Megszületett a döntés: Olaf Scholz ismét indul a kancellári tisztségért – Boris Pistorius szabaddá tette az utat
Scholz és Merz összecsapása várható a német előrehozott választásokon.
Több mint fél évszázadon keresztül adtak eddig kancellárt a kereszténydemokraták, ám a most minden korábbinál színesebbé váló német politikában kicsavarhatják kezükből a kormányrudat.
Bauer Bence és Szalai Zoltán írása a Mandiner hetilapban.
Vasárnap tartották meg a huszadik szövetségi parlamenti választást Németországban. Az eddig Angela Merkel kancellárral kormányzó Kereszténydemokrata Unió – Keresztényszociális Unió (CDU–CSU) pártszövetség történelmi vereséget szenvedett Armin Laschet kancellárjelölttel, a sokáig hanyatló Német Szociáldemokrata Párt (SPD) Olaf Scholz vezetésével pedig magához tért. A német pártpolitikai rendszer tovább fragmentálódott, s gyakorlatilag már csak hármas koalíciók lehetségesek. Sem a jobboldal, sem a baloldal nem tudott többséget szerezni, így valakinek engednie kell.
A szövetségi köztársaság eddigi hetvenkét éves történelmében a CDU ötvenkét évig birtokolta a kancellári széket, és olyan nagy formátumú vezetőkkel állt ki, mint Konrad Adenauer, Helmut Kohl és Angela Merkel. Most viszont kiszorulhat a hatalomból: a CDU–CSU politikai szövetsége, amely eddig három ciklus kivételével mindig a legerősebb politikai alakulat volt, és a legnagyobb frakcióval rendelkezett, a második helyen végzett. Az SPD esélyes a kormányalakításra – mégis van elméleti lehetősége egy CDU–CSU vezette kormánynak.
Németországban arányos választási rendszer van, azaz kizárólag a második szavazattal leadott listás voksok relevánsak a pártok erejére nézve. Az egyéni választókörzetekben elért eredmények csakis a frakciók összetételét határozzák meg, nem a Bundestagban képviselt pártok arányát.
A szociáldemokraták 25,7 százalékot (a 2017-es választáshoz képest +5,2 százalék) szereztek, a kereszténydemokraták pártszövetsége 24,1 százalékot (–8,9). A két nagy pártot követi a Zöldek 14,8 százalékos voksaránnyal (+5,9) és a polgári-liberális Szabad Demokrata Párt (FDP) 11,5 százalékos eredménnyel (+0,7). Az Alternatíva Németországért (AfD) 10,3 százalékot ért el (–2,3). Az 5 százalékos küszöb alatt végzett a Baloldal (Die Linke) a maga 4,9 százalékával (–4,3) – az úgynevezett alapmandátum-kitétel miatt (lásd keretes írásunkat) mivel három egyéni győzelmet elért, a listás eredmény arányaival mégis küldhet képviselőket a Bundestagba. Az SPD jelentősen tudott javítani a négy évvel ezelőtti történelmi mélyponthoz képest, a CDU–CSU pedig pont most érte el a historikusan legalacsonyabb választási eredményét. A Zöldek és az FDP egyaránt javítani tudott, a Baloldal erős, az AfD pedig enyhe lejtmenetben van, mindketten túl a zenitjükön.
A mandátumkiosztásban érvényesül a szakértők által már korábban megjósolt, rekordnagyságú Bundestag 735 parlamenti képviselővel. Az SPD 206 széket (+53) szerzett, a CDU–CSU 196-ot (–50). Őket követi a Zöldek 118 hellyel (+51), valamint az FDP 92-vel (+12). Az AfD 83-at szerzett (–11), a Baloldal 39-et (–30), a dán kisebbség pártja, a Dél-schleswigi Választók Szövetsége (SSW) pedig egy képviselői helyhez (+1) jutott.
Fontos megjegyezni, hogy ezen a napon Berlinben és Mecklenburg-Elő-Pomerániában tartományi parlamenti választást is tarottak: a berlini balos többség újabb mandátumhoz jutott, az északkeleti tartományban pedig a régóta kormányzó szocdem párt leválthatja koalíciós társát, a CDU-t a Baloldalra, vagy az SPD, a Zöldek és az FDP részvételével létrejön a jelzőlámpa-koalíció.
Koalíciós aritmetika
Jelenleg a tizenhat német tartományban tízféle kormánykoalíció létezik, s ezek – a pártok egymás közti erőssége alapján – összesen tizenötféle fennállásban alkotják a helyi kormányokat. A német politikai rendszerbe beköltözött a szivárvány, s ez nemcsak egyes politikai nézetekre vonatkozik, de az egész rendszer karakterológiájára is. Jellemző, hogy pont a tartományok felében van hármas koalíció, s ez a politikai kényszer most a szövetségi parlament összetételében is jelentkezik. Mit jelent mindez az eredmények ismeretében?
Bár van matematikai lehetősége a jelenlegi CDU–SPD-nagykoalíció folytatásának, gyakorlatilag kizárható ez a forgatókönyv. Az SPD eddig tizenkét évet volt a CDU–CSU kisebbik partnere, és ebből elegük lett az elvtársaknak. A fordított felállásnak kicsi a valószínűsége: a kereszténydemokratáknak nehezen képzelhető el a junior partner szerepe, és a szocik is már többször jelezték, hogy a CDU–CSU menjen szépen ellenzékbe.
Valószínű, hogy a sokáig nem kormányzó FDP és Zöldek bekerül a kabinetbe, már csak az kérdéses, hogy SPD vagy CDU–CSU által irányított kormányban, azaz jelzőlámpa- vagy Jamaikakoalícióban. Mindkettőre van példa: Schleswig-Holsteinban 2017 óta működik a karibi ország zászlajának színeire hajazó, történelmileg első ilyen koalíció. A jelzőlámpa pedig régi képződmény: Rajna-vidék-Pfalzban 2016 óta létezik, és máshol is voltak ilyen konstellációk, főleg a kilencvenes években.
Zöld és liberális királycsinálók
A választást követő harminc napon belül, október 26-áig össze kell ülnie az új összetételű Bundestagnak. Ott megválasztják a parlamenti elnököt, a tisztségviselőket, valamint felállnak a frakciók. De innen még hosszú az út egy működőképes koalíció összekovácsolásáig. Mint ismeretes, az utolsó ilyen kormányalakítási kísérletek 2017 végén a Jamaika-opció kútba esése miatt fiaskóban végződtek: csak fél évvel a választás után alakult meg a negyedik Merkel-kabinet. Most sincs kizárva, hogy hosszadalmas és keserves tárgyalások lesznek, hiszen három politikai formációnak kellene dűlőre jutnia.
Mind a Jamaika-, mind a jelzőlámpakoalíció megvalósulása előtt bőven vannak akadályok. A politikai és tartalmi kérdéseket félretéve épp az egyes pártok szavahihetősége jelenthet problémát. A Jamaika-szövetség történelmi esélye négy éve volt: mára a CDU–CSU meggyengült, és kérdéses, hogy egy sármos jelzőlámpa-alternatívával szemben a zöldek ebbe miért is mennének bele, hatalmon tartva a kereszténydemokratákat. Az év elején még minden egy CDU–CSU és Zöldek alkotta formáció irányába mutatott, e két alakulatnak ma már nincs többsége, kellene az FDP is. A másik lehetőség, a jelzőlámpa pedig pont az FDP miatt lenne nehéz szülés. A balos kooperációba beletunkolt polgári-liberális FDP aligha élné túl maradandó károsodás nélkül ezt a kísérletet. A szavazói általában jobboldali, polgári háttérrel rendelkeznek, sokan pont a balra tolódó CDU–CSU-tól menekültek a szabadelvűekhez. S a pártvezetés is tudja, hogy a szavazói sokkal inkább CDU-s kancellárt akarnak, mint SPD-set. S itt nemcsak a zöldekkel, de a szocdemekkel is sokat kellene sakkozni.
Nagy meglepetésre a választási estén a Zöldek és az FDP bejelentették, hogy először egymással tárgyalnak, és közösen döntik el, kivel akarnak kormányozni. Tisztában vannak királycsináló szerepükkel, s nagy önbizalommal vágnak neki a nehéz tárgyalásos időszaknak. Az is meglepő, hogy átvették a kezdeményezőszerepet, a CDU–CSU-t és a győztes SPD-t is statikus szerepbe visszaszorítva.Mindkét reális forgatókönyvben a kulcskérdés, hogy ki enged előbb, és ki hogyan tudja minimalizálni az arcvesztést. A Zöldek és az FDP kölcsönösen nem szívelik a másik párt elsődleges koalíciós opcióját, mégis bejelentették, hogy ezt a kérdést egymással óhajtják tisztázni. Innentől a németek legendásan híres kompromisszumkeresése, tárgyalása és a kivárásos politizálás fog érvényesülni. Angela Merkel a karácsony előtti napokban hozza be hivatali idő tekintetében Helmut Kohl kancellárt. A tárgyalások nehézségét elképzelve nem zárható ki, hogy Merkel lesz a legtovább regnáló német kancellár.
Szivárványos paletta
Az erősen szétzilált politikai mezőny arra enged következtetni, hogy még nehezebben és keservesebben lehet csak kormányozni a legnépesebb nyugat-európai országot. De nemcsak a sokszínű politikai paletta, hanem a bizonytalanság és a hullámzás is jellemző most a német viszonyokra. Ez korábban alig volt elképzelhető, a pártok népszerűségi mutatói az év folyamán hullámvasútra emlékeztetnek. A választási év alaphangulata a gyengülő CDU-val kiteljesedni látszik, a jelzőlámpáról a Mandiner már márciusban cikkezett.
Angela Merkel nem tudott időben sikeres utódot felépíteni. Az általa fémjelzett balratolódás során a párt elhanyagolta saját konzervatív márkáját, utat engedett a balos formációk megerősödésének, valamint megerősítette a szélsőjobbot. A törzsközönséget magára haragította, a „laufkundschaft” pedig szépen visszapártolt az SPD-hez. Ezt bizonyítja a CDU–CSU négymillió elveszített szavazata. Még ha Armin Laschet győztesként kerül is ki a tárgyalási csatákból, egy meggyengült, identitásától megfosztott, balra tolódott pártot vezet, instabil partnerekkel. Mindig a feje fölött lóghat majd Damoklész kardja mind egy esetleg megvalósítható másik koalíciót, mind a bajor testvérpárttól induló szurkálódásokat, mind a saját CDU-ja lojalitását illetően. Nehéz feladat lenne így kormányozni. A kereszténydemokratáknak megújulásra lenne szükségük.
A kontinens addig is figyelemmel kíséri a németországi folyamatokat, és onnan vár stabilitást, esetleg iránymutatást. Ez viszont egy darabig – legalábbis a kormánykoalíció felállásáig – biztosan elmarad. Európa erős német vezetés nélkül marad, s ezt a helyzetet kihasználhatják a franciák, a déliek, illetve más érdekek is. Az is bizonyos: hazánkra nézve a CDU meggyengülése, illetve a hatalomból való kiszorítása semmi jót nem jelent.
Nyitótóképen: Merre tovább, CDU? Armin Laschet és Angela Merkel a választás estéjén. Fotó: AFP / John Macdougall