Kimuzsikálni a versből a dallamot – Gryllus Dániel a Mandinernek

Jávorszky Béla Szilárd interjúja

2019 őszén volt ötven éve, hogy az Andrássy úti Ádám sörözőben Gryllus Dániel és Mikó István megalapította a Kalákát. Sebőék mellett ők teremtették meg azt a sanzonhoz közelálló műfajt, amit az egyszerűség kedvéért énekelt versként emlegetünk. Nemzedékek sora nőtt fel műsoraikon, találkozott általuk először a költészettel. A rendszerváltás után Gryllus Dániel (1950) ráadásul kiadót alapított, amely idővel az erős fonós kötődésekkel is rendelkező, folkos, énekelt verses szcéna egyik legfontosabb publikációs lehetősége lett.

Mit kell tudni a Gryllusokról? 

A külső jegyek alapján sokan feltételezik ezt, meg nekem is szimpatikusak az örmények, de nem tudok ilyen gyökerekről. Gryllus nagyapám Selmecbányán született, nagyanyám Resicabányáról való, az anyai felmenők osztrákok voltak, az anyai nagyapám pedig kun származású. A Karcag melletti Ároktőn született, ott volt református lelkész és tanító, akárcsak az apja és a nagyapja. Ezt a házat, amelyben most élünk, 1908-ban építtette a nagy-nagybányám, Schambach Gyula művészettörténet tanár. A fiát, a csellista Zsámboki Miklóst mi mindig nagyapának hívtuk és éreztük is (az ő növendéke volt Perényi Miklós és Vilmos öcsém is). Lányai zongorista növendékek voltak a Zeneakadémián, ahová a mamám is járt, barátok voltak, így anyám itt lakhatott, amikor Budapestre jött vidékről. A Gryllusokat, miután elcsatolták a Felvidéket, áttelepítették a diósgyőri vasgyárba, ott volt nagyapám a hengerde igazgatója. Aztán a front elől menekülve ők is itt vészelték át a háborút. Itt találkoztak hát a szüleim, akik 1949-ben összeházasodtak. Ami még összerántotta őket, az a Deák téri evangélikus templom, oda jártak mindketten énekkarra. Apám később presbiter lett. Mi is ott konfirmáltunk, 1972-ben pedig ott tartottuk az esküvőnket a feleségemmel, Katival.

Egyértelmű volt, hogy a közeli Lórántffy Általános Iskola frissen alakult zenei tagozatára járjatok?

Egyáltalán nem volt az. A szüleim nem is tudtak a zenei tagozat indulásáról. Felvettek az általános iskolában, mellettem ült Huzella Péter, Huzella Elek zeneszerző fia. A legendás Bors Irma néni, az énektanárunk mondta, hogy „Gryllus és Huzella, gyertek át a zeneibe!” Huzella papája nem szerette volna, így ő maradt, én viszont átmentem. Vili öcsém másfél évvel fiatalabb nálam, a kettőnk közötti osztályba járt Mikó Pista és Radványi Balázs. Innentől a későbbi Kaláka-tagoknak lett közös zenei nyelve. A Lorántffy mindig is fontos szellemi műhely volt, a Budapesten ott elsőként alkalmazott Kodály-féle nevelési koncepció valamennyiünk zenei ízlését és szellemi horizontját alapjaiban határozta meg. A tananyagnak a kezdetektől része volt a népzene, a kamarazene, a hangszertanulás, a kóruséneklés, a néptánc, valamint minden áldott nap volt énekóra. Nemcsak mechanikus zenei képzés folyt, hanem szellemi tréning is. Sajnálom, hogy ennek az oktatási szisztémának azóta kisebb lett az ázsiója, de amikor a Kaláka 50 éves lett (tehát kétszer annyi, mint most a Fonó), Bors Irma néni plakettjét megkoszorúztuk, és emlékére elénekeltünk egy dalt a Lórántffy utódjában, a Marczibányi téri zeneiskolában.

Emlékszel még az Andrássy úti Ádám sörözőre, ahol 1969 őszén Mikó Istvánnal megalapítottad a Kaláka együttest?

Életemben jó, ha kétszer jártam ott. Igazából semmi sem köt oda bennünket, nem volt a törzshelyünk, azt hiszem, Pista ajánlotta, hogy találkozzunk ott, mivel épp a környéken volt dolga mindkettőnknek. A Kaláka csíráját egyébként a Móricz Gimnáziumban Mikó szerveződő együttese jelentette, még akkor is, ha az a formáció sosem lépett fel. Ezt követően történt az Ádám sörözőben az a nevezetes megbeszélés kettőnk között. A Bem rakparti művelődési házban, a Tolcsvay-klubban abban az időben minden héten fiatal zenekarok mutatkozhattak be, mi is ott léptünk először színpadra 1969 decemberében. Debütálásunkról egyébként – nem kis meglepetésünkre – a Népszabadság is beszámolt.

A Kaláka név kinek az ötlete volt?

Ez Mikó Pista apai öröksége. Édesapja a második világháború előtt cserkész volt, társaival gyűjtötte a népköltészetet Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, összeszedtek egy könyvtárra valót és létrehozták a Kaláka-könyvtárat. Esetünkben a név abszolút találónak bizonyult, ez volt a munkamódszerünk. Bár a verseket egyénileg válogattuk, a hangszerelést mindig közösen végeztük. Komolyabb vitákra nem emlékszem, általában elfogadtuk egymás ötleteit.

Amit a Kaláka az elmúlt ötven évben képviselt, az műfaj vagy stílus?

Ezzel néha mi is bajban vagyunk. A műfaj talán egyértelműbb, hisz verseket énekelünk, stílusunk azonban van is, meg nincs is. A hangzásunk szerintem a kezdetektől felismerhető, miközben hol ebbe a népzenébe csípünk bele, hol abba, hol dallamosabb, hol sanzonosabb dalokat játszunk, melyekbe időnként jazzes és kamarazenei elemek is beszűrődnek. Ennek oka vélhetően az, hogy mindannyian a nyitott szellemiségű Kodály-rendszerű zeneoktatásban részesültünk. Sokféle zene érdekelt minket, nem álltunk tudatosan valamely stílus mellé sosem. A verseket sem úgy választottuk, hogy adott stílushoz melyik passzol, hanem – ahogy Kányádi Sándor írta rólunk – mindig a versből próbáltuk meg kimuzsikálni a magunk olvasata szerinti dallamot.

A Kalákának igazából nincsenek korszakai. Ha a lemezeket egymás mellé rakjuk, nagyjából mindegyik ugyanolyan, legfeljebb az énekhang érettsége és a felvételi technika adhat támpontot, hogy mikor készült. Ami egyfelől állandóságot jelent, másfelől viszont egyhangúságot is.

Korszakai szerintem az egyes alkotóknak vannak. Ez viszont közösség, ha úgy tetszik, kaláka. A hangvétel valóban nem sokat változott, itt van például a Kosztolányi-albumunk, azon az első felvétel 1972-ből való, a következő 1977-ből, majd 1980-ból, de jelentős részét ma írtuk, és a jelenlegi technika lehetővé teszi, hogy ugyanúgy szóljanak. Szerintem egy zenekarnak akkor kell megújulnia, ha közben az eredeti koncepció érvényét vesztette, vagy ha kiment a divatból. Mi divatba sosem jöttünk, a hozzáállásunk a világhoz, a költészethez, a repertoárunkhoz pedig igazából sosem szorult felülvizsgálatra. Hisz ezért szerettek meg minket, akik megszerettek. Ezzel tudtunk örömet szerezni azoknak, akiknek ez örömet szerzett. Miért kezdenénk el mást? A „hogyan” kérdésében meg voltak azért apróbb hangsúlyeltolódások. A hetvenes években például jobban húztunk a színház felé, mostanában pedig egyszerűbb dalformában gondolkodunk. Meg hát párhuzamosan többféle programunk is van, ahol az ötvenéves dalt ugyanúgy eljátsszuk, ahogy a mait.

Ezt a fajta kiszámíthatóságot anno a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál Erdős Péter (az MHV legendás popzenei vezetője – a szerk.) is a szemetekre vetette, mondván: ha az elvtársak meglátnak titeket a tévében, akkor azt mondják, rendben, és kikapcsolják.

Ez valóban jól érzékelteti, hogy akkoriban hogyan működtek a dolgok idehaza. Az első nyolc évünkben, ami minden zenekar életében messze a legprogresszívabb és legizgalmasabb korszak, nem adhattunk ki lemezt. Pedig kerestem a lemezgyárral a kapcsolatot, Benkő Laci is szólt Erdős Péternek az érdekemben. Erdős akkor tett egy eléggé tisztességtelen ajánlatot, de erről ne beszéljünk, félrevinné a dolgot; a lényeg, hogy 1973-ban azt mondta, kiadna tőlünk két kislemezt – egyet a felnőtteknek, egyet a gyerekeknek –, ha a Magyar Rádióból megszerzem (magyarán kilopom) hozzá a felvételeket. Aztán ebből a kettőből egy lett, az A oldalán a Cinege cipője és a Pinty és ponty, a másikon József Attilától a Bánat. Még szó sem volt akkoriban világzenéről, de mi már talán valami hasonlóval próbálkoztunk, különböző népzenei elemeket igyekeztünk ötvözni egymással. Az első nagylemezünk végül 1977-ben jelenhetett meg, felvettük hozzá a dalokat, és három József Attila-verset – Tudod, hogy nincs bocsánat, Azt mondják, Reménytelenül – azonnal letiltottak róla. A hivatalos indoklás szerint azért, mert Balázs hangja túlságosan hasonlított Aradszky Lászlóéra. Még a Betlehemi királyokba is belekötöttek: csak úgy engedték, hogy készítettünk belőle egy gyorsabb verziót. De ezek a packázások igazából a lényeget nem érintették, ezek helyett a versek helyett nekünk száz másik volt a tarsolyban. A nagy szerencsénk az volt, hogy Tóth Attila – a nevét imába kell foglalnunk – a nyolcvanas évek elején megalapította a Hungaroton II. irodalmi szerkesztőséget, a nagy mammuton belül egy kis céget, ahová valóban jó volt bejárni, és ahol aztán sorban jelenhettek meg a lemezeink.

A rendszerváltozás után a zenészek közül az elsők között kezdtél vállalkozni, már 1990-ben létrehoztad a Gryllus Kft-t. Milyen célok vezéreltek?

Végre azt adhattuk ki, amit szerettünk volna. Azóta persze kiderült, hogy az igazi művészet nem kiadni valamit, hanem eladni. 1990-ben tudtam, hogy lépni kell. A rendszerváltozáskor a Kaláka már húszéves volt, sok szervezői tapasztalattal rendelkeztem. Korábban is készültek olyan lemezek, amelyeket gyakorlatilag én hoztam létre, csak más adta ki. Gondoltam, legyünk már minden területen a magunk urai. Az első kiadványommal, a Sumonyi Zoltán verseire írott Pál apostol – Dalok Pál levelei szerint című művel még boltról boltra jártam, idővel azonban a terjesztés is beállt. Most járunk a kétszázharmincadik kiadványnál. De azért ma is mosolyogva veszem elő azt a dossziét, amire ráírtam, hogy kft. Azt hittem, abba minden papír belefér, holott egyetlen év könyvelése legalább fél méter magas aktakupac. És abban még nincsenek benne a szerződések és a levelezés.

Jó ideje nemcsak saját kiadványaid jelenteted meg, hanem másokét is. Hogy bővítsd a portfóliót?

Magától jött, hogy ha nekem megy, akkor miért ne fogjak össze azokkal a barátaimmal, akiknek a tevékenységét tisztelem, a muzsikájukat én is örömmel hallgatom, és akik – mint Sebő Ferenc, Bognár Szilvia, Ferenczi György – megbíznak bennem mint kiadóban. A művészi kérdéseket ők döntik el. Vannak persze ötleteim, javaslataim, de a megvalósítás az ő dolguk. És fontos, hogy ezek az ő saját produkcióik, a kiadásnál egyáltalán nem szempont, hogy mondjuk énekelt vers legyen.

A Fonó létrejötte mennyire jelentett számodra konkurenciát?

Végre jött egy profi:-). Ahogy Kiss Feri (Etnofon), úgy én is praktizőrből váltunk kiadóvá, főként azért, hogy a saját magunk urai legyünk. A Fonóban a kezdetek óta nem a konkurenciát láttam, hanem hogy végre megint többen lettünk. Hogy végre a műfaj megint több teret nyer. Magába a Zeneházba is hamar eljutottunk, és bár sosem számítottunk törzsvendégnek, nincs olyan év, hogy valami közöset ne csinálnánk. Ezek közül számomra az egyik legemlékezetesebb a 2014-es Citera, et cetera... című egynapos citerafesztivál, nekem ugyanis mániám, hogy ennek a sokak által nem kellően becsült hangszernek mennyire széleskörűek az alkalmazási lehetőségei. A fesztivál csúcspontja persze Lajkó Félix fellépése volt – hegedűjátékában már megszoktuk a hihetetlen virtuozitást, de ahogy ez az ember a citerával bánik, az teljesen irreális.

A Fonó jelenlegi igazgatóját, a szintén délvidéki Horváth Lacit amúgy egészen kiskora óta ismerem. A Vajdaságba 1974-ben az ottani legendás Képes Ifjúság fotósa és újságírója, Dormán Laci révén jutottunk el, neki köszönhetjük az első címlapfotónkat. Ehhez kapcsolódott az első utunk, mely hamar rendszeressé vált. Így barátkoztunk össze Horváth Laci papájával, aki az Újvidéki Rádióban volt zenei szerkesztő, és miközben nagyokat sakkozott Becze Gáborral, a kis Laci az asztal alatt futkosott. És miként egykoron Hamar Dani mondta a Muzsikásra és a Kalákára, hogy mi természetes szövegségesek vagyunk, ugyanezt érzem, amikor Lacival beszélgetünk. Változatlanul jó érzéssel tölt el, akárhányszor belépek a Zeneházba.

Fotó: Földházi Árpád