Menekültek, akiknek Kárpátalja a béke szigete

Dankai Péter írása a Mandiner hetilapban.

Ukrajnában a háborús konfliktus 2014-es kirobbanását követően felgyorsult a demográfiai válság: a rendszerváltás idején, 1991-ben az ország lakossága még 52 millió fő volt, ez a szám ma már csak 37 milliót tesz ki – optimista becslések szerint. A belső migráció is felerősödött. A konfliktus kirobbanásával, illetve a Krím-félsziget orosz annektálásával közel 1,5 millió ember hagyta el otthonát, szülőföldjét, és vált a saját országában hontalanná.

Kárpátalja egyetlen magyar többségű nagyobb települése, Beregszász is sok kelet-ukrajnai, illetve krími belső menekült célpontjává vált. Olyan embereket kerestünk fel, akik a szörnyű háborúból megmenekülve a magyar kisvárosban találták meg a számításaikat. Nem tudni pontosan, mennyi krími vagy donbászi menekült család telepedett le Beregszászban: nagy részük azt kérte a városházától, hogy ne adjanak ki információt róluk, sokuk pedig nem akar nyilatkozni a vele történtekről. Az utcákat járva azonban az ember mindig belebotlik valakibe, akinek van menekült ismerőse. Így jutottunk el mi is beszélgetőtársainkhoz.

Magyar segítők

Előtte azonban a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet helyi kirendeltségébe látogatunk el, ahol Gerevich János irodavezető fogad minket. Elmeséli: a donbászi hadi cselekmények kezdetekor jelent meg a háborús menekültek első hulláma Kárpátalján. 2015 nyaráig csaknem 3000 ember kapott segélycsomagokat Beregszászban, Kijevben és Dnyipropetrovszkban.

– élelmiszer- és higiéniás egységcsomagok, háztartási eszközök, babaápolási csomagok, épületfelújítások, szállások kialakításának formájában – Ukrajna tíz régiójában, Kárpátaljától Lembergen át Doneckig és Luhanszkig.

Gerevich János azt látja: „Akik eljöttek Kárpátaljára, és itt tudtak maradni, azok gyorsan felismerték a lehetőségeket, amelyeket ez a régió tud nyújtani.” Számos menekült még mindig folyamatos mozgásban van Ukrajnán belül – egyszerűen nem lelik a helyüket. Sokan vannak azok is, akik nem tudtak talpra állni: nem bírták fizetni a bérelt lakásukat, így arra kényszerültek, hogy visszatelepüljenek a háborús övezetekbe, a jó esetben még épen maradt otthonukba. Közöttük azonban sok a beteg ember, a cukorbetegektől a vér- és érrendszeri problémákkal küzdőkön át egészen az AIDS-esekig – ugye Kelet-Ukrajnáról beszélünk.

Tatárok a Kárpátok alján

Elsőként egy háromgyerekes krími tatár családot keresünk fel. A szovjet időkből fennmaradt, kopott külvárosi lakóház harmadik emeletén meghitt családi környezet fogad minket. Azonnal megkínálnak csájjal (teával), zölddel és feketével. A lakásukat a muszlim vallási-népi tradíciókhoz ragaszkodva rendezték be. Rabija, a 39 éves feleség és Lukaman, a 33 esztendős férj, illetve három gyerekük is a tatár hagyományoknak megfelelő viseletben fogad minket. Lukaman elmondja, hogy 2014 májusában érkezett a családjával Beregszászra. Rabija elmeséli: „Amikor még a Krímben voltunk, ukrán papírokat akartunk szerezni – főleg útleveleket –, de 2014-ben már nem lehetett ott megvalósítani. Arra kényszerültünk, hogy elhagyjuk az otthonunkat, velünk tartott még a testvérem és az ő felesége is, aki épp akkor várta első gyermeküket.”

Végül Lembergig jutottak, ahol egy önkéntes nőgyógyász doktornő a várandósságra tekintettel elhozta őket saját pátriájába, Kárpátaljára. Kezdetben nem találtak munkát maguknak, de Beregszászon meg tudtak kapaszkodni. „Akkor döntöttünk a maradás mellett, amikor a gyerekek elkezdtek iskolába járni, és azt mondták nekünk itthon, hogy nekik bizony az eddigi iskoláik közül a beregszászi jön be a legjobban” – emlékezik vissza Rabija. „A gyerekeink szinte azonnal nagyon sok barátra tettek szert a helyi nemzetiségek között, hiszen mi olyan iskolába írattuk őket, ahol az első osztálytól magyar nyelven tanulhatnak. Nagyon megtetszett itt nekik” – mosolyog gyerekeire az asszony. Próbára is tesszük a gyerekeket: tényleg szinte mindent értenek 
a hozzájuk intézett kérdésekből, viszont a magyar beszéd kicsit nehezebben megy.

Lukamanék előbb egy krími tatár büfét nyitottak a városi piacon, de a romló gazdasági helyzet miatt kénytelenek voltak bezárni. Ezután a férfi mobilszervizt nyitott, Rabija pedig kisállatokat kezdett tenyészteni igényes gazdák számára, s rendezvényekre is készít kreatív kiegészítőket.

Voltaképpen miért hagyták ott a Krímet? Végül ezt is elárulják: Lukaman az orosz annektálás elleni mozgalom aktivistája volt, így a muszlim családnak hamar nyilvánvalóvá vált, hogy otthonába valószínűleg már soha nem térhet vissza. „Mindent otthagytunk – folytatja Rabija –, a hatalmas családi házunkat, a vállalkozásainkat, a szüleinket, a rokonainkat, a barátainkat.” A vallásukat most otthon, a négy fal között tudják csak gyakorolni, azonban a Lembergben letelepült krími tatárok létrehoztak egy központot, ahová a nagyobb vallási ünnepekkor Lukamanék is fel szoktak utazni. Rabija arról is mesél: „Amikor ideérkeztünk, a helyiek megbámultak minket. Nem tudták, honnan jöttünk, nem tudták eldönteni, hogyan viszonyuljanak hozzánk. Később aztán megismerkedtünk egy magyar gyökerű családdal, amely sokat segített nekünk a beilleszkedésben.”

Tény, hogy a beregszászi menekültek közül sokan továbbálltak Nyugat-Európába. Lukamanék viszont azt mondják, semmiképpen nem mennek tovább, mert nincs értelme.

ha külföldre mennének, megint olyanok lennének, mint a hajléktalanok. „Nekünk elég a békesség.”

El a háborúból

Ezután a városi színházba megyünk, ahol hangosítóként, producerként, mindenesként, mellékállásban pedig zenészként dolgozik az 50 éves Oleg Kuznyecov, aki a donbászi harcok kereszttüzében egy Donecktől 30 kilométerre lévő kisvárosból érkezett a családjával Beregszászra.

„Ahogy egy alkalommal hazafelé utaztunk az üzlettársammal – igaz, már az előtt is elég sokat bombáztak –, egyszeriben csak annyit láttunk, hogy az egész város lángol. A gyerekeink pedig otthon voltak – képzelje el a szituációt! Hirtelen rengeteg tank, nehézfegyver jelent meg. Nagy nehezen eljutottunk az otthonunkig, a családom a pincébe menekült, ott ültünk a sötétben, három napot töltöttünk lent. Amint lehetőség adódott rá, azonnal feltettem őket az első vonatra 2014 októberében” – emlékezik vissza a könnyeivel küszködő férfi. Ott kellett hagyniuk a házukat, illetve a családfő idős szüleit és rokonait is. Olegnek a harcok közepette is működött egy jól menő vállalkozása, és szerette volna a legkisebb veszteséggel bezárni. Az egyik üzletét sikerült még időben eladnia, a másikat egyszerűen otthagyta. A férfi csak 
2015 januárjában tudta elhagyni a szülővárosát, hogy csatlakozzon Beregszászban a családjához.

Magyarul mondja: „Az első benyomásom Beregszászról pozitív volt. Donbászban is egy hasonló, zöld területekben bővelkedő városban laktunk. Beregszász nagyon színes: az építészete, a környezete – tudja, itt minden kő a történelemről mesél.” Amikor idekerültek, Olegék egy ideig nem kezdtek munkába. „Abba az álomba ringattuk magunkat, hogy hamar véget érnek majd a harcok, stabilizálódik a helyzet, és visszatérhetünk a szülőföldünkre. Hát nem így történt – teszi hozzá szomorkásan. – Viszont azt is el tudom mondani, hogy sokat segítettek az itteni emberek. Két héten keresztül ingyenszállást kaptunk napi három étkezéssel, a gyerekeinknek játékokat ajándékoztak, ez igazán jólesett nekünk.”

És hogy mit gondol a szülőföldjén dúló konfliktusról? „Az ott élő embereknek teljesen más a mentalitásuk. Sok nemzedék fejében még a szovjet idők forognak, és ez a generáció felel a legnagyobb mértékben a harcok kirobbanásáért. Nekik az a legfőbb szándékuk, hogy visszahozzák a szovjet időket, az agyukra ment ez az attitűd – mondja dühösen. – Azt gondolják, ha Oroszországhoz tartozunk majd, akkor semmivel nem kell majd foglalkoznunk, csak élünk, mint hal a vízben. A választásokról inkább nem is beszélek, teljes fejetlenségben zajlott minden. A szavazóhelyiségeket szétverték, lépcsőházakban, garázsok előtt zajlott a szavazás, elcsalták az egészet.”

„Ezek az idősebb emberek, akik elmentek szavazni a Donyecki Népköztársaságra, ellopták a saját gyerekeik, unokáik jövőjét és békéjét – jelenti ki a színházi munkatárs. – Ami ott zajlik, szörnyű. A hírek abszolút nem tükrözik a valóságot. Ott egy embert megölni annyit jelent, mint lecsapni egy legyet. Nem tudom felfogni, hogy miért tették ezt az emberek. Jól élt mindenki, Donbász az ország egyik ipari központjaként működött, remek lehetőségek voltak, új utak épültek, és nekünk volt az egyik legmodernebb stadionunk Európában. Azon gondolkodom, mikor jött el az a pont, amikor az emberek agyában megváltozott valami. Az emberek játszanak a nyelvvel, a nemzetiségi kérdéssel, az ideológiákkal, holott a legfontosabb az életben a család és a béke, és kész. Minden más értéktelen.”

nagyon megszerette Kárpátalját. „Amikor ideérkeztünk, semmink nem volt, még egy kanalunk, villánk vagy bögrénk sem, de mindenben segítettek nekünk Beregszászon.” A férfit és feleségét a három gyerekkel együtt először egy idős magyar asszony fogadta be, most már saját albérletben élnek. Olegnek rengeteg terve van arra, hogyan lehetne felpezsdíteni a soknemzetiségű város kulturális életét. „Milyen nagyszerű fesztiválokat lehet itt szervezni!” – mondja álmodozva. És ismét könnyek gördülnek le az arcán.

Címlapkép: A cikket beregszászi életképekkel illusztráltuk – interjúalanyaink nem merték vállalni a fotózást. Fotók: Földházi Árpád archív kárpátaljai fotói