Balladás béke

„Volt század, amelyikben túl sok volt a szégyenből, éppen a legutóbbi is, amelyikben túltengett az átok, s szinte alig akadt olyan évszázad, amelyben végig békében építkezhettünk volna. Boldog és erős az a nemzet, amely méltósággal viseli az efféle megpróbáltatásokat. Mennyiben sikerült ez a mi nemzetünknek, nehéz megmondani. Jártunk szép, igaz eszmékkel az élen, és utaztunk renyhén a farvízen is jó sokáig. Hogyan sikerül majd most? Attól függ, mennyi méltóság maradt még bennünk a sok lélekölő kor után. A méltóság nem pusztán erő, önérzet, tisztelet dolga, nem feltétlenül a hősiességé, az értékesség tudatáé, s legkevésbé a pénzes állásé, a kibrusztolt hamis rangé. A méltóság leginkább alázat dolga. Ehhez meg tényleg szükséges, hogy megérintsék, megcsiklandozzák az embert az angyalok, legalább egyszer az életben.

Ahogy egy ember, úgy egy nemzet is, egy közösség is hihet abban, hogy kötődik az Istenhez, ha félve, vacogva is áll az ítélőszék elé. Vacogva, de bízva, hiszen az Úr nem tud gyűlölni. Egyikünket sem. Gyűlölni csak az emberek tudnak, s közülük is leginkább azok, akinek nincs semmi méltóságuk. Kár lenne tagadni, hogy még mindig túl sokan vannak köztünk, akiket a vak gyűlölet hajt. Hangosan, kiabálva toporzékolnak, most is, amikor nagy a baj, amikor már azt várná az ember, hogy elhallgassanak. A kicsinyesség az egyik leglehangolóbb emberi tulajdonság. Százezrek pusztulásán kis kenyércsaták, kis »politikai« csetepaték, feljelentgetések, keresztbe tevések, gáncsoskodás, nevetséges dölyfök, feleselések, »kultúrharcok«.

A méltóság, ha lehántjuk róla a külső rétegeket, végül is nem más, mint kultúra. Kell a program a politika, a gazdaság, a társadalom terén, jó is, ha van világos cél, célokhoz rendelt eszköz, de egy nemzet léte vagy nemléte nem feltétlenül programokon áll vagy bukik. A nemzet tűzön-vízen át őrizze, élje a kultúráját. A programok lehetnek sikeresek, vagy mehetnek csődbe: a kultúra nem pusztulhat el. Ellene mondok ezer és száz gyászbeszédnek, amely száz év óta, s most is olyan nagy erővel temeti Európa kultúráját. Nem, dehogy! A virtuális pénzre épülő gazdasági léggömb sípoló eresztése, akár kipukkadása sem pusztítja el a kultúrát. Az életfelfogás még nem a kultúra, még az életelv sem, különben nem hallanám ugyanazt a félelmet, örömöt, szenvedélyt Homérosz, Heine, Dsida Jenő és Csoóri Sándor soraiban. Nem hallanám ugyanazt a ropogó hangot, látnám ugyanazt a kedélyes mozdulatot a székely és az ír táncos lépteiben. Egy kultúra nem érik meg soha a pusztulásra, de szerintem még a mi európai civilizációnk sem. Éppen most érzem így, amikor recseg ropog itt minden. Oh, hát persze, eltemették már százszor, s olyan jó így előre látni – visszafelé) a bukásokat, az évezredek sűrű homályából kibányászni a Nyugat alkonyát, felfedezni az »összefüggéseket«, s kiszámolni, hogy ehhez száz év kell, ehhez meg négyszáz. Sokat sejtetően és semmitmondóan számolgatni, igen a pestis, a kolera, a spanyolnátha meg a korona. De hát Jézust is eltemették egyszer, s egy szombaton át a sírban feküdt.

Válságban a programok vannak, pusztulóban az életszemlélet. Fene sem fog feltett kézzel állni: itt vagyok, raboljátok el a kultúrámat, az életemet. Kirabolni úgyis kirabolnak, ahhoz megvan az eszük. De elrabolni a szavakat, érzéseket? A forradalmak és az ellenforradalmak csak a felszínt érintik, karistolják. Néha szükség van rájuk, lehet, hogy most is. Kicsit remegjünk bele. Béküljünk meg önmagunkkal, a Teremtővel, a természettel. Erre van szükségünk, békére, ami nem valami idilli béke, sokkal inkább balladai béke. Milyen is lehet ez? Annyi bizonyos, hogy nem programok egymást kioltó csetepatéja, hanem fejlődés. Kis hal, nagy hal? Aki kapja, marja? Osztályharc, szabadpiac. Vallásháború, hibrid háború. Vajon mennyire mélyen karcolták meg az emberi lélek szentségtartójában a felszínt? Milyen mélyen vájták bele a lélekbe a karmukat a mindenféle halandó kísértetek? Persze érzem és tudom is, hogy a felső, puha rétegben mélyek a barázdák, bántóan mélyek. S ez is az oka, hogy sokan úgy érezzük, most egyedül maradunk. Egyetlen egyedül, ahogy Jézus maradt az egyetlen élő a halott Földön.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.