A Bernie-szindróma: meddig juthat Sanders?

A Demokrata Pártot Donald Trump megválasztása évtizedek óta nem látott ideológiai-morális válságba vetette. A 2016-os előválasztási folyamatot

és bár Bernie Sanders, ha a száját húzva is, de végül beállt Clinton mögé, a Sanders-pártiak neheztelése a pártelit iránt nem szűnt meg, sőt. A vereség után nyilvánvalóvá vált, hogy a demokratáknál eljött az átrendeződés ideje, a józan helyzetértékelést és az organikus megújhodást azonban ellehetetlenítette a Trump-ellenes pszichózis, amibe a baloldal napról napra jobban belehergelte magát.

2020-ra így felemás helyzet alakult ki: a woke-hullám hatására társadalmi-kulturális kérdésekben vagy a bevándorlás ügyében a Demokrata Párt egésze akár csak évekkel ezelőtt is elképzelhetetlenül szélsőséges álláspontokra helyezkedett, a liberális gazdasági konszenzus fenntartásában érdekelt párt-establishment pozíciói viszont nem gyengültek meg végzetesen a 2018-as időközi választásokon teret nyerő „demokratikus szocialistákkal” szemben.

Maradt a dilemma:

Az első előválasztási fordulók után úgy tűnik, hogy bár a mérsékelt tábor erejével számolni kell, Bernie Sandersnek komoly esélye lehet az elnökjelöltség elnyerésére.

De mit képvisel valójában a vermonti szenátor?

Az ifjú Sanders

Ürességek harca

A mostanra jócskán fogyatkozott elnökjelölti mezőny progresszív tagjaival – így Bernie Sandersszel és Elizabeth Warrennel – szemben olyan „mérsékelt” jelöltek állnak szemben, akik már fáradtságot sem vesznek arra, hogy valamilyen világképet vagy perspektívát tálaljanak fel a választóknak. Az imázs mögül végleg kiveszett minden tartalom, a langyos semmitmondás pedig fenyegetőzéssel párosul:

A szinte felismerhetetlenné plasztikázott és romló kognitív képességeivel küzdő Joe Biden láthatólag úgy hiszi, alanyi jogon jár neki az elnökjelöltség: erőtlen kampánya során leginkább azzal vetette észre magát, hogy arrogáns hangon szállt bele azokba az őt kritizálni merészelő szavazókba. Így például emlékezetes módon „hazug, kutyafejű pónikatonának” nevezett egy egyetemista lányt, bármit is jelentsen ez.

Január végén egy kampányrendezvényen az iowai állami törvényhozás egyik korábbi demokrata képviselőjével, Ed Fallonnal kötekedett, aki Biden olajvezetékekkel kapcsolatos álláspontja miatt fejezte ki elégedetlenségét. „Akkor szavazz másra” – vetette oda nyeglén Biden, hozzátéve: „azt hiszed, Bernie bármit is el tudna érni, pláne 2030-ig?” Mike Crumplar filozófus rámutat, hogy Fallon éppen „Biden fő támogatói bázisához tartozik: öreg fehér férfi, jelentősebb pozícióval bíró párttag, aki tényleg hisz a centrista nézetekben… Biden válasza pedig annyi, hogy a kurva anyádat, amiért szó szerint bármivel is törődni merészelsz. Amennyire borzalmas volt Hillary kampánya, legalább érződött, hogy törekednek valami felé: áttörni az üvegplafont, a következő évtizedeket meghatározó liberális konszenzus feltételezett győzelme… Biden ezzel szemben színtiszta nihilizmus és tehetetlenség. Még csak a szavazatodat sem akarják, LOL.” 

A pártelit totális ideológiai kiüresedését talán Bidennél is jobban mutatta az indianai South Bend volt polgármestere, a mutatós jelzőkből – „balkezes, máltai származású amerikai, episzkopális, X-generációs, meleg, háborús veterán” – összeesztergált Pete Buttigieg, aki a mainstream média erőfeszítéseinek köszönhetően egy időben Bernie Sanders fő vetélytársának tűnt, a dél-karolinai Biden-tarolás után azonban kiszállt a versenyből.

arra hiába is várnánk választ: a balos Current Affairs szerzője, Nathan J. Robinson a politikus önéletrajza alapján próbálta felvázolni eszmerendszerét, nem sok sikerrel. Határozott program vagy világkép helyett – hangsúlyozta Buttigieg – az elnökjelölt kiválasztását annak kell eldöntenie, hogy milyen „tulajdonságok együttállását” kívánják látni benne a választók. „Tulajdonságok együttállása? Sims-karaktert építünk?” – jegyzi meg szarkasztikusan Robinson, és Buttigieg szerint valószínűleg tényleg erről szól a politika.

A Harvardon végzett és a tekintélyes Rhodes-ösztöndíjjal is jutalmazott, állítása szerint hét nyelven beszélő Buttigieg annak a középszerű, sekélyes és elvtelen vezető osztálynak prominens képviselője, amit a liberális „meritokrácia” állít elő, e meritokráciában pedig az érvényesülés feltételei Noam Chomsky szerint a következők: „mohóság, cinizmus, alkalmazkodás és alávetettség elegye, a kíváncsiság és szellemi önállóság hiánya, mások önző semmibevétele”. Buttigieg múltja tele van kétes részletekkel, kezdve attól, hogy a globális kapitalizmus legsötétebb oldalát megtestesítő McKinsey tanácsadó cégnél dolgozott, egészen a kampányban sokat hangoztatott „katonai szolgálatáig” – valójában (egyetemi végzettségének hála) úgy került be a haditengerészet kötelekébe, hogy hosszas és megerőltető tréningek helyett csak egy tíznapos oktatáson kellett átesnie, afganisztáni napjait pedig a számítógép vagy a volán mögött töltötte. 

A tisztességes és konstruktív szellemben lezajló előválasztási versenybe vetett bizalmat mégis a volt New York-i polgármester, Mike Bloomberg bejelentkezése rombolja leginkább.

Kampányrendezvények helyett izomból tolt tévéreklámokkal és netes hirdetésekkel, illetve befolyásos párttagok megvételével igyekszik biztosítani térnyerését, és a terv, úgy tűnik, működik: több államban már a második-harmadik helyen áll. Bloomberg – vagy ahogyan Matt Purple fogalmaz, Amerika „gőgös elitjeinek önelégülten vigyorgó tudatalattija” – különös reakció a Demokrata Pártban végbement radikális forradalomra: érzéketlen, hímsoviniszta, nyíltan megveti a szegényeket, és abból sem csinál nagyon titkot, hogy a Wall Street érdekeit képviseli.

„Nem tudom, ki vagyok”

A nevadai kaukuszon kivívott győzelmével Bernie Sanders az élre tört, és riválisai gyengeségeit figyelembe véve nem is nehéz megérteni, alakja miért imponál a szavazóknak. Személyes és politikai integritása megkérdőjelezhetetlen, évtizedek óta szilárdan képviseli elitellenes, baloldali populista programját. Sikeres, innovatív – és deklaráltan „szocialista” – polgármestere volt a vermonti Burlington városának, majd független képviselőként és szenátorként harminc Washingtonban töltött éve alatt is kívülálló és konzekvens kritikusa tudott maradni a nagykutyáknak. A demokrata elnökjelöltek így vagy úgy mind patologikus esetei az amerikai demokrácia válságának. Talán ő az egyetlen, akiről el tudjuk hinni: valóban a nehéz sorsú emberek felemeléséért küzd. Nem túlzás kijelenteni, hogy ha elnyeri a jelöltséget, az elnökválasztás évtizedek óta leghitelesebb demokrata indulója lesz. 

A szilárd politikai attitűd persze kevésbé pozitív fényben is értelmezhető.

„Továbbra is teljesen elkötelezett az 1960-as évek (ha nem egyenesen az 1860-as évek) marxizmusának, és minden reggel azzal a tudattal kel fel, hogy előre kell vinni a mozgalom ügyét, és le kell győzni az ellenségeit” – jellemzi a politikust John McClaughry, Vermont közéletének egy másik színes figurája. „Ellenáll a tényeknek: a mozgalom érdekében bármit képes kijelenteni, és technikailag nem is hazudik. Ahhoz, hogy hazudj, ismerned kell az igazságot, Bernie számára pedig az igazság az, amit Marx tudományos történelemelmélete annak ismer el.”

Sanderst időről időre mégis megkísérti a kétség személyiségével, valamint küldetésével és annak határaival kapcsolatban. Legalábbis erről tanúskodnak azok a polgármestersége idején született, rendkívül árulkodó feljegyzések, amelyeket a Mother Jones mutatott be, s amelyekben tehetetlenségének és kiábrándultságának ad hangot: „nagyon nehéz fenntartani egy radikális víziót, amikor az ember mindenhol a status quo fojtogató erejébe ütközik” – írja. Másutt így fogalmaz: „Képtelen vagyok belenézni a tükörbe, és megállapítani, hogyan vagyok. Hogyan vagyok? Nem tudom. Nem tudom, ki vagyok”, majd bizonytalan magánéletéről és a „médiaszarságokról” panaszkodik.

Megint másutt kijelenti: „Úgy hiszem, a tervezés és a döntések meghozatala a két legnagyobb gyengeségem. Nem csupán nem fizetem be minden hónapban a számláimat – micsoda, minden hónapban? –, de képtelen vagyok megszervezni egy nyaralást vagy valamilyen intelligens szabadidős tevékenységet. (…) A rossz tervezés miatt van egy koszos, szarul kinéző házam, mert nem bérelek fel valakit, hogy hetente öt dollárért kitakarítsa.” De azt is megvallja, hogy a városvezetés „nem képes jól megszólítani a dolgozókat és a szegényeket”. 

Kemény szavak egy szocialistától. Sanders azonban nem adta fel a küzdelmet, és

Bár mindig kiállt a kisebbségek emancipációs törekvései, a polgárjogi küzdelmek mellett, ma pedig felmondja a baloldalon kötelező kultúrharcos sablonokat, érdeklődése és programja fókuszában továbbra is a nagyszabású, jóléti gazdasági reform és az osztálykülönbségek állnak (szemben a szintén progresszív Elizabeth Warrennel, aki viszont teljesen belecsavarodott a kisebbségekhez való törleszkedésbe – megígérte például, hogy az oktatási minisztere kiválasztását egy fiatal transznemű jóváhagyásától teszi függővé). 

A konzervatív Ross Douthat épp emiatt pendítette meg, hogy a demokraták közül nem a „mérsékelt” jelöltek, hanem a „gazdaságpolitikai monomániás” Sanders szólíthatja meg a társadalom legszélesebb rétegeit, és csábíthat vissza számos Trump-szavazót – jelesül azokat, akik gazdasági ügyekben a baloldalhoz húznak, de taszítja őket a progresszív őrület. Szocialista hitvallása furcsamód megnyugtatóan hathat egyesekre, mivel azt jelzi, a gazdaságra és a plutokraták elleni harcra koncentrál majd. „Annyit legalábbis elmondhatunk, hogy nem radikálisabb például az abortusz ügyében, mint a megfontoltan mérsékelt Buttigieg” – mondja Douthat.

Való igaz: a szélsőségesnek titulált Sanders több tekintetben „mérsékeltebb” és hagyománytisztelőbb, mint centrista vetélytársai. Kitart például a filibuster-nek obstrukciós eljárás mellett, mondván, „az alapító atyák nem volt hülyék”, amikor a lassú törvényhozási folyamatra törekedtek a Szenátusban. Buttigieg-től eltérően nem támogatja azt sem, hogy a Legfelsőbb Bíróság jelenlegi konzervatív többségét felszámolandó új bírákat adjanak a testülethez, mivel az „delegitimizálná” a bíróságot. Egészen a közelmúltig a jobboldalnak oly fontos fegyvertartás kérdésében is engedékeny álláspontot foglalt el, a vermonti fegyverkultúrára hivatkozva. Apropó Vermont: a szenátusi választások eredményei alátámasztani látszanak a tézist, miszerint Bernie hitelessége jobboldaliakat is meggyőzhet. A szavazások többségén Sanders az állam falusias, konzervatívabb részein is a választók több mint fele őt támogatta.

Vörös veszedelem?

A republikánusok mindenesetre nem rettennek meg  Sanders előretörésétől: meg vannak győződve arról,

a csendes többség ugyanis elutasítja a szenátor „szélsőbaloldali” programját. Maga az elnök váltig fogadkozik, hogy alig várja már a választási meccset „Őrült Bernie-vel”. Tény, hogy a szocializmus – a demokraták egyre pozitívabb hozzáállása ellenére – ma sem különösebben népszerű az USA-ban: a regisztrált választók 46 százaléka „nagyon kényelmetlenül” érezné magát egy szocialista jelölt miatt, és további húsz százaléknak lennének fenntartásai.

Az elmúlt hetek republikánus kommunikációja alapján úgy tűnik, a jobboldal Bernie-ellenes offenzívája a szakadatlan komcsizásra fog építeni – kérdés, ez mennyire lesz aztán hatékony kampányfegyver. Az elbizakodott trumpisták mintha elfelejtenék, hogy az elnök az outsider Sandersszel szemben aligha tudná úgy mozgósítani a populista indulatokat, mint amikor Hillary Clintonnal ütközött meg. Azt sem veszik figyelembe, hogy Trump az amerikai történelem talán legmegosztóbb elnöke, és leváltásának reménye könnyen felülírhatja az ideológiai különbségeket. Újra és újra elő lehet persze hozakodni Sandersnek a múltban tett nyilatkozataival – méltatta például a nicaraguai és kubai balos rezsimek eredményeit –, de ez néhány gyengébb szívű boomeren kívül aligha fog bárkit eltántorítani attól, hogy rá szavazzon. 

pontosabb azt mondani, hogy – az amerikai politikai hagyományok tükrében valóban idegennek és radikálisnak ható – európai típusú jóléti rendszer kialakításáról álmodik, és maga is Dániát vagy Svédországot emlegeti modellként. Legfőbb ígérete az általános, állami egészségbiztosítás (Medicare-for-All) megteremtése, ami gyakorlatilag eliminálná a magánbiztosítókat. Emellett eltörölné a diákhiteleket (ezt a pénzügyi tranzakciókra kivetett adóból finanszírozná), ingyenessé tenné a felsőoktatást, megtörné a Facebook, az Amazon és a Google monopóliumát, a gazdagokat vagyonadóval terhelné, nekimenne a Wall Streetnek. Sanders programja a szövetségi kormányzat, az állami szerepvállalás olyan mértékű növekedését hozná magával, amit jogosan lehetne forradalmi változásként minősíteni.

A levegőbe beszél Sanders? A Yale Egyetem kutatói szerint az állami egészségbiztosítás csökkentené az egészségügyi költségeket, és évente 69 ezer ember életét mentené meg – mások szerint a rettenetes gazdasági következményeken kívül az egészségügyi rendszer leépüléséhez vezetne. Sanders viszont joggal mutat rá az amerikai gazdasági rendszer embertelen vonásaira. Jelenleg majdnem harmincmillió amerikainak nincs egészségbiztosítása, ezek ötöde 2018-ban a magas költségek miatt szükség esetén sem ment el orvoshoz. A lakosság 25 százaléka állítja, hogy saját maguk vagy egy családtagjuk halogatta a kezelést valamilyen súlyos betegség esetén, tavaly pedig 137 millióan vallották azt, hogy anyagi nehézségekkel szembesültek az orvosi számlák miatt.

Trump élcelődhet a hóbortos szélsőbalon, de elnöksége alatt a nagyvállalatoknak és lobbiknak alávetett republikánus establishmenttel együtt ignorálta azt a problémát, amit az általa állítólag felemelni kívánt leszakadó rétegeket sújtja a leginkább – a biztosítatlanok száma nőni kezdett, a fizetésekben beállt növekedést túlszárnyalták a megugró egészségügyi költségek. Ugyanígy hatástalanok lesznek az egyéni felelősségvállalást és a kapitalizmust éltető szlogenek azokkal a fiatalokkal szemben, akik a felsőoktatásból adósságoktól nyögve kerülnek ki, és esélyük sincs az otthonteremtésre.

ha nem kínálnak hatékony megoldásokat az egyre feszítőbb társadalmi bajokra.

Bernie árulása

Bár a komcsizás könnyen balul sülhet is el, van más Bernie programjában, ami kiváló támadási felületet nyújthat Trumpéknak. Bár Ross Douthatnak igaza lehet abban, hogy Sanders nem woke-abb jelölttársainál, ez nem jelenti azt, hogy ne tenné magáévá szolgaian a „liberális szélsőbaloldal” (Jean-Claude Michéa) dogmáit. Azon igyekezetében, hogy a Demokrata Pártban megerősítse pozíciót, földig hajolt az Alexandria Ocasio-Cortez-féle hiperprogresszív csapat követelései előtt, akik rég nem osztályban, hanem az ezernyi mikro- és makroelnyomástól sújtott, végletekig emancipálandó egyénben gondolkodnak. Bernie Sanders kiváló klasszikus, baloldali-populista néptribunként vághatott volna neki a választásnak, woke-nagypapaként viszont nem lesz meglepő, ha könnyűnek találtatik.

A jobboldal számára a legegyértelműbb célpont Bernie bevándorlási programja, hiszen mostanában hangoztatott javaslataival éppen a kisember- és munkáspárti ideológiájának mond ellent – migrációs pálfordulása a nyugati baloldal árulásáról is sokat elmond. A már idézett McClaughry korábban arról beszélt, hogy Bernie fellépne „a kis sárga és barna emberek ellen, akik elveszik az amerikaiak munkáját”, és valóban: tudván, hogy az erőltetett bevándorlás leginkább az olcsó munkaerőt éhező nagyvállalatok érdekeit szolgálja, korábban konzekvensen a migráció megfékezésére szólított fel. A hetvenes években még a vermonti almaültetvényeken dolgozó jamaikai vendégmunkások ellen kampányolt, 2006-ban pedig kiállt a Minuteman nevű polgárőrség mellett, ami a déli határon fülelte le az illegális bevándorlókat. Egy évvel később nemmel szavazott a Bush elnök által szorgalmazott bevándorlási reformra, ami illegális migránsok milliónak adott volna állampolgárságot.

szóvá téve azt is, hogy az illegális bevándorlókat alkalmazó cégeket nem büntetik meg, és hogy a határ szabadon átjárható. „Abban az időben, amikor szűkül össze a középosztály, nincs szükségünk arra, hogy néhány év alatt emberek millióit telepítsük az országba, akik miatt csökkeni fog az amerikaiak fizetése” – vélte. De még előző elnökjelölti kampánya kezdetén is arról beszélt, hogy a nyitott határok gondolata „egy Koch fivérek-féle javaslat, egy jobboldali javaslat, ami azt feltételezi, hogy az Egyesült Államok nem létezik” – ezzel a Trump előtti Republikánus Párt befolyásos, migrációpárti adományozóira utalt. Hozzátette: a nyitott határok „mindenkit szegényebbé tennének Amerikában”, és ő hisz a nemzetállam koncepciójában, hiszen épp ebből fakad a kötelesség, hogy mindent megtegyünk a szegények megsegítésére.

Néhány hónappal később már Clintonnal versenyzett a migrációügyi engedékenységben, mára pedig jelölttársai közül is kitűnik szélsőségesen bevándorláspárti programjával. Elnöksége első napja moratóriumot vetne ki az illegális migránsok deportálására, akiknek ingyenes egészségügyi ellátást és juttatásokat biztosítana, és állampolgársághoz juttatná az országban papírok nélkül tartózkodók millióit. Dekriminalizálná az illegális határátlépést, felszámolná a határőrizeti szerveket, évente legalább ötvenezer „klímamenekültet” fogadna be. Sanders, aki valaha élesen látta a migráció káros következményeit, behódolt az ezen következményeknek persze véletlenül sem kitett liberális véleményformálóknak, na meg az egyre hangosabb kisebbségi aktivistáknak. Hiába állítja, hogy a munkásosztály védelmezője, ha csupán gazdasági körülményeiket javítaná, és

Hogyan tovább?

Bernie Sanders tanult a 2016-os kudarcból: miközben életben tartotta kampányhálózatát, az elmúlt években gesztusokat tett a demokrata establishment felé, igyekezett idomulni a fősodorhoz (így kivette a részét az oroszokkal kapcsolatos hisztériából is). A pártelit ugyanakkor továbbra sem szíveli őt, és megfeszített erőkkel próbálja megakadályozni a jelöltséget – partnere ebben a mainstream média, amely sorra közli a híradásokat Sanders „szexista és kirekesztő” férfi támogatóiról, és persze érkeznek a hírszerzési jelentések, amelyek – meglepetés – a putyini mesterkedést látják térnyerése mögött. Joe Biden nagyarányú dél-karolinai győzelme után Pete Buttigieg sietve kilépett a versenyből, mutatva, hogy a „mérsékelt” tábor továbbra is nagyon tart a vermonti szenátor jelöltségétől.

De mi történne akkor, hogy megnyílnának a Fehér Ház kapui a vermonti szenátor előtt? A Szenátus republikánus többsége valószínűleg megmaradna, így a nagyszabású gazdasági reformok véghezvitelére kevés az esély. Igaz, Trump bizonyos mértékben megtörte a GOP neoliberális dogmatizmusát, és a Josh Hawley-hoz vagy Marco Rubióhoz hasonló fiatal jobboldali szenátorok partnerek lehetnének egyes jóléti intézkedések meghozatalában.

Túl nagy változásokra azonban ne számítsunk: ha más nem,

A felmutatható reformok hiányában, a megvalósítatlan ígéretek árnyékában maradna Sandersnek a kultúrharcos túlkompenzálás. Ahogyan James Poulos, a The American Mind szerkesztője írja: „A Sanders-elnökség nem teremtené meg a szocialista Amerikát. Erőtlen, félszeg lépéseket hozna a szocializmus irányában, és fejest a legmélyebb, legsötétebb rózsaszín rendőrállami létbe. Állami egészségbiztosítás? Ah, kössünk inkább kompromisszumot, és tegyük bűncselekménnyé azt, ha valaki a nemváltoztatása előtti nevén nevez egy háromévest.”