Elképzeltem, hogy eddigi karácsonyaim fenyőfáit mind-mind elültettük volna. Valahová, a mindenség egy kicsike darabjára, oda, ahol „a gazda bekeríti házát”.
Most lenne egy kis erdőcském. Csalitom. Vagy – mert így mégiscsak könnyebb elképzelni – egymás után ültettük volna őket s két sorban, akkor egy fasorom. Benne a legidősebb fenyőm ötvenhét éves, utána ötvenhat (rajta lenne egy nemzeti színű szalag), és így tovább. Ha szellősen ültettük volna a fenyőket, két sorban, hagyva közöttük legalább négy méter távolságot, akkor most lenne egy száztizenkét méter hosszú fasorom.
Száztizenkét méter séta az eddigi életem.
Puhán lépkednék a lehullott tűlevelek szőnyegén, legidősebb fenyőm ágai közt vén varjú, legfiatalabbikon cinkelegény rakna fészket.
Valahogyan és valamiért ez jelenti nekem Európát, a hazát, a családot”