A diplomácia köde – és a háború köde

Nemcsak a háborúnak van „köde”, hanem a diplomáciának is. Lapzártánkkor a fegyverek hallgatnak, a diplomaták és a politikusok tárgyalnak. A sajtóból aligha derül ki, hogy miről, hogy mi valójában a tét. Köd van, alig látni. A helyzet azonban ennél is rosszabb. Az események cselekvő résztvevői is csak részleteket látnak a nagy képből. Az összes információ Washingtonban vagy Moszkvában sincsen meg. Ők is sokszor csak a ködöt látják.

Nem biztos ráadásul, hogy az USA-ban egyfelé húz a hatalmas külpolitikai, biztonságpolitikai és hírszerzői apparátus, valamint az elnöki adminisztráció. Van-e egységes amerikai álláspont, hogy mit kezdjenek Oroszországgal? Ki nyeri meg a belső vitát: az ideologikus héják csapata, amely fél tucat felesleges háborúba vitte bele az Egyesült Államokat 1990 óta, vagy a pragmatikus realistáké, akik véget vetnének a háborúknak? Maga Joe Biden vélhetően a realista táborban van, de egyetlen elnöknek sincs teljhatalma, neki pedig főleg nem. Afganisztánban lenyomta az akaratát a katonai-külügyi-hírszerzési komplexum torkán, de közben nagy presztízsveszteséget szenvedett el.

Persze maga a Kreml sem egységes: vannak kemény nacionalisták Vlagyimir Putyin körül, akik szinte bármit megadnának „Novorosszija” megszerzéséért és Ukrajna eltiprásáért. Racionális magyarázata aligha lehet egy orosz támadásnak, de vajon hányan gondolkodnak nyugati módon Moszkvában? Putyin eddig nem vállalt nagy kockázatot. Az orosz többségű Krímben otthon volt, ahogy a Donbaszban is. A Krím és a Donyec-medence lakosságát a moszkvai propaganda nélkül is elborzasztotta a Kijevben 2014-ben hatalomra kerülő, nyíltan orosz- és kisebbségellenes nyugatukrán nacionalizmus. Van-e akár megközelítőleg ekkora támogatása Oroszországnak „Novorosszija” más régióiban? Milyen erős most az ukrán hadsereg? A választ pontosan Moszkvában sem tudhatják.

Lapzártánkkor valószínűbbnek látszik, hogy a Kremlnek nincs szándékában támadni. Nyomást gyakorol, hiteles nyomást, azaz tényleg van katonai felvonulás. Hogy aztán legyen politikai eredmény. Vajon miért mondta február 14-én Ukrajna londoni nagykövete azt, hogy a békéért cserébe Kijev feladhatja NATO-ambícióit? Vadim Prisztajko nem egyszerűen egy diplomata, hanem volt külügyminiszer és NATO-nagykövet, tudhatta, mit és miért mond, hiába jött szinte azonnal a cáfolat.

A helyzet az, hogy Ukrajnának ez az egyetlen esélye: a nyugati integráció feladása. Nem egyszerű persze, de nem a nyugati propaganda által mantrázott népakarat miatt. Az a NATO esetében messze nem elsöprő. Hanem a felfegyverzett nacionalisták miatt. Az az ukrán politikus, akit behódolni látnak Oroszországnak, könnyen rosszul járhat. Volodimir Zelenszkij nemhiába lett egyre „nemzetibb”: kényszerpályán mozog, amiről letérni életveszélyes. Az állandó konfliktus Oroszországgal viszont tarthatatlan Ukrajna számára. Még invázióra sincsen szükség, Moszkva ezer apró vágással is kivégezheti a „nyugatos” szomszédot. A mostani háborús fenyegetés jó példa: Ukrajna gazdasági vesztesége hatalmas, és ezek után a befektetők még jobban kerülni fogják az országot.