A kapitalizmus hibáit a kapitalisták tudják megoldani

Nem éppen a legnyugodtabb időszakát éri Európa.

Sohase volt igazán nyugodt időszak, mindig történik valami Európában. Harminc ország él egymás mellett szorosan, de eltérő kultúrákkal, eltérő érdekekkel. Ami most történik, azt lehet egy mély válságnak tekinteni, de én egy hosszabb folyamatot érzékelek: az az európai elkötelezettség, amely meghatározta az integrációt, nagymértékben gyengült. Még az elmúlt hat évben is lehetett érezni a gyengülést. 2004-ben elképzelhetetlen lett volna Németország mostani viselkedése. A német közvélemény nagymértékben elfordult Európától, és nem vállalja fel a korábbi szolidaritást. A mostani pénzügyi válság az elkötelezettség gyengülése miatt is súlyosabban érinti Európát. Nem európai, hanem csak kényszermegoldások születnek a válság kezelésére. A német és a francia bankok nyakig benne vannak Görögország eladósodottságában. Ha Görögország összeomlik, az magával ránthatja a német bankvilág egy komoly részét.

Világgazdasági válság, az eurózóna válsága, az euroszkepticizmus erősödése – egy válságsorozat közepén vagyunk. Ön szerint meddig tarthat, amíg megszüli magát az új Európa?

Egy folyamat kellős közepén vagyunk, amely sokféle irányba elindulhat. Lehet, hogy az Európai Unió elérte azt a pontot, ameddig valaha el tud érni, és ennél integráltabb nem is lesz. Ismert a Delors-féle hasonlat, hogy az EU olyan mint egy bicikli: addig halad, amíg az emberek tovább hajtják azt. Jelenleg erősödnek a nemzetállamok, a nemzeti érdekek. Az európai érdek teljesen háttérbe szorult, mielőtt megfogalmazták volna azt. Nehéz az embereket arról meggyőzni, hogy létezik össz-európai érdek, pedig egyes problémákat csak ezen a szinten lehet megoldani.

Hogyan értékeli azt, hogy a válság hatására nem a baloldali avagy a radikális jobboldali pártok jutottak hatalomra, hanem a mérsékelt jobboldali, konzervatív néppártok nyernek sorra a választásokon?

Lehet, hogy azért, mert a baloldalnak nincs mondanivalója. Ez történelmileg nagyon izgalmas. Lehet, hogy az európai választók úgy gondolják: a kapitalizmus hibáit a kapitalisták tudják megoldani. A válság igazi haszonélvezője azonban a szélsőjobb, Belgiumtól Olaszországon és Szlovákián át Magyarországig. A nyolcvanas években a legtöbben azt gondolták, vége van a szélsőjobbnak, pedig az mindig is létezett, legfeljebb lappangva. Most már erősebb politikai arculatot kap, nem elsősorban a gazdasági válság, hanem a migráció ellenhatásaként. A bevándorlás nagyon gyors folyamat volt, és senki sem szereti a gyökeres változásokat. Még nincs meg a recept arra, hogyan is lehet együtt élni a bevándorlókkal.

Van annak valami különös jelentősége, hogy jelenleg az EU mind a négy vezető hatalmát (Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország) a konzervatívok írányítják?

Onnan lehet kiindulni, hogy az európai baloldal nem találja a saját hangját. Kialakult egy légüres tér, amelyben korábban a hagyományos baloldal létezett. Ezt a légüres teret most a mérsékelt és a radikális jobboldal is igyekszik betölteni.

Nagy-Britanniában ugyanakkor csak halovány győzelmet tudott aratni a jobboldal.

Más a helyzet Nagy-Britanniában: ez az ország nem teljesen biztos abban, hogy egy ország akar-e maradni. Lehet, hogy ez a fő kérdés. Nagyon sokan nem értenek velem egyet, de én el tudom képzelni, hogy létrejön egy független Anglia, és Skócia, Wales is függetlenedik.

Ha létezik ez a folyamat, azt Tony Blair decentralizáló politikája erősítette fel, vagy korábban indult el? Vagy a brit birodalmi tudat teljes elmúlásáról beszélünk?

A folyamat már a hetvenes években elindult. Az angol identitás egyre magasabb szintre került Anglia polgárai szemében. 1996-ban rendezték az angliai futball EB-t, és akkor láttam az utcákon, hogy egyre több helyre kerül ki az angol zászló. Nem a brit Union Jack, hanem a fehér-vörös, György-keresztes lobogó. Nos, valami új történik – jegyeztem meg akkoriban. Ezt időnként szóvá tettem Nagy-Britanniában, de mindenki furcsán nézett rám, mintha valami érdekes szentségtörést mondtam volna ki. Ugyanakkor éreztem, hogy egyre többen vállalják fel az angol identitást a brit mellett, mintha megszületett volna az angol nacionalizmus. Mintha megkérdőjeleződne az Egyesült Királyság léte, ami egyébként sok tekintetben egy felnagyított Anglia – nem is szeretik a skótok. A brit nagyvárosokban hatalmas számban laknak bevándorlók: ők britek lehetnek, de angolok nem.   Nem lehet valaki egyszerre fekete és angol. Ezt meg is írtam akkoriban, de senki se akarta leközölni. Lehet, hogy kényelmetlen számukra a felvetés, mert van egy kis igazság benne. Ugyanakkor létezik egy posztnacionalista ideológia is Nagy-Britanniában, hogy „mi ugyanolyan univerzalisták vagyunk, mint bárki más”.

Mi a tanulsága a brit konzervatívok felemás győzelmének?

A brit társadalom a kampány idején úgy gondolkodhatott: „mi senkit sem akarunk”. Nem akarjuk a torykat, a Munkáspártot végképp nem, a liberálisokban pedig nem bízunk eléggé. És pont ilyen eredmény is született: a konzervatívok az első helyre szenvedték magukat, a liberálisok nem szerepeltek jobban, mint korábban, a Munkáspárt pedig éppen hogy leszerepelt. Patthelyzet. Erre létrehozták ezt a se füle, se farka koalíciót, melynek tagjai egyetértenek az egyet nem értésben. Most folyik a tapogatózás egy nagyon kemény brit gazdasági helyzetben. Óriási az eladósodottságuk, igen kemény éveknek néznek elébe. Beszélgettem egy európai parlamenti tory képviselőtársammal, aki elmondta: ez a koalíció egy igen furcsa képződmény. Erre válaszoltam: igen, olyan mint egy teve. Van az a vicc, hogy a teve olyan, mint egy ló, amit egy bizottság tervezett...

Ez a szövetségkeresés az egyik kiút lehet az EU mostani válságából?

Nem vagyunk nagyhatalmak, de nem is vagyunk annyira kicsik. Örülnék annak, ha létrejönne egy olyan közép-európai egyezség, aminek része Magyarország, Lengyelország, Románia, és később Horvátország, majd a balti államok. Az EU-n belül ez már egy nagyobb csoport lenne. A franciák már ágálnak ellene. Amikor a visegrádi országok egyeztettek, Sarkozy elnök kikelt ez ellen. Amikor a válasz az volt, hogy Franciaország is rendszeresen egyeztet Németországgal, azt reagálták: „Az más!”. Most szokják meg, hogy más is jogosult erre.

Szlovákia viszont egyelőre nem közeledik Magyarországhoz - hogy finoman fogalmazzunk. Hogyan ítéli meg a szlovák helyzetet, mi vezethetett idáig?

Ironikusan azt mondhatnám, ez egy kiváltság, hogy mi, magyarok ilyen veszélyesnek látszunk. Fico politikáját egy bizonyos ponton túl már nem értem, annyira irracionális. Nem lehet levezetni, hogy mi is ez a szlovák identitáskérdés. Fico annyira felspannolta a feszültséget, hogy nem tudom, hogyan lehet azt levezetni. A választási kampányban használták fel – mondhatni, agyonhasználták - a magyar kártyát, de nem tudom, miként lehet innen visszatáncolniuk. A nyílt diszkrimináció nemzetközi szerződésekbe ütközik, de az is lehet, hogy már a szlovák alkotmánybíróság visszadobja az egészet.

Lehet bízni a nemzetközi szerződésekben, de hol vannak a józan szlovák hangok?

Ismerem Szlovákiát, magam is részben a Felvidékről származom: apai nagyapám Pozsonyban nőtt fel, édesanyám a Szepességben született. Ő a kilencvenes évek elején azt mondta: „Na, Csehszlovákiát is túléltem.” Elég sok européer szlovákot ismerek. A baj az, hogy nem merik a hangjukat hallatni, félnek a nacionalisták bélyegétől, hogy hazaárulónak tekintenék őket. Az is igaz, hogy a szlovákok nem néznek Magyarország, nem néznek Budapest felé. Nem folyik közöttünk párbeszéd. Gasparovic államfő egyébként józanabb hangot ütött meg: azt mondta, vigyázni kell az állampolgárság megfosztásával, mert a végén félmillióval kevesebb állampolgára lesz az ötmilliós Szlovákiának.

És akkor felmerülhet a kérdés: miért nem a félmillió új magyar állampolgártól északra fut a határ?

Példának okáért. De rengeteg kérdést vet fel: megvonják tőlük a szavazati jogot? Nem kell többet adót fizetniük? Nem lesznek többé katonakötelesek? Idegenrendészeti eljárás alá kerülhetnek? Agyrém az egész! Azt remélem, hogy az a szlovák politikai osztály, amely most nem jut levegőhöz, rövidesen újra hallatni tudja a hangját, és ez elvezethet egy normálisabb párbeszéd felé.