Lenyűgöz Magyarország kitartása! – amerikai jogászprofesszor a Mandinernek

Olyan világban élünk, amely a folyamatos újítást és változást részesíti előnyben, de vajon milyen felelősségünk van abban, hogy megőrizzük mindazt, ami érték?
Ez könnyű kérdés egy konzervatív gondolkodó számára. Edmund Burke gondolatát felidézve a társadalom nemcsak az élők, hanem az élők, a holtak és a még meg nem születettek közötti szövetség. Ezért kötelességünk felismerni és megőrizni elődeink vívmányait, közöttük nemzetünk történelmi erényeit és erejét, illetve kötelességünk azon munkálkodni, hogy mindezt unokáink is élvezhessék. Emellett azonban az amerikai konzervatívok furcsa helyzetben vannak, amikor változásról gondolkodnak. Alapító atyáink, mint Thomas Jefferson, Benjamin Franklin és Alexander Hamilton, forradalmárok voltak, akik jórészt nagyon is hittek az emberi fejlődésben és javulásban. Hozzájuk hasonlóan én is hiszek abban, hogy az emberek és a társadalmak fejlődhetnek. De a mai közhangulattal ellentétben úgy vélem, a társadalmak csak nagy erőfeszítések és áldozatok árán fejlődnek, majd meglepően könnyű gyorsasággal süllyednek katasztrófába.

A kommunizmus, majd a rendszerváltoztatás korszakát átélő közép-európaiak számára az Egyesült Államok, Elvis Presley földje a szabadságot és a lehetőségeket jelentette, ahol az álmok valóra válhatnak – azokat a dolgokat, amelyekből a vasfüggöny mögött hiányt szenvedtek. Valami azonban drámai módon megváltozott, az USA folyamatosan veszít varázserejéből. Véleménye szerint mi áll emögött?
Ez a kérdés a saját korommal szembesít, mert ma már alig ismerem fel azt az országot, amelyben felnőttem és a tanulmányaimat végeztem. Harminc évvel ezelőtt, amikor még egyetemista voltam, nagy szabadságot élveztünk a barátaimmal, a diákok és a professzorok azt mondhattak, amit akartak. Az emberek sokkal viccesebbek és vidámabbak voltak. Azt hiszem, azért volt így, mert tudtunk nevetni a nemek, a más vallási vagy faji hátterű emberek közötti különbségeken. A kényes kérdéseket őszintébben és kevesebb politikai színezettel lehetett megvitatni. És tapasztalatom szerint ez a szabadság tette lehetővé, hogy a különböző hátterű emberek könnyebben összebarátkozzanak. Nem akarom eltúlozni a dolgokat, hála Istennek, nem egy 20. századi önkényuralmi diktatúrában élünk. Azonban az egyetemek ideológiai ferdítése, a munka­helyeket szabályozó, kiterjedt zaklatási törvények és a fokozatosan teret nyerő öncenzúra olyan társadalomhoz vezet az Egyesült Államokban, amely intellektuálisan elkényelmesedett, tompább, hazugabb és félénkebb, mint a korábbi évtizedekben. Emellett úgy gondolom, hogy az USA egy lopakodó gazdasági szklerózissal néz szembe.

Mire gondol?
Miközben az internetalapú technológiák továbbra is az amerikai gazdasági növekedés motorjai, a mind súlyosabb szabályozási terhek és a szinte minden területen egyre koncentráltabbá váló üzleti struktúrák kedvezőtlenül érintik a kisvállalkozásokat és szélesebb körben az innovációt. Számomra a kisvállalkozói légkör jellegadó amerikai sajátosság, amely magának a szabadságnak az alapját képezi. A nagy természetesen nem feltétlenül rossz. Elon Musknak szüksége van a hatalmas vállalataira, hogy eljuttasson minket a Marsra. De a demokráciák alapját mindig is a földművesek és a kisvállalkozások jelentették. Szerintem azért, mert a gazdasági tevékenységnek e fajtái olyan emberi jellemet formálnak, amely független, magabiztos és gyanakvó a hatalommal szemben. Az ilyen típusú emberek igénylik az önkormányzást, és olyan szervezési szakértelemmel rendelkeznek, amelynek segítségével vállalják is annak felelősségét. Egy nagy bürokráciában való munkavégzés, legyen az kormányzati vagy üzleti bürokrácia, nem ilyen embertípust formál. Elvist idézve, Amerika fel­kavarodott, de nem úgy, ahogy ő gondolta.

A Nyugat egyre inkább úgy tekint a kulturális örökségére mint szükséges rosszra, amelyet minimalizálni kell. Milyen következményekkel jár, ha nem vagyunk hajlandók vagy nem akarjuk továbbörökíteni a kultúránkat?
Egyetemi tanári perspektívámból szemlélve ennek a legközvetlenebb következménye az, hogy a diákok nem tájékozottak, ami sokkal nehezebbé teszi a tanítást. Csekély történelmi tudásuk van, és nincs közös irodalmi vagy akár erkölcsi nyelvezetük. Egy példát említenék. 
A kontinentális joggal ellentétben, amely a római jogon alapul, és amelynek középpontjában a kódexek és a törvények állnak, az angolszász common law a történelmen, a bírói precedenseken keresztül fejlődik. Vagyis ahhoz, hogy megértsük a lopás jogát, ismernünk kell a 17. és 18. századi Anglia urbanizációját és kereskedelmét, amivel viszont a legtöbb diákom nincs tisztában. A büntetőjog alapvető megértéséhez fel kell ismerni, hogy az Ószövetségben található megtorló igazságszolgáltatás elvei hogyan köszönnek vissza a bírói véleményekben. Sok diákom azonban egyáltalán nem érti, miről beszélek. Tágabb perspektívából szemlélve, a polgárok kevésbé tájékozottak, mint korábban. Egy működő demokráciához viszont olyan választókra van szükség, akik tájékozottak, és ez alapján döntenek. A közpolitikai döntéseket nem lehet vákuumban meghozni: ismernünk kell a nemzetünk lehetőségeit, és ami még fontosabb, azokat a korlátokat, amelyeket a politikai cselekvés veszélyei és költségei jelölnek ki. Ehhez pedig meg kell értenünk a kultúránkat, vagyis azt, hogyan fejlődött a hitünk, az intézményeink és a kormányzati berendezkedésünk. S ha nem vagyunk képesek továbbadni a nemzetünk kultúráját, akkor a polgárok nemcsak a saját történelmükkel nem lesznek tisztában, hanem önmaguk kormányzására is képtelenné, a nemzetük jövője iránt pedig közömbössé válnak. Burke nyomán úgy fogalmaznék, hogy még akkor is törődőm az unokáimmal, ha még nincsenek, mert azt szeretném, hogy örököljék a nemzeti hovatartozásukat, és becsüljék azt az amerikai nemzetet, amelyet szeretek. Ez azt jelenti, hogy olyan közpolitikai elképzeléseket támogatok, amely nemcsak nekem és családomnak kedvező, hanem, ha Isten is megsegít, az unokáimnak is.

Az egyik nagy vízválasztó a nyugat-európai és a közép-európai országok politikája között a bevándorlás kérdése, sőt ez az egyik legnagyobb törés az Európai Unión belül. Milyen hatásokkal jár a bevándorlás a társadalmak fejlődésére és kohéziójára?
A körülményektől függően a bevándorlás lehet kedvező vagy veszélyes a befogadó nemzet számára. Akkor lehet előnyös, ha a bevándorlók közös kulturális értékeket vallanak az adott országgal, s a szükséges készségekkel és képzettséggel kiegészíthetik a helyi lakosságot. Káros pedig akkor, ha a helyi lakossággal versengenek a korlátozott erőforrásokért és munkahelyekért, vagy ha ellenségesek az ország hagyományaival. A probléma az, hogy számos nyugati ország nem mérlegeli, jó-e a bevándorlás a nemzetnek és a polgárainak, hanem egy olyan ideológia alapján cselekszik, amely rasszistának és idegengyűlölőnek tartja a bevándorlás korlátozását. Ennek katasztrofális következményei lehetnek, ahogyan azt a Franciaországból érkező hírekből láthattuk is.

Magyarország jelentős kihívásokkal néz szembe az EU-ban, mivel folyamatosan meg kell óvnia alkotmányos identitását és hagyományos erényeit az európai politika hullámverésében. Hogyan látja ezeket az erőfeszítéseket?
Lenyűgöző, hogy a magyarok nem hajlandók behódolni a brüsszeli bürokraták felháborítóbbnál felháborítóbb követeléseinek. A magyarok egyszerűen olyan, közös értékeket valló társadalomban akarnak élni, amely a közösséget ápolva és a múltjával való folytonosságra törekedve képzeli el a jövőjét. Ezek természetes emberi vágyak. Persze a 20. századi történelem arra int, hogy ezek a vágyak óriási szenvedést okozhatnak. Úgy látom azonban, hogy sokan tévesen idegengyűlöletnek, fasizmusnak vagy rasszizmusnak minősítik a nemzeti identitás megőrzéséért vívott küzdelmet. A nemzeti identitás értelmet és célt ad az embereknek, erősíti a bizalmat és az együttműködést, amely szükséges a jól működő oktatási, tudományos és kulturális intézményekhez, valamint a komplex, fejlett piacgazdasághoz. A 18. és 19. században a nemzetállamok Európája hozta létre a modern világot. Számomra kérdéses, hogy az uniós Európa a 21. században felér-e ehhez a teljesítményhez. Még ha idegenkedik is valaki a nemzeti identitás gondolatától, úgy vélem, Magyarország teljesen észszerűen követeli azt, hogy a politikai döntéseket azon a szinten hozzák meg, ahol a leginkább érezhető a hatásuk. Ezt az elvet tükrözi az európai szubszidiaritás vagy az amerikai föderalizmus doktrínája, amely, legalábbis a múltban, korlátozta a szövetségi kormányzat hatalmát a tagállamok védelmében. Mivel a szakpolitikák különböző mértékű költségeket és hasznokat rónak az egyes országokra, a lehető legtöbb döntést tagállami szinten kell meghozni. A politikai döntéshozatal decentralizálása hangolja össze a legjobban a politikákat a helyi igényekkel és kívánalmakkal, és teszi lehetővé, hogy különböző politikai megközelítések versenyezzenek, a legjobbak pedig győzedelmeskedjenek. Ezt a folyamatot Charles Tiebout közgazdász kiválóan írta le. Remélem, a magyarok ellenállóak maradnak a szuverenitás feladására irányuló uniós követelésekkel szemben.

Azt is láthatjuk, hogy az utóbbi évtizedek kozmopolitizmusára válaszul az Atlanti-óceán mindkét partján felerősödtek a sajátos amerikai és európai életforma újbóli felfedezésére és megvédésére irányuló törekvések. Milyen elvek és erények jellemzik az Egyesült Államokat, és mi a legjobb módja ezek megőrzésének és továbbadásának?
Az amerikai politikai és társadalmi erényeket így határoznám meg: az emberek szabadon, kevés kormányzati ellenőrzés mellett vezethetik vállalkozásaikat és személyes ügyeiket, mert a szövetségi kormánynak korlátozott hatásköre van, a tagállami kormányok pedig gyengék. Az emberek bármilyen témában elmondhatják a véleményüket anélkül, hogy szankcióktól kellene tartaniuk. Aktívan részt vesznek a helyi kormányzásban, ezáltal érdemi beleszólásuk van a közügyekbe – például az iskolák, a rendőrség és a terület­fejlesztés ügyeibe –, amelyeket az Egyesült Államokban a helyi önkormányzatok irányítanak. Emellett a közéletet formáló erős vallásos hit szintén amerikai sajátosság. Ahogy John Adams mondta: „Alkotmányunk csak erkölcsös és vallásos emberek számára készült. Teljesen alkalmatlan bármely más kormányzat számára.” Csakhogy Amerika ma óriási átalakuláson megy keresztül: ezek az erények jelenleg támadás alatt vannak. Ma már nem elég továbbadnunk, újra fel kell építenünk őket. Ez pedig nem könnyű feladat. Törekedjünk arra, hogy ezeket az erényeket gyakoroljuk a saját életünkben, dolgozzunk azon, hogy gyermekeink oktatásában ezek kerüljenek előtérbe, és győzzük meg polgártársainkat arról, hogy ezek képesek olyan közösséget és országot teremteni, ahol nekik és gyermekeiknek érdemes élni.

Nyitóképen: Edmund Burke, 1788. május 9. Fotó: GettyImages/ Universal History Archive