Trump korszakváltó küzdelme áll az impeachment mögött

„Egyetlen bátor ember többséget alkot” – hangzottak Thomas Jefferson szavai több mint kétszáz évvel ezelőtt. Az amerikai történelem pedig mind a mai napig újra és újra igazolja az alapító atya elhíresült mondásának bölcsességét. E szavak fényében érdemes értékelni az Egyesült Államok közéletét uraló impeachmentet, vagyis felelősségrevonási eljárást, amely nemrég kezdődött meg a szenátus előtt Donald Trump elnök állítólagos hivatali visszaélése kapcsán.

A FELELŐSSÉGRE VONÁS ÁRNYA

Persze a Trump politikai törekvéseivel szemben meghirdetett harc már jóval korábban kezdetét vette. Még meg sem választották elnöknek, amikor a washingtoni politikai és médiaelit felvetette az elnökválasztó elektorok „hűtlenségének” lehetőségét, valamint kilátásba helyezte az impeachment megindítását. Így tehát az amerikai elnökök sorában egészen egyedülálló módon Donald Trump eddigi teljes ciklusát beárnyékolta a felelősségrevonási eljárás. Politikai ellenfelei lépten-nyomon vizsgálatokat indítanak, és igyekeznek bűnösnek kikiáltani az államfőt. Az impeachment megindítását övező örömüket pedig mi sem jellemezte jobban, mint az, hogy Nancy Pelosi demokrata házelnök szuvenírként osztogatta azokat a tollakat, amelyekkel aláírta az elnök felelősségre vonását kezdeményező iratot. De mi is az impeachment alkotmánytörténeti gyökere és funkciója? És legfőképp: mi húzódik a hátterében?

Január 16-án John G. Roberts, az Egyesült Államok főbírója a legfelső bíróság épületéből a szenátus szemközt lévő épületébe sétált át azért, hogy az alkotmányban előírt feladatának eleget téve elnököljön és feleskesse a szenátorokat a Donald Trumppal szemben megindított tárgyalás kezdetén. E jogi külsőségek dacára azonban az impeachment nem bűnvádi eljárás, a főbíró nem bíróként elnököl, a szenátorok pedig nem esküdtek. A brit gyökerű és az amerikai alkotmány részévé emelt jogintézmény legfontosabb funkciója, hogy a közhivatalukkal visszaélő szövetségi tisztviselőket, ideértve az elnököt is, megfoszthassák a hatalom további gyakorlásától. Az impeachment tehát szimbolikus értelemben a függetlenségi harc reményét teljesítette be, alattvalókból polgárokká emelve az amerikaiakat. A jogintézmény ezért az USA államiságának fontos sajátossága, identitásának egyfajta hordozója.

NEM ANGYALOK

Ebben az értelemben az impeachment voltaképpen James Madisonnak a hatalommegosztás igazolásaként elhíresült azon mondásával szemben nyújt védelmet, miszerint „az emberek nem angyalok”. Szerinte mivel a hatalommal visszaélés valamennyi közintézmény elkerülhetetlen sajátossága, a hatalommegosztás nem megelőzi, hanem korrigálhatja a visszaéléseket. Az impeachment a fékek és ellensúlyok rendszerének részeként a legvégső esetekben nyújt orvoslási lehetőséget. Éppen ebből fakad, hogy nem tehető egyenlőségjel az impeachment alapját képező tettek, valamint a bűncselekmények közé. Vagyis vannak olyan büntetendő cselekmények, amelyek az impeachment szempontjából érdektelenek, és elképzelhetők olyan visszaélések, amelyek nem minősülnek bűncselekménynek, mégis okot adhatnak a felelősségrevonási eljárás megindítására. Így például egy adócsalás nem feltétlenül von maga után impeachment eljárást, az alkotmányban biztosított kegyelmi jogkörrel való visszaélés viszont igen.

Nemcsak a bűnvádi eljárástól különbözik az impeachment, hanem a parlamentáris demokráciákban jól ismert bizalmatlansági indítványtól is. A bizalmatlansági indítvány alapját a helytelennek vagy tévesnek ítélt kormányzati politikával szembeni fellépés jelenti, a rossznak vélt kormányzás viszont nem képezheti impeachment tárgyát. Ilyen felelősségrevonási eljárást általában a hatalomgyakorlással való olyan súlyos visszaélés von maga után, amely fenyegeti a fennálló alkotmányos rendet. Emiatt az impeachment közel sem olyan objektív mércéjű jogalkalmazás, mint egy bűnvádi eljárás, és nem is olyan egyértelműen politikai jellegű döntés, mint a bizalmatlansági indítvány.

Az amerikai elnökökkel szemben indított impeachment ismert és kevéssé ismert történelmi példái egyaránt arról árulkodnak, hogy a jogias jelleget öltő eljárás mögött jellemzően egymással versengő alkotmány- és államelméleti felfogások küzdelme, illetve egy jóval mélyebb politikai válság húzódik meg. A képviselőház eddig három elnökkel, Andrew Johnsonnal, Bill Clintonnal és Donald Trumppal szemben indította meg a felelősségrevonási eljárást. Azonban sok más elnököt, így elsősorban Richard Nixont, mellette Thomas Jeffersont, John Tylert, Woodrow Wilsont, Herbert Hoovert és Harry S. Trumant is hasonló eljárás veszélye fenyegette. Kevéssé ismeretes, de annál beszédesebb John Tyler esete. Őt ugyanis azért kívánták felelősségre vonni 1842 nyarán, mert a korábbi hagyományokkal szakítva elnöki vétójogát nemcsak jogi, hanem közpolitikai érvek alapján is használta a kongresszussal szemben. Vagyis esetében az impeachment tétje az volt, hogy vajon a törvényhozó kongresszust vagy a végrehajtó hatalom fejeként az elnököt illeti meg az elsőbbség.

ÉSZAK ÉS DÉL

Még tanulságosabb Andrew Johnson és Richard Nixon esete. Az Abraham Lincoln elleni merényletet követően elnökké avanzsált Andrew Johnsonnal szemben 1868-ban megindított impeachment formális értelemben azt vetette az elnök szemére, hogy egy egyébként alkotmányellenes törvényt megszegve bocsátotta el hivatalából hadügyi államtitkárát. A végül felmentéssel záruló ügy mögött a polgárháborús konfliktus továbbélése húzódott, amelynek tétje a konföderációs déli államok úgynevezett újjáépítése volt. A republikánus kongresszus erős szövetségi ellenőrzést kívánt látni, Johnson elnök viszont a konföderációs államoknak igyekezett kedvezni.