös szekeret, nem vonult vissza Budapestre. Ám hogy azóta miért nem kezd el Budapesttel foglalkozni, vagy mond le, azt egész egyszerűen nem tudom felfogni.
Schiffer András
1971-ben született Budapesten. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karán diplomázott 1995-ben. A Schiffer és Társai Ügyvédi Iroda vezetője, 1996-tól a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa, majd ügyvivője. 2000-ben alapító tagja volt a Védegyletnek, 2007 őszén pedig az LMP-nek. 2013 és 2016 között a párt társelnöki pozícióját töltötte be, 2016 májusában bejelentette, hogy lemond a tisztségről, és visszaadja országgyűlési képviselői mandátumát is. 2018 májusában kilépett a pártból.
Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád